2009. december 16., szerda

Egyszerűen nincs időm most blogolni... Van már egy félig kész bejegyzésem, valószínűleg sosem lesz befejezve, mert aktualitását veszíti. Ami nagyon jó ám! Mindannyian egészségesek vagyunk már hetek óta, és jó kis pörgős adventünk van. Nagyon jó úgy készülni az ünnepre, hogy már négyen vagyunk, nagyon jó, hogy Sz. már ilyen nagy, mert Jézus születését ünnepli, nem csak az ajándékok izgatják, és sokat kérdez a témában, elmeséli, miről beszélgettek hittan órán, és úgy fújja a gyülekezeti műsorba a versét, hogy csak, na. Jól vagyunk, eltelve a való élettel, amitől nagyon boldog vagyok. Remélem, az új év csendességében majd be tudok számolni minden jóról.

Addig pedig kívánok mindenkinek áldott, szép ünnepet, örömökkel teli új esztendőt!


2009. november 21., szombat

(500) Days of Summer

Három film volt rám hatással az elmúlt napokban. Az egyiket nem néztem meg. Az van, hogy P. szereti a Ponyvaregényt. Meg egyáltalán Tarantinót. Hogy miért, nem tudom, ez biztosan valami férfi-agy dolog, de én sosem bírtam végignézni egy filmjét sem. Szóval amikor megnyitottam a lejátszó programot, láttam, hogy utoljára a Becstelen brigantikat nézte valaki, és már beszéltünk róla, Brad Pitt, meg minden, bajom nem lesz tőle, legfeljebb abbahagyom, belenéztem... Jaj. Ez még mindig rengeteg beszéd, és még több erőszak, értelmetlen és beteges. Nem tudok élvezni egy filmet, aminek az első x percében már meghaltak vagy húszan a szemem előtt a lehető leglátványosabban gyilkosságok által... Reggel szerencsére kiderült, hogy P. sem bírta megnézni. Azt mondta, úgy látszik, öregszik.

Viszont megnéztem az (500) Days of Summer-t, ami egy nemromantikus romantikus film, vagy mi, egyszerűen remek volt! Egy lány és egy fiú kapcsolatáról szól, de olyan friss, és eredeti, pedig nincs benne semmi újdonság, mégis nagyon ott van! Az elején elhangzó figyelmeztetést tessék komolyan venni, ez nem valami hepiendes tündérmese, és mégis úgy dőlsz hátra a film után, hogy valahogy színesebb a világ, és nem tudod letörölni az arcodról a mosolyt.

És a régóta vágyott Julie & Julia is megvolt. Nagyon szerettem, Meryl Streep egyszerűen zseniális volt, a gasztroblogos világ meg amúgy is olyan magával ragadó, a két idősík olyan klasszul volt összemosva, bár néhol úgy éreztem, hiányos a történet, talán el kellene olvasni a könyveket hozzá, amik alapján készült...

2009. november 20., péntek

Mese, varázslat, HP

Figyelem! Félreérthető, zavaros, kiforratlan gondolatok következnek, amikkel semmiképpen sem szándékozom senkit megbántani, vagy bárkivel tiszteletlennek lenni.

Amikor még nem voltam keresztény, az egyik téves előfeltevésem az volt a keresztényekkel kapcsolatban, hogy fantáziátlanok. Persze így utólag ez elég nagy butaság, de akkoriban nagyon meg voltam győződve róla.

Aztán a megtérésem egy Harry Potter rajongó sci-fi író lelkész által történt, és ez így volt jól. Kezdő keresztényként még mindig sok előítéletem volt a keresztényekkel kapcsolatban, mert azért azt tudtam, hogy nem minden előítéletem volt alaptalan, és nem minden keresztény toleráns, széles látókörű és művelt, de mostanában, az elmúlt egy-két évben, ahogy egyre több a gyülekezetünkön és a felekezetemen kívüli kereszténnyel is megismerkedem, egyre tágul az én látóköröm is, és már nem vagyok olyan nagyképű, hogy csak azokat veszem számba, akik ugyanazt és ugyanúgy gondolják, amit és ahogyan én, és tudom, hogy Farkas József teológiáján kívül is van kereszténység. (Ennek volt egy olyan szakasza, amikor én azt gondoltam, hogy számomra is lehet, de mára úgy vagyok vele, hogy nem, és ezért nem váltottunk gyülekezetet...)

Amikor megismerkedtem a baptista barátnőmmel sok meglepetés ért, ahogy azóta is. Számomra a legérdekesebb dolog a sátánnal, a gonosszal való folyamatos számolás. Furcsa volt, hogy egy mindig mosolygó, alapvetően derűs, nyitott ember, aki minden pillanatban hálát ad az Úrjézusnak, és valahogy tényleg első pillanattól fel tudtam nézni rá a hite miatt, mindezen pozitív dolog mellett folyamatosan látja a rosszat is, és azt nevesíti is, annak valamiféle személyesítést ad. Én nem foglalkozom a sátánnal. Azt se tudom, miféle. Nem tudom magabiztosan állítani, hogy ez vagy az a rossz a sátán, mint személy műve. Na, most ez nyilvánvalóan az a fajta rám jellemző ignoráló magatartás, amivel minden kellemetlent, rosszat, nehezet igyekszem kerülni, pl. a halállal kapcsolatos hosszú időn át tartó figyelmenkívül hagyásom. Kell foglalkozni a sátánnal, mert van, benne van a Bibiliában. De attól még mindig nem tudom, miféle, azt meg pláne nem tudom, és nem is fogom soha magabiztosan kijelenteni, hogy mi az a világban, ami miatta van, és mi nem. (((Érdekes példa volt erre a Jehova Tanúihoz való hozzáállásunkbeli különbség: a bátyám Jehova Tanúja, és én büszke szoktam lenni arra, hogy a család a kezdeti nehézségek után egyben maradt, hogy jó a viszonyunk. Szoktam olvasni a folyóirataikat (nagyon jó témáik vannak, amik átgondolásra méltók, mégha nem is mindig értek egyet a gondolatmenettel), és alapvetően semmi bajom azzal, hogy a bátyámék Jehova Tanúi. Örülök neki, hogy keresztények, és előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy kinek is van igaza mondjuk a halál utáni élet kapcsán, vagy a sátánnal kapcsolatban. Nyilván zavar az intoleranciájuk, de egyrészt örültek, hogy megértem, másrészt meg az, hogy ők nem jönnek be a mi templomainkba, nem jelenti azt, hogy nekem is így kell viselkednem, sőt. Harmadrészt náluk is ugyancsak nagy a szórás a vakbuzgóság és az okos, gondolkodó teologizálás között, mint bármely felekezetben.) Amikor először említettem a barátnőmnek a bátyámat, egy kicsit elborzadt, hogy de nem zavar, hogy ennyire félre vannak vezetve a szeretteim, és hogy mi lesz a sorsuk a nyilvánvalóan rossz irányuk miatt? Nem akarom őket megmenteni? Hát, ez egy nehéz kérdés. Mert magamról tudom, hogy nem lehet valakit megmenteni, aki nem akarja. Másrészt megteszem a tőlem telhetőt, de szerintem ők kevésbé szorulnak megmentésre, mint mondjuk a szüleim, akik csak törölgetik a gyönyörű bőrkötéses, jubileumi kiadású, csillogó gerincű Károli Bibliájukról a port...)))

No, szóval egyre többször kerültek elő dolgok, amiken én kicsit elcsodálkoztam, például, hogy a Hupikék Törpikék tiltólistás mese Hókuszpók miatt, ahogy a Csipkerózsika, a Hamupipőke és a Panka és Csiribí is a tündérek miatt... És nem volt ebben vita, mert csak tudomásul vettem, és megértettem, de persze sokat gondolkodtam rajta.

Mert a gyereknek szerintem kell a varázslat. Nem igaziból, főleg, mert nincs is igaziból, de ez a lényeg amúgy is: a gyerek tudja, hogy ez mese. Hogy nincs ilyen. Még az én amúgy földhözragadt gondolkodású, minden mögött érthető okot kereső gyerekem is imádja amikor csiribúcsiribá magára tesz egy papírkoronát, és királyfivá változott, aki a kardjával legyőzi a sárkányt, ahogy aztán csiribúcsiribá leveszi, és visszaváltozik Sz.-csá. (De ugyanezzel a módszerrel változik tigrissé, aki morog, vagy darázzsá (az ugrálólabda a potroha :-))) Imádja a farsangot, amikor beöltözik Félixnek, a lila űrlénynek a Bogyó és Babócából (most amúgy farkas akar lenni, de ez hetente változik), és addig amíg rajta a ruha, ő más, de tudja, hogy ez játék. Szerintem a Mikulásos, Jézuskás történetek mögött is tudja valahol, hogy mi van. (Nem véletlen, hogy a Maresz kérdésfelvetésére sokan írták, hogy nem volt sokk, amikor lelepleződött a dolog.)

És akkor ott a Harry Potter, amit amúgy is szokás keresztény körökben nagyon nem szeretni, jaj, de jó, hogy előbb kezdtem olvasni, mint ahogy megtértem, és így tudom, hogy milyen jó könyv (amúgy sem tértem volna meg a HP nélkül :-)). Erre meg csak álljon itt egy link, ami Szalai András egy évekkel ezelőtti előadására mutat (több, mint két óra, szóval biztos nem lehet egyben meghallgatni, hosszú utazásra ideális...) (Amúgy is nagyon jó a www.apologia.hu , csak ajánlani tudom).

A hordozásról

Az van, hogy amióta nagyon fel kell öltözni, A. nem szereti a hordozást. Én ugyan még mindig pulóverben járok, nem vagyok egy fázós alkat, de rajta van réteg, és nagyon nehéz kényelmesen elrendezni a MT-ban. Itthon fel szoktam kötni, főleg amikor beteg, de közlekedéshez vettem egy babakocsit (a lehető legegyszerűbb esernyőkocsit, kupola, bevásárlókosár, minden nélkül.) Imádja a csaj. Szeret sétálni is mellette, de szereti, hogy bármikor beülhet, és nekem sincs sok bajom vele, mert nagyon könnyű. Azért a MT mindig nálunk van, és használjuk is, de bevallom, kicsit megkönnyebbültem tizenhat hónap hordozás után. Nagyon nehéz már háton is (tizenkét kiló felett), és a sok ruhától nagy és esetlen is, nem tud kényelmesen aludni emiatt, most jobb így kicsit. Tavaly mélg a kabátom alatt volt, még amikor februárban elkezdtem háton vinni, akkor is fel tudtam úgy venni a kabátot, hogy a hátamon volt... Még gondolkodom, hogy esetleg átalakíttatok valamit hordozós kabáttá, felsővé, mert ha hidegebb lesz, jobb szeretném, ha melegíteném, de ez még képlékeny...

2009. november 15., vasárnap

100. bejegyzés...

... amiben semmilyen különlegesről nem tudok beszámolni, viszont kicsit (?) túl sok hányásról esik benne szó... És amit teljesen át kellett javítanom igeidő szempontjából, mert jó része múlt idő lett, annyi ideig írtam :-)))

A gyerekek folyamatosan betegek voltak. Sz. egy hétig náthás, egy hétig nem mióta ovi van, aztán A.-n ahogy írtam, a tüszős mandulagyulladás után kijöttek az MMR mellékhatásai, épphogy elmúlt a mandulagyulladás miatti negyven fokos láz, már jött az oltás miatti. (Valahogy éreztem, hogy lesz vele valami, pedig Sz-nak semelyik oltástól nem volt baja, mégis úgy éreztem, hogy kapóra jön, hogy Sz. köhög, ezért nem tudok lemenni velük egészséges rendelésre, de a mi végletekig szabálykövető védőnőnk már két hét nátha miatti csúszás után felhívott, hogy reméli, hogy jövő héten már nem lesz semmi gond, és be tudom adatni... Így három hét csúszással, de megkapta az oltást A., és meg is lett az eredménye...) Közben Sz. beszedett egy enyhébb hányós vírust, amit aztán A. is elkapott, miközben még eleve rosszul volt az oltás miatt. Vasárnap éjjel rengetegszer hányt, vagy volt hányingere, másnap egyáltalán nem fogadta el a cicit (gondolom, mert a visszahányt cucc főleg anyatej volt, mást nem evett, csak vizet ivott), estére már majd szétdurrantam, ráadásul alig sikerült elaltatni cici nélkül...


Nem aludtam másfél hetig, éjjelente vagy hányó gyereket vigasztaltam, vagy hűtő fürdettem, maratoni szoptattam, majd én is elkaptam a hányós vírust, ezt nem részletezem... hajnalonta sikerült két-három órát egyben lehúznom... Amikor aludhattam volna, nem tudtam, mert vártam, mikor melyik ébred valamivel... nappal kóvályogtam, és azon morfondíroztam, hogy mi lesz még decemberben, januárban, februárban, meg főleg kora tavasszal, amikor Sz. legkeményebb betegségei szoktak lenni, és erősen fontolgattam, hogy kivegyem az óvodából a gyereket, vagy a délutáni programokat mondjam le (az egyik egy tstgm torna, szóval nem kéne, a másik a hittan, amit szintén nem kéne, főleg, mert végre, ha megkérdem, hogy miről beszélgettek, már rá szokta vágni, hogy Jézusról, az énekeket is dúdolgatja, és Noé bárkáját épít Duplóból...) Szóval, nem mondjuk le a programokat, viszont gyalog fogunk járni oviba, mert rosszul vagyok a buszoktól, a beteg emberektől, meg a rettenetes sofőröktől. Aztán már azon is aggódtam, hogy mi lesz, ha A. elválasztja magát pont a betegségszezon elején, de reménykedtem, hogy pár nap alatt elmúlik ez a sztrájk, el is múlt. Rosszul éreztem magam, mert nem voltam istentiszteleten, vagy bármilyen más alkalmon már hetek óta. (Ráadásul két hete mehettem volna, de végül csak a fiúkat küldtem el, mert A. annyira nyűgös volt, hogy nem lett volna türelmem hozzá, és úgyse tudtam volna figyelni a tévére tőle, hát, inkább sétáltunk egyet.)



De mindez elmúlt, és azért annyira nem is volt vészes (kivéve a napot, amikor annyira leterített a vírus, hogy csak feküdtem egész nap (vagy a WC-n voltam ilyen-olyan okokból...)


És közben olyan büszke vagyok, mert Sz. időközben remekül megtanult biciklizni (kivéve az elindulást, ahhoz valamiért nagyon kellek neki, pedig szerintem simán menne az is.) Pénteken este ketten lementünk, még nyavalygott, hogy ő nem tud egyedül, miközben már simán kanyarodott, és egyáltalán nem fogtam (valószínűleg még gyengécske volt a hányósdi után, és hamar elfáradt, azért nyígott), aztán szombaton, amikor P. dolgozott, mivel A. nem volt lázas, lementünk úgy, hogy A. a nemrégen beújított babakocsiban jött, és a srác valahogy ráérzett egyik pillanatról a másikra, elmúlt az aggodalma, és úgy tekert, mint az őrült. Azóta árkon-bokron, repedésen, döccenőn teker, bevallom, jobban biciklizik, mint én, aki máig is inkább a nem tud biciklizni kategóriába esem, sosem fogom igazán magabiztosan érezni magam a drótszamáron, mégha vannak is nagyon jó biciklis pillanataim... De elindulni csak úgy hajlandó (vagy tud), hogy megfogom a derekát, felteszi mindkét lábát a pedálokra, kicsit meglököm, és elteker :-).

Gyönyörű leveleket gyűjtöttünk egy közeli juharfa alól, aztán itthon satíroztunk róluk zsírkrétával (Sz. szerint varázsoltunk :-))

Sz. a héten közölte, hogy a dinoszauruszok kihaltak, ma mozdonyok élnek :-). Aztán ma módosította, hogy a dinoszauruszok kihaltak, ma már csak robotdinoszauruszok élnek. :-))

A. minden rossz közérzet mellett is annyira tündér volt, a lázat is hősiesen viselte, olyan hálásan szállt be a hűtőfürdőbe (persze előtte üvöltött), és ahogy lement a láz, már jókedvű is lett, sőt aznap, amikor nem is volt lázas, csak vacakul volt a hányós vírustól, odahúzott a kádhoz, hogy ugyan fürödjünk már, hogy elmúljon a rosszullét :-))).


Egyre világosabban ki tudja fejezni magát gesztusokkal és szavakkal kombinálva, bár olykor a vevő oldal bénázik, például múlt héten, Sz. délelőtt oviban volt kedden-szerdán, mi itthon voltunk Gryllus Vilmost hallgattunk, a biciklis albumot. Lassan indulni készültünk Sz.-ért, kimentem a fürdőszobába fogat mosni, hallottam, hogy jön a lányka, már nyomtam is a fogkrémet a fogkeféjére, aztán kissé meglepődtem, amikor egy takaróval a kezében érkezett, aminek a csücskét a kezembe nyomta, és nem fogadta el a fogkefét sehogy. Értetlenül álltam, hiába nyomatékosította a takaró még több részének kezembe gyömöszölésével mondandóját, és nézett rám úgy A., hogy "Hülye vagy? Nem érted?" Aztán amikor kimentem akkor hallottam, hogy a Tea című dal szól, és akkor leesett. Mert az előző, a Zivatar volt, amire mindig sátrat kell építeni Sz.-nak a takaróból, ahová mindenkinek be kell bújni az eső elől - csak én nem hallottam...

Az önérzete meg ugyancsak rendben van: a múltkor rászóltam valamiért, hogy: Nana! - erre visszaszólt határozottan: Nem nana!

Mostanában amúgy is vannak már földrefekvős hisztik, meg gyakori nyavalygás, ha Sz. hozzányúl valamijéhez - teljesen másolja a bátyja reakcióit, de így legalább elé is tükröt tart, egész jól sikerül már beszélni Sz.-csal erről, bár gyakorlati megvalósulás még nincs.


Szóval mint mifelénk általában, inkább jó, még akkor is, ha éppen kicsit rossz, különben is mindjárt Karácsony! (amire idén már semmit sem tervezek el, ami a programokat, műsorokban részvételt illeti, mert úgyse úgy lesz, de azért nagyon várom :-))

Amennyire volt domináns az ünnepben gyerekkoromban az ajándék és a rengeteg evés, a mi saját karácsonyaink már másmilyenek, persze van ajándék a gyerekeknek (egymásnak csak apróság), de az ünnep lényege, hogy Isten a Földre küldte a fiát nekünk. Sz. is nagyon szereti a karácsonyi történetet, bizony év közben is sokszor kell azt mesélni neki :-).

2009. november 12., csütörtök

Utazunk!

Miután az új diagnózissal jogosultak lettünk magasabb összegű családi pótlékra, a postaládában a minap találtam egy borítékot, ami egy kis kártyát, egy ú.n. hatósági igazolványt tartalmazott erről, és ami utazási kedvezmények igénybevételére jogosít. Fogalmam sem volt, milyenekre, hát, belemásztam a magyarorszag.hu-ba, és hatalmas meglepetés ért: először is korlátlanul (illetve addig, amíg fenáll a diagnózis, és kapjuk a magasabb összeget, de legalábbis minimum két évig, a felülvizsgálatig) utazhat Sz. plussz egy kísérő vele 90%-os kedvezménnyel belföldön. De ami még izgalmasabb, hogy helyi közlekedést díjmentesen veheti génybe a gyerek, plussz szintén egy kísérő.

Csak azon mosolyogtam némi (?) iróniával, hogy amikor még "csak" beszédfogyatékos volt, és hetente kétszer utaztuk át a várost a fejlesztésekre, akkor nem járt ilyen kedvezmény, ahogy magasabb összegű csp. sem, pedig abban az állásban a gyerek sokkal reménytelenebbül festett. De a beszédvizsgálóban azt mondták, hogy erre nem adnak, ez nem minősül súlyos fogyatékosságnak. (Borzasztóan remélem, hogy ez változott az elmúlt években).

Amúgy meg a nagy örömben el akartunk ugrani Szegedre, mert P. vállalt még hétvégi munkát, és pénteken nevelés nélküli munkanap van az oviban, szóval kitaláltuk, hogy akkor hónom alá kapom a két kölköt, és csütörtök kettőkor vonatra pattanok, erre Sz. nem végighányta a szerda éjjelt? Utóbb kiderült ő a csoportjában az ötödik volt... Utazás lefújva, anyós megnyugtatása, hogy akkor megyünk két hét múlva (jövő héten Panni néni péteken), éjszakai hányás-nyomok eltakarítása... Szerencsére Sz. nappal egyre jobban lett, bár szinte egész nap feküdt a nappaliban a kinyitott kanapén, de jókedvű volt, sokat ivott, evett kekszet, levest, viháncolt A.-lel, de délutánra kijött A.-n az MMR, felment a láza (a tüszős mandulagyusz. az oltás másnapján tört ki rajta, és bár mondta a doki akkor, hogy készüljek, hogy egy hét múlva lehet megint lázas, kiütéses, ami már az oltástól lesz, de teljesen elfelejtettem a betegség és szülinap közepette.)

Szóval maradtunk, de talán jó lesz az idő (legyen olyan, mint ma, lécci, lécci, lécci...), akkor itt is el leszünk biciklizve, őszölve...

2009. november 9., hétfő

Radnóti

Ó volt az első "komoly" kedvenc költőm. Tizenhárom évesen a Nem tudhatommal nyertem egy szavalóversenyt. Nem tudom, értettem-e, de egy Radnóti és József Attila díjas előadóművész lányának muszáj volt korán komoly verseket szeretnie, és nem is bánom, mert tartást adott, gondolkodásra serkentett. Aztán pár évig nem is tudtam kijönni a hatása alól. Akkor már inkább az eclogákat szerettem. Érettségi előtt az élete tragédiája miatt már jobban érdekelt az ember, aki a versek mögött van, az a szelid, okos tekintetű fiatal férfi, aki a régi fotókról ránk néz, borzongató volt a tudat, hogy fiatalsága teljében miken ment keresztül, az Erőltetett menetet ezerszer végigsírtam.

Mára már nem kizárólagos kedvencem ő, hiszen tele ez az ország fantasztikus érzékenységű, műveltségű költőkkel, annyian vannak, akik rengeteget adtak, adnak nekem, de mégiscsak ő az első...





2009. november 8., vasárnap

A hatévessé válás lélektani hatásai


... avagy mit csinált Sz. - aki eddig csak hóembert, napocskát és pálcikaembert rajzolt - ma reggel, amikor senki nem figyelt.

2009. november 7., szombat

Születésnap, amilyennek lennie kell





Szinte az utolsó pillanatig nem tudtam, hogy hogyan lesz a mozdonyformájúra összeállított piskótalapokból torta, de valami csak lett (csálé is, csúnyácska, de egyrészt a miénk, másrészt finom). Egy darabig maradok a szögletes és kerek tortáknál, sütiknél, és fúúúúj csokimáz, ami összekeveredve oldalt a lapok közül előbukkanó vajas krémmel, majdnem katasztrófához vezetett, végül nem esett atomjaira az egész, csak katasztrofálisan ronda lett a máz...)
Takarításra nem sok mód volt az elmúlt napokban két hűtőfürdő között, de szerencsére anyósomék nem finnyásak a rendetlenségre, ami a polcok és a kanapé alatt fellelhető volt.

A. valami elképesztő üvöltéssel reagált a nagyszülők érkezésére. Nyilván a betegsége miatt, mert amúgy nem szokása ez az égzengéses-produkció...

Végül megnyugodott a kicsi, az ebédet is sikerült befejezni, a maradék ajándékokat átadtuk (a lényeg a fűtőház volt, nagyon várta már), volt sok lufi, jókat ettünk (A.-nak nyilván fáj a torka, mert inkább a nagyapját igyekezett megetetni a saját ételével), énekeltünk, Sz. fújt, ettünk, A. végül hatalmas rajcsúrt csapott az összes jelenlévő nagyszülőjével (apukámék nem jöttek egy elhúzódó kórság miatt, nem akartak se fertőzni, se fertőződni).

Jó volt. Sz. a hatévessége tiszteletére ma saját lábán jött ki fürdés után (A. születése óta őt is ölben kellett kihozni, bár egyedül mászik be, egyedül mosakszik, de ölben jött ki), és azt is elhatározta, hogy apja nélkül alszik el, de az végül nem sikerült, de holnap újra megpróbálja :-).
Isten éltessen gyönyörű, okos nagyfiam!

Booooldog, booooooldog...

Meghatévesedett ez a gyerek... Nagyon várta már! Az igazi buli ma lesz, de azért már kapott két Tesz-vesz könyvet, és egy újabb ICE-szerű vonatot (nagysebességű gyorsvonat, szóval lehet teljes erőből tolni végig a pályán :-))

A dolog érdekessége, hogy A.-nek tüszős mandulagyulladása van. (a tizenhat hós gyereknek ez a harmadik...) Két napig negyven fokos láza volt (kivéve azt az egy-egy fél órát, ami a kúp beadása és a hűtőfürdő után volt), hatodikán viszont felébredt láztalanul és jókedvűen. (Nem eszik, de én se ennék, ha olyan izék lennének a torkomban...) Ő is megjándékozta a bátyját :-).

Képek a mai buliról holnap :-)

2009. november 3., kedd

Bicikli

Szóval vasárnap délután, miután ráébredtünk, hogy nem tudunk vásárolni menni, kimentünk a játszótérre, és vittük magunkkal Sz. mostanában a roller miatt, és a kudarcok miatt elhanyagolt pótkerék nélküli biciklijét is. S láss csodát, nem lett igaza a fiamnak, miszerint ő nem fog biciklizni soha, mert már úgy megy, mint a pinty, csak a kanyarban fogom meg kicsit a hátát, de azt hiszem, az is csak a saját megnyugtatásom végett...

http://mese.tv/page/bicikli_6

Viszont a születésnapi ajándékon kívül ígértem biciklizés-megtanulási ajándékot is, hogy egyáltalán megpróbálja - kész anyagi csőd...

Egy rosszul kezdődő, de nagyon jól folytatódó nap...

A. tegnap csak negyven percet aludt délben. Persze este hatkor kidőlt hazafelé a baba-mama-klubból. Én meg itthon letettem, levetkőztettem, majd visszaaltattam az erre felébredt gyereket, és nem is engedtem felébredni reggelig, különben még éjfélkor is ébren lett volna... Azt hittem hatkor már kukorékolni fog, de fél nyolckor keltek mindketten, így nagyon késve indultunk oviba. Az indulás körüli kapkodás után jókedvűen vártunk a megállóban, ahova meg is érkezett egy dugig telt busz (utóbb kiderült, hogy ez egy késve indult járat volt, mert a nyomában ott jött a menetrendszerinti üresen.) Felkecmeregtünk, Sz. is befurakodott egy ismerős kislány mellé egy ülésre, és éppen két ismerős anyuka mellé álltam, így vidáman fecsegtünk. Aztán következett a megállónk, szépen szálltunk lefelé, amikor egyszercsak ránkzárta az ajtót a sofőr. Ha egyedül vagyok, nem borulok ki ennyire, de a gyerekeket is megnyomta az ajtó, Sz. meg amúgy is retteg minden hirtelen helyzettől, hát, én olyan cifrát üvöltöttem a sofőrnek, mikor végre kinyitotta az ajtót... Pedig nem vagyok az a lépten-nyomon káromkodós, de most nagyon kiszakadt belőlem. Végül a síró gyerekek megnyugodtak, én is lecsillapodtam, és mentünk az oviba, Sz.-nak ezerszer el kellett magyarázni, hogy ez egy szerencsétlen véletlen volt, nagyon ritkán van ilyen. Mire beértünk az oviba, sikerült túltennie magát.

Miután leadtuk Sz.-ot, vettünk némi harapnivalót, és gyümölcsöt, de még egy óra volt a zenebölcsi kezdetéig, hát, felhívtam a lányt, aki tartja, hogy nem mehetnénk-e be hamarabb az imaházba, addig a kiscsaj elvan a kertben. Persze mehettünk. A baptista imaház udvarán egy hatalmas hársfa áll. Természetesen az udvar utolsó négyzetcentijét is hársfalevél borítja így ősszel. Mi meg mindketten nagyon szeretjük a faleveleket. Először elég szolidan kezdtük, A. egy lapáttal pakolta a dömperbe a leveleket, aztán gereblyézte egy kis gereblyével, de aztán megtaláltam a nagy levélgereblyét a komposztálón... Gondoltam csinálok egy kis kupacot A.-nak, amibe belehempereghet, meg amit dobálhat, de néhány húzás után olyan gereblyézhetnékem támadt... Eszembe jutottak az őszi dolgozások a szüleim kertjében, az égett levél illat, a macskánk, ahogy hempereg az avarkupacban, a meleg tea, a pálinka, a zsíros kenyér, amit bekaptunk munka közben, egy szó, mint száz, merő nosztalgiából levedlettem panellakó mívoltom, és gereblyéztem egy jót, meg belehordtam a komposztálóba a leveleket, A. lelkesen segített gereblyézni is, hordani is, kipirult az arca, jéghideg volt a keze, de végig vigyorgott.

Ezt már csak megkoronázta a zenebölcsi, ami szokás szerint nagyon jó volt, A. annyira élvezi ezeket a foglalkozásokat, hogy nem győzök csodálkozni, hogy hova lett a kisbaba, aki eleinte végi sírdogált, és már az sem okoz gondot neki, hogy a hangszereket vissza kell adni a hangszeres blokkok végén :-). Írok is gyorsan két mondókát, ami ugyan ma nem volt, de nagyon szeretjük őket.

Ez az a vers, amit már Sz. is imádott, és ha A.-lel játszom, bizony felkéredzkedik egy-egy csúszásra ő is, ha apa itthon van, akkor egyik gyereket ő, másikat én csúsztatom.

Földön ülve a gyerkőc háttal nekünk az ölünkben ül.

Nagy a hó igazán,
(gyerek lassú döcögtetése, lovagoltatása a combunkon)

Fut a sí, meg a szán.
(Kicsit gyorsabb döcögtetés)

Hejhó!
(térdünk behajlítása, a gyerek a térdünk tetején üljön, a lába két oldalra lógjon továbbra is )

lecsúszik a Pali, meg a Ferkó.
(gyerkőc lecsúsztatása az alsó lábszáron.)

Vigyázat, komoly függőséget okoz a gyerekeknél, csak jó kondiban kezdjünk hozzá :-).
(lehet széken ülve is csinálni, akkor nem kell a hejhónál térdet hajlítani, csak kinyújtani a lábat előre srégan.)

Másik lovagoltatós (elég közismert, de ezt mindkét gyerekem annyira szereti, szerette, hogy inkább leírom, hátha valaki nem ismeri.) Itt szemben ül a gyerek, így jól látható, ahogy szétkacarássza a fejét :-)))

Így mennek a gyerekek.
(Lassú lovagoltatás)

Így mennek a betyárok.
(Öldalra billentgetés lassú lovagoltatás közben, tehát felváltva emelgetjük a térdeket.)

Így mennek a katonák.
(Gyorsabb tempó két lábbal egyszerre.)

Így mennek a huszárok.
(a gyerek fenekének meghuppantatása, döcögtetés erőteljes mozdulatokkal.)

2009. november 1., vasárnap

Birtalan Ferenc: Halottak Napja, Élők Napja


Gyújtanak-e gyertyát értünk az ÖRÖKLÉTŰEK?
Van-e ÉLŐK NAPJA?
Átutaznak-e a SEMMI VIZÉN letekinteni ránk?
Mi elmegyünk.
Mi megyünk, míg lábunkból kifogy a lépés,
míg van út NINCSEINK felé.
Elmegyünk, áldjuk az őszi
napfényt, ha eső, ha köd, mert áldhatunk.
Fenyőág, krizantém, fagyöngy. És a mécsesek...
Reszketnek a léleknyi fények. Reszketünk.
Jönnek-e hozzánk így, szeretettel, lesz-e ki jöjjön,
lesz-e hová?
Hát óvjuk, tesszük szélvédett helyekre, lángjon, segítse
haza, segítse az éppen-élőt, mert minden mi van,
milliomodszor is újravirágzik innen, hol már nincs joga
a szónak, s csillagokra szóródnak a miértek.
Ezek a tisztaság percei.
Ma, itt, HALOTTAK NAPJA VAN.
Látjátok feleim... s voltunk bár Istentől bármi távol,
itt reszketünk mind, miként a sok kis mécs világol,
...por és hamu...

2009. október 29., csütörtök

Mondókák

Jó régen nem írtam mondókát, hát, hoztam most többet is :-).

A. jelenlegi kedvence egy ujjacskás:

Anya kezébe veszi baba mancsocskáját.

Megmásztam öt hegyet
(ujjak kinyitása)
egy dundit
(anya ujjával végigsimít a baba hüvelykujján tenyértől az ujj hegyéig)
egy keskenyet
(mutatóujj végigsimítása)
egy magasat
(közpéső)
egy ékeset
(értelemszerűen a gyűrűs jön)
meg még ezt a picikét
(kicsi)
nekem ennyi épp elég.
(erre lehet játékosan lihegni, vagy tapsolni, kinek mi tetszik :-))

A másik egy egészen egyszerű kis játék Weöres Sándor Olvadására:

Csipp csepp, egy csepp, öt csepp meg tíz, olvad a jégcsap, csepereg a víz.

(Először lassú, majd egyre gyorsabb ütemben, először egy egy ujjunkkal, majd egyre többel bökdössünk a baba tenyerébe.

Na, jó, ha már tenyér, itt egy bónusz, ami szintén nagy kedvenc:

Kerekesen
(kör rajzolása a kicsi tenyerébe)
böködősen
(belebökdösünk a tenyerébe)
simítósan
(megsimogatjuk a tenyerét)
csattanósan!
(jól belecsapunk, hogy csattanjon :-))

Egy gyerekesek vagyunk még két napig

Sz. a bátyáméknál dúskál kutyában, macskákban és kényeztetésben Miskolcon, P. rohangál hol ebbe, hol abba a bankba mindenféle papírokért/-kal, mi A.-lel élvezzük, hogy nem kell oviba rohanni reggel-délben, kényelmesen játszóterezünk, főzünk, játszunk, még zenebölcsi sem volt az őszi szünet miatt, csak a Biblia-óra volt fix-programunk (amit ma én vezettem fel, mármint én hoztam az igét, meg a gondolataimat róla, amiből elég jó kis csevej lett, bár a lányom kísérletet tett némi hisztivel, nyűggel az alkalom szétzilálására, de nem hagytam :-)). Ez most egy kísérlet, hogy mindig más "dolgozzon", ne csak a lelkész-lány, bár spontán alakult így, mivel nem tudta volna megtartani a múlt hetit, ezért megkért, tartsam én. Én meg teljesen megijedtem ettől, de végül beleegyeztem, és készültem, és nagyon jó volt a készülés, belemélyedés, de mindenféle betegségek, más elfoglaltságok miatt más se ért rá, így végül mégis elmaradt, és áttettük ehétre. Két tanulság volt számomra: mindig úgy kellene olvasnom a napi igét, mintha beszélnem kellene róla valakiknek, és a másik, hogy még mindig nem tudok összefüggően beszélni, és belezavarodom a saját mondataimba, gondolataimba... Ezzel együtt is azért nagyon jó volt.

Mivel A. nyolckor mindennap alszik, és P.-nek nem kell Sz. mellé bújni, ránkszakadt a nagy esti-éjjeli szabadság. Két beszélgetés között megnéztük az Up! című animációs filmet.

Most ilyen animációs filmes időszakunk van, mert nemrégen meg a 9-et néztük meg. Régóta nem tetszett film ennyire...

Szerintem egyik sem gyerekfilm, de felnőtteknek szívesen ajánlom. A 9-ben Tim Burton keze is benne van, szóval ilyesmire kell számítani. Ide teszem a trailer-jét, bár szerintem nem sokad ad vissza a film hangulatából, ez a zene, amit alávágtak, olyan messze van a filmtől, mint Makó Jeruzsálemtől...








Az Up! egy Disney-Pixar cucc (ahonnan jött már pár olyan film, amit szintén nem tartottam gyerekeknek valónak), bájos, de már az alaptéma is elég érzékeny: egy nagyon idős bácsiról szól, aki a felesége halála után egyedül marad egy nagy város közepén. Körülötte már lerombolták fiatalsága világát, épülnek a toronyházak, alig várják az építtetők, hogy idősek otthonába vonuljon, vagy meghaljon, és lerombolhassák a kis házat, amit együtt tettek lakhatóvá a feleségével sok-sok évvel azelőtt. És amikor már éppen kényszerítenék, hogy bevonuljon az otthonba, az utolsó pillanatban úgy dönt, hogy megvalósítja feleségével közös gyerekkori álmát, és hihetetlen kaland veszi kezdetét... Bűbájos lenne az egész történet, ha nem tettek volna bele néhány keményebb akciójelenetet, ami az én gyomromnak sok volt... Persze ezzel együtt is klassz volt, hol vidám, hol sírós, hol nagyon izgalmas... Pont jó apával összebújva nézni, mikor, miért lehet odasimulni :-).





És aúgy meg ezt látnám nagyon (az oldal alja felé vannak a trailer-es bejegyzések, de a plakátok is olyan jók, hogy...), és arról ábrándozom, hogy P.-vel kettesben (!) moziban (!), angolul (!) nézzük meg. Vad dolgok után sóvárgok...

2009. október 25., vasárnap

R.-ből C.

Az úgy volt, hogy P. munkahelye az R. bank. Már vagy ezeregy éve. És volt már a csoportos létszámleépítésüknek egy hulláma, amibe ő nem került bele. Most valami új szempont szerint bocsátottak el a mostani hullámban: értékesítési versenyek nyertesei, dobogósai, év dolgozói, legnépszerűbb, legeredményesebb dolgozók... Hát, így rúgták ki az én férjem is. Még szerencse, hogy minden titkolózás mellett, voltak utalások, így drágám már két héttel korábban leadta az önéletrajzát a C. bankhoz. Ahol a beajánlója a lehetséges területi vezetője volt, aki az R. banknál kedves kollégája volt azelőtt. Így mikor csütörtökon hazaküldték, már egy napja fel volt véve a C. bankhoz... Olyan jó feltételekkel, amit még úgy sem utasított el, hogy nem tudta biztosra, valóban elküldik-e R.-ék. (magasabb bér, jobb bónusz, lakáshitelünk átvétele ugyanolyan feltételekkel, stb...) De elküldték, így még végkielégítést is kap...

Már három napja itthon van! (Csak szerdán kezdődnek a tanfolyamai az új helyen). És nem kell másodállásba mennie, hétvégente itthon lesz! A gyerekek csüngenek rajta, nagyokat sétálunk, rengeteget beszélgetünk, és bár természetéből adódóan aggódik az új helyzetek miatt, nagyon bizakodunk mindannyian.

Hálásak vagyunk a Jóistennek, amiért az utak kifürkészhetetlensége mellett is jól rendezi az életünket!

2009. október 23., péntek

Faludyval emlékezem

Ezért.


Faludy György: 1956, Te csillag

A terrible beauty is born.
(Yeats)

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában; –

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek; –

péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
Az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
szépség most nálunk is megszületik; –

hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány; –

ölelkezés az Írószövetségben:
csomagolnak és indulnak haza;
feltépett sínek, utcák és fölöttünk
a szabadság liliom-illata; –



ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; –


és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör ködön, füstön. Talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján;–

és szombat: hajnalban csupa reménység,
de estefelé: nyakunkon a kés.
A keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés; –

mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
újabb börtönt, s ha nem is jött velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem; –

a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
eddig sem ápolt, s ha más föld takar,
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?

Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom,
és otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason –


ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem

az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem – életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat

éjjelre és kedvet a szenvedéshez
s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –

ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
oly könnyű volt a nehéz út veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.

2009. október 20., kedd

Apróságok

Ebben a sok itthonlevésben sok aranyosság történik velünk folyamatosan, de mire idejutok, a felét elfelejtem.

Egyik kedvencem volt, amikor valamelyik este fogmosás után szállingóztunk be a kisszobába az imádsághoz, amikor A. átrohant a nappaliba, majd visszatrappolt kezében a Mi Atyánk-os bibliai lapozóval, aztán leült, és letette maga elé, aztán várakozásteljesen ránknézett :-). (Persze így is viháncolni kezd az imádság felénél, de ezt megkönnyeztem akkor is...) Már minden imádságnál, asztali áldásnál mondja, hogy Ámen, és erről eszembe jutott egy Sz.-csos történet olyan három éves korából. Két macival aludt, egy nagyjából tíz centissel, meg egy háromszor nagyobbal, és miután imádkoztunk, és összebújtunk, hogy aludjon (akkoriban már külön ágya volt, de oda kellett bújni hozzá, amíg el nem aludt), elkezdett a hasán bábozni a macikkal. A nagy maci mondta a kicsinek, hogy: - Brumma-brumma-brumma-brumma. Ámen. Erre a kicsi is: -Ámen.

Amúgy még mindig megdöbbenek, mennyi mindent megért A., és egyre több szót próbálgat, már nem csak a kezdő szótagokat, mint eddig, hanem teljes szavakat is. Sz. nagyon szokott örülni, amikor mond valamit, megtapsolja, megdicséri, nagyon aranyosak. Magabiztosan használja: apa, anya, vedd le, (hin)ta, tente, ámen, cici, pe(le)nka, kaka, csip-csip, vau-vau, mú, hapci, pompom (hát, bizony Sz. három éves elmúlt, amikor először látott rajzfilmet, másodszorra ez a bravúr nem sikerült sajnos...), baba, mama, papa (fényképen mutatja őket), van, valami fura szava (itte), amikor az énekes könyvet nyomja a kezembe, hogy abból énekeljek, de ennek szoros értelmét csak tippelni tudjuk, hogy ének-e, vagy Isten - bár az utóbbira hasonlít jobban, de csodálkoznék, ha az lenne), és hát a legtöbbet használt szava a nem... Ezeken kívül meg folyamatosan karattyol A.-ül, meg ismételget más szavakat gyakorlásképpen egyre ügyesebben. Így a ci néha már cipő, az ó, orr, és hasonlók. Vannak szavak, amik csak egyszer elhangzanak, aztán elmennek valahová pihenni a kis fejecskében :-).

Sz. eközben csak beszél, és beszél, és beszél, és kérdez, és válaszol, és megszólít, és rászól A.-ra. (Hát, az nagyon édes! "Mit művelsz te itt?" - amikor a kisasszony szedi szét a bonyolult sínrendszert, amivel egy fél órát küzdöttünk, hogy elkészüljön). Kiválóan tud már kunyerálni: "Aaaanyaaaa, léééégysziiii!", bár mindezt részletesen el kellett többször magyarázni neki, mert valami fura tagoltsággal mondta korábban, hogy "Anya, légy szíves...", mint amikor a kisgyerek olvasni tanul, és fel-felkunkorítja a hangsúlyt a szavak között.
Egyre többször köszön magától előre az ismerősöknek hangos Csókolommal, és a gyerekeknek Sziával.
Rengeteget rajzol és gyurmázik mostanában (a hóember a mostani favorit - mindig egy-két dolgot csinál egy ideig, aztán áttér másra).

A zenét mindketten nagyon szeretik, szoktak együtt táncolni is, legutóbb például erre buliztak.




De képesek krisztmöszkerolokra is táncraperdülni...

Záró

Megvan a záró. Nem írt rá a doktornő gyermekkori autizmust, hogy ne nehezítse meg Sz. dolgát, és mert a gyógypedagógus jól fejleszthetőnek találta, "csak" pervazív zavart. A tesztek eredményei hullámzóak, és főleg nem reálisak, és akadnak benne olyan ostobaságok is, amik miatt olyan érzésem volt, mintha valaki másét kopipésztelték volna be, hogy keveri a jobb és bal kezét, meg az irányokat. Speciel ezeket sosem keverte... (Miközben gondot okoz neki, hogy hogyan tartsa a pólóját maga előtt, hogy az eleje kerüljön előre :-), de bármi tájékozódással kapcsolatos dolog prímán megy neki. A jobb és bal még beszélni nem tudó korából megy, a vele szemben lévőé is, ahogy a színeket is sokkal hamarabb ismerte még árnyalat szerint is, mint ahogy beszélni tudott...)

Lehet, hogy nem egyetlen nap alatt kellett volna letesztelni hat-hét dologra...

Az is szerepelt a záróban, hogy amikor nem értett egy feladatot nem kért segítséget, és ezen elcsodálkoztam, mert ez a gyerek az elmúlt egy, de főleg fél évben megállás nélkül kérdez... Talán, ha az apja bent lehet a háttérben meghúzódva, nem zárkózik be ennyire, és kicsit reálisabb eredmények születnek...

Javasolták a PECS módszert, amin az oviban lefáradtak a gyógypedagógusok (a logopédus és a mozgásterapeuta), mondván, hogy az súlyosabb eseteknél szokás, de ahogy utánaolvastam, kommunikációs sémák megértetésésre, beszélni jól tudóknál is sikeresen alkalmazzák. (Remélem, találok valamit erről részletesebben...)

Szóval kaptunk is, meg nem is... Mindenesetre nem fogom mutogatni ezt a papírt senkinek, remélhetőleg az iskola előtti felmérések már nem lesznek ilyen furán szervezettek - meg ő is idősebb lesz másfél évvel...

A héten beszélek az óvodavezetővel, bár az óvónénik nyugtattak, hogy szerintük nem kell máshová menni - merthogy a kerületi olyan oviban, ahol autisták vannak, tényleg súlyosan autisták vannak, a logopédusnénink szerint semmi keresnivalója ott Sz.-nak...).

Azért annyira jó volt ez az egész, hogy most mindenki számára világossá válik, aki Sz.-csal foglalkozik, hogy a szociális furcsaságai abból fakadnak, hogy nem érti, hogyan működnek a társas dolgok, hiába ismétli el a szabályt, attól még nem érti. És meg lehet vele értetni, csak sokkal lassabban.

2009. október 17., szombat

Télség

Egyszerűen arcul csapott a hirtelen rossz idő. Főleg a szél. Teljesen sokkolt. Hol van az én szép, sárgás, barnás, vöröses, hűvöskés, de napos őszöm?!? Éppen a rossz idő beköszönte előtt egy nappal lett náthás újra egyszerre a két gyerek, és nekem annyira kapóra jött, hogy ki sem kellett menni, innen a meleg lakásból irtózhattam kedvemre a kinttől. Aztán csak ki kellett menni, mert Bicskére volt időpontunk Panni nénihez. És majdnem másfél órát vártunk Kelenföldön a vonatra, húsz percet bent, a többit a peronon a vad szélben a hidegben, mert amikor kiderült, hogy késik a vonat, Sz. bepánikolt, és nem volt hajlandó elmozdulni, nehogy elmenjen. Végül ahogy sorban írták ki a késéshez a plussz tíz perceket, A. elveszítette minden türelmét, Sz. sírt, hogy hol a vonat, egyszercsak felhívtam Panni nénit, hogy ne haragudjon, de közlekedési káosz van, valószínűleg a szél miatt, nem tudunk menni, mert még ha most jönne is vonat, de visszafelé ugyanezt végigjátszani Bicskén, nem szeretném. (Ki kell nyomoznom, hogy busszal hogy lehet odajutni, illetve hol kell leszállni róla, ami viszonylag közel van a Bogya Károly utcához.) Megértő volt, bár sajnos csak több, mint egy hónappal későbbre volt új időpontja. Hazamentünk, és két napig ki sem voltam hajlandó lépni a lakásból, csak néztem a negyvenötfokig hajló fákat, és élveztem a meleg radiátort, a meleg teát, a mécseseket, jókat játszottam a gyerekekkel, elvégeztem egy csomó halogatott házimunkát, és közben megtörtént az első ráébredésem, hogy mennyire szeretem is ezt hideg időjárás idején.
Aztán ahogy csökkent az orrfolyás, szakadt fel a torkokból a trutyi, és Sz.-nak sürgősen be kellett szerezni téli cipőt, kimerészkedtünk. A gyerekek mint két kiscsikó élvezték a kintet, Sz. boldog volt az új meleg bakancsával, és akkor a fülembe tolakodott a Ghymestől az Északi szél, aztán jöttek a karácsonyi dallamok (Jöjjetek, Krisztust dicsérni), és fogtam a kicsi kesztyűs kezét, néztem a kipirult arcukat, mosolyogtam Sz. kérdésén, hogy "Ezek már hófelhők?", és megtörtént az áthangolódás. (Persze azért titokban reménykedem, hogy ahogy az elmúlt hat évben mindig, idén november elején-közepén is, Sz. születése napja utáni két-három hétben még lesz szép, napocskás, sétálós ősz...)

2009. október 11., vasárnap

Alkotás - sok képpel







Úgy döntöttem, nem foglalkozom sem az anyukák között dúló furcsa háborúval, sem a politikai videóval, egyrészt, mert nem érzem rám tartozónak, nekem szólónak egyiket sem, másrészt mert nálunk sokkal érdekesebb, de főleg vidámabb dolgok történnek :-). A. eddig is firkálgatott, de az két-három vonal húzigálása után a rajzeszköz elfogyasztásának kísérletébe torkolott. Minekutána ezirányú próbálkozásait rendre elfojtottuk, mostanában mintha átgondolta volna a dolgot: sok-sok rajzolás után próbálja csak meg befalni a krétát, vagy leharapni a ceruza vagy filctoll hegyét. Szerencsére résen vagyunk. Mindenesetre végre megörökíthető az alkotás folyamata, mert az elején igazán a nyomhagyás köti le.














Eszembe jutott a kétkézzel rajzoló gyerekemről a történet, ami A. nyolc-kilenc hónapos korában esett meg velünk. Játszótéren voltunk, akkoriban még nem vittünk magunkkal homokozóeszközt, mert a kiscsajt a homok tapintása sokkal jobban érdekelte, Sz. meg nem homokozott. Egy kedves nagymama játszott mellettünk az A.-nél vagy fél évvel nagyobb unokájával. Elcsodálgatta a lányomat, ahogy nyúlkált a homokba, majd felé nyújtott egy lapátot, hogy "Inkább ezzel, mert piszkos lesz a kezed!", és mikor A. a bal kezével nyúlt érte, rászólt: "Nem, nem! A szép kezeddel fogd meg!" Köpni-nyelni nem tudtam. Végül kinyögtem, hogy az apja balkezes, de szerencsére nem folyhatott tovább a tanulságos eszmecsere, mert a nagymama végre a saját unokájával kezdett foglalkozni...
Mondjuk A. mostanában inkább tűnik jobbkezesnek, de még sokszor beveti mindkettőt.

2009. október 10., szombat

Busz, nátha, nagyszülők

No, kérem, enyém első számú gyerekem, gyönyörű nagyfiam, csütörtök óta állva utazik a buszon! És újra beigazolódott, amit minden vele kapcsolatban kételkedőnek - bizony, időnként magamnak is -, mondani szoktam, hogy minden eljön egyszer, legfeljebb nála kicsit többet kell várni rá. De végre vége a hisztis, sikítós buszozásoknak, amikor három megálló alatt három vödörnyit izzadok, végre, végre áll a gyerek, és annyira, de annyira büszke magára, amennyire én is rá :-).

Ennek örörmére nem sikerült kiviteleznünk a ma délutánra tervezett szentendrei kirándulást egy rusnya nátha miatt. Mindkét gyerek orra ömlik, P. meg teljesen lerobbant, bár láza még nincs, de már beindult a hipochondriája, szóval mi már mind a négyen sertésinfluenzában szenvedünk :-DDD. Azért így is jó nap volt, mert délelőttől kora délutánig itt voltak anyósomék. Sok sütivel lettünk gazdagabbak, meg sok szeretgetéssel. És délután sétáltunk a környező kedvenc utcákban, és olyanokban is, amikben még nem jártunk, és találtunk egy nagyon helyes evangélikus templomot. A hirdetőtábláján ilyesmi volt: Istentisztelet vasárnap tíztől, utána beszélgetés, teázás a templomkertben :-))).

2009. október 7., szerda

Kicsit (?) intim poszt

Van minden hónapban hat-hét nap - ami magában foglal egy pár napot valami előtt, illetve egy pár napot valaminek az elején -, amikor olyan vagyok, mint a mosott ... nekem nem fáj semmi, sosem fetrengtem görcsökben, de egyrészt egy rémes hárpia leszek, másrészt alig vonszolom magam. Ilyenkor minden kis semmiségtől elfáradok, ahogy a legegyszerűbb helyzetekkel sem tudok megbirkózni anélkül, hogy fel ne húzzam magam. Pár napig mindenkivel kiabálok, és egyszerűen nem ismerek magamra. Merthogy amúgy én vagyok az a lány, akivel az öreg nénik beszédbe elegyednek, akihez a játszótéren előbb-utóbb csapódik egy idegen gyerek játszani a sajátjai mellé, akinek az anyukája a padon sms-ezik, aki huszadszorra is nyugodt hangon válaszol a fia ismétlődő kérdéseire, aki egy nap százszor felpakol mindent, amit lepakol a kicsi, és nem húzza fel magát rajta. A hónap maradék három hetében legalábbis.



Ma rákiabáltam egy gyerekre a játszótéren. Ráadásul a gyereknek igaza volt félig-meddig, csak a módszere nem tetszett. (Sz. bambaságában véletlenül nekiment egy kisfiúnak, mire a kamasz bátty nekiesett Sz.-nak.) És utólag annyi más megoldás eszembe jutott, ahogyan normálisan lekezelhettem volna a dolgot úgy, hogy mindannyian jól jöjjünk ki belőle. Nagyon szégyellem magam.



A fiúk a családban már ismernek, és tudomásul veszik, hogy ez van, de én egyszerűen nem bírom feldogozni. Egyszerűen nem tudom kontrollálni magam, és ez nagyon megvisel.



És mindehhez mintegy járulékosan egy héten keresztül szinte folyamatosan izzadok. Eleve kisgyerek koromtól nagyon izzadós vagyok, de ilyenkor ez még fel is fokozódik. (És a fejemen ráadásul, ahova még kenni sem tudok semmit ellene...)



Ha van valami az életemben, amit nehezen fogadok, amibe nehéz beletörődni, hát, az ez.

De sebaj, minden nappal egyre szebb a világ.

2009. október 3., szombat

Vadaskerti napló

1. nap. Szegény P. dühöng. Eltöltöttek egy napot a Vadaskert kórházban gyakorlatilag a semmiért. Rögtön adminisztrációs bakival kezdődött az egész, azt orvosolták, megkaptuk a szobát, majd kiderült, hogy teljesen feleslegesen vittünk egy heti cuccot, ugyanis lehet bejárósnak is lenni, nem muszáj ott aludni, elég, ha kilenctől négyig ott vannak. Ehhez képest fél tizenegytől délig volt ismerkedés, meg valami kis foglalkozás, de orvossal még nem találkoztak, a szorgalmasan lefénymásolt leletekbe, kitöltött kérdőívekbe senki bele nem nézett. Onnantól semmi sem történt, amiért érdemes lett volna ott lenni: ebédeltek, pihentek, a délutáni udvaron levésnél, ahol összeeresztettek négy évestől húsz évesig mindenkit, viszont kiderült, hogy miért is nem érnek rá Szabolcsra. Amikor a nyolc éves közölte egy másikkal, hogy úgy seggbebaszlak, hogy a beleid szétrobbannak és a szarod szétfröccsen a falon - és akkor a nagyobb kamaszok verekedései és a többi már említésre se kerüljön -, Szabolcs megijedt. P. is. Nyilván az ilyen srácokkal inkább kell foglalkozni... Mit keresnek ők ott? Meg amúgy is, miért nem történik már valami velük? P. kitöltött egy szülői kérdőívet, reméljük valaki azért el fogja olvasni...






Nyilván a hátralévő négy napban azért fog még valami történni, de jelen pillanatban eléggé csalódottak vagyunk...




2. nap: a bent töltött hat és fél órában volt egy darab asszociációs-rajzolós feladat, ami Sz.-nak nehéz volt (rajzold le, mi lennél, ha ünnep lennél... többek között), aztán délután húsz percet volt végre Sz. pszichiáternél. Apa önkéntes óvóbácsiként gardírozza a Kuckó (4-10 évesek) lakóit, kezdi megkedvelni a kölköket... Úgy tűnik csak egy kis figyelem kell nekik...




Holnap én megyek, ami dupla-próba. A. és én külön leszünk tíz órán keresztül...



Sz. nagyon fáradt estére, csak leteszi a fejét, és alszik is.

3. nap végre volt egy csomó teszt: intelligencia, kreativitás, szókincs, ilyesmik. Eredményük majd a záróban, azt tudjuk az intelligencia még mindig a normális alsó határa, amilyennek két éve mérték. P. arról ábrándozik, hogy ilyen helyen dolgozhasson, nagyon jól érzi magát a gyerekekkel...

4. nap. Az én napom. Végre megtudom, hogyan is épül fel egy napjuk, és egy csomó apróságot, amiket P. úgy látszik lényegtelennek talált.
Kilenctől ú.n. értékelés van, a felkeléstől eltelő pár órát értékelik a gyerekek, elmesélik mi történt velük, mit csináltak, volt-e gondjuk. Mindenki, aki ezt képességeihez mérten szépen megteszi, kap "matricát", amit az eredményesség-táblára a neve mellé tűz egy rajzszöggel. Szépen gyűlnek a matricák, kapnak a kreatív feladatokért, a mosdásért, a szépen elmondott értékelésért :-). Tíztől kreatív foglalkozás: ma gyurmázás és nyomdázás van. Utána ebédig az udvaron vannak, ahol elvileg meg kellene próbálniuk valamit együtt csinálni, de Szabolcs főleg velem játszik. Amikor egyszer csatlakozni szeretne a nagyobbakhoz, az egyik kisfiú, akit sokat emleget amúgy, és akivel elsők között ismerkedtünk meg, és aki korábban pátyolgatta Sz.-t, rákiabál a gyerekemre, hogy "Ne kövessél már folyton!" Ennek háterrében két ok lehet, az egyik, hogy előző nap voltak látogatni a szülai, másrészt, hogy nem P. ment, hanem én. Így Sz. velem játszik, illetve egyszer csatlakozik egy labdázáshoz egy másik kisfiú, de egy fél óra múltán mi indulunk haza.

Pénteken már csak egy búcsúértékelésre, és töménytelen mennyiségű P. által bevitt édesség szétosztására, és egy részének elfogyasztására mennek be, visznek ajándékot a fiúknak, telefonszámot cserélnek a szülőkkel, és ebédre már itthon is vannak.

Nincs még zárónk, ennek hiányában egyelőre a hét értékelése továbbra is "nesze semmi, fogd meg jól", illetve annyi fejlemény van, hogy volt egy kérés, hogy tavasszal, miután már betöltötte a hatot a kölkec, csináljunk egy ugyanilyen hetet szülői felügyelet nélkül. A gyomrom is görcsbe rándul a gondolattól... nem tudom, merem-e odaengedni, még akkor sem, ha tudom, hogy így látszódna, hogy milyenek a szociális interakciói a kortársakkal... Nekem kicsit félelmetesek is ezek a gyerekek, a dührohamaik, agressziójuk... Az is zavar, hogy sokkal nagyobbak az enyémnél. Még alszunk rá párat.

2009. szeptember 28., hétfő

Képek

Szirkáék után szabadon - A. is dugdos mindenfélét mindenféle lyukakba.


Sz. meg állandóan pózol újabban :-).


Bicikliszerelés





















2009. szeptember 26., szombat

A tegnapi nap fénypontja

Ma, az átnézhető ablakok, jó illatú függönyök, elpakolt játékok és itthon lévő P. közepette, már derülök az egészen, de azért tegnap kicsit rosszul esett.

Az ovi tőlünk egy átszállással közelíthető meg, de megspórolható az átszállás tíz perc séta beiktatásával, ha egy megállóval hamarabb szállunk le a buszról. Sz. viszont imád buszozni, így kompromisszumot kötöttünk, reggel nem szállunk át, délután igen. Néha a délutánit módosítjuk időjárás függvényében, sőt néha az egész utat lesétáljuk, rollerezzük, negyvenöt perc alatt haza lehet sétálni.

Bevallom, nem szeretek buszozni Sz.-csal, mert borzasztó hisztit csap, ha nincs ülőhely. Nem azért mert elkényeztetett, rosszul nevelt, buta kölyök, hanem mert fél állva utazni. Egyszer nagyon-nagyot esett, egy régi fajta Ikaruson beesett a lépcső aljába, és azóta fél. Nyilván ez kívülről nincs ránkírva, csak van egy hét-nyolc éves kinézetű nagyon síró, esetleg visító gyerek, aki leül a busz kellős közepén a földre... Szóval megértem én a rosszallást, a beszólásokat, csak attól még nem esnek túl jól.

Főleg, hogy pár napja A. szolidaritál. És én próbáltam Sz-t tegnap délben meggyőzni, hogy az eleve rosszkedvű, keveset aludt A.-ra tekintettel, most kivételesen sétáljunk haza, de hajthatatlan volt. Szóval a buszon így előbb Sz. kezdett sírni, aztán A. a legfülsértőbb hangján, és a kanyargós buszúton még levenni se tudtam, Sz. aztán kapott helyet, abbahagyta, A. viszont végigsírta volna a hátralévő három megállót, ha nincs pár kedves kamaszfiú, akik elkezdtek neki bohóckodni, kukucsolni, arcokat vágni. Miközben az idősebbek válogatatlan megjegyzéseket sutyorogtak a hordozásról, az elkényeztetésről, és a többiről.

Bármennyire is szeretek hordozni, szeretek beszélni is a hordozásról, szeretek beszélni Sz. kis félelmeiről is, egy busznyi nyugdíjassal nem volt kedvem most szóba elegyedni. Így végül leszálltunk, hazajöttünk, és megbeszéltük Sz-csal, hogy amíg jó idő lesz, inkább elindulunk húsz perccel hamarabb, de sétálunk. Hétvégén meg kitalálunk mindenféle busszal megközelíthető programokat. Aztán mire beköszönt a cidri, hátha megtanul állva utazni...

2009. szeptember 25., péntek

Csöpi

Apukámmal folyton moziba jártunk gyerekkoromban. Nem fogom elfelejteni: a Csak semmi pánikot a miskolci Béke moziban láttam, valami kamarateremben, talán iskolás se voltam... A mozi már régen bezárt, és most elment Bujtor István is, aki Csöpiként ugyanannyira a gyerekkorom része volt, mint a kettő forint ötven filléres fagylalt, az öreg villamosok, amiktől fémszagú lett a kezünk, a Népkerti játszótér, a Diósgyőri Várjátékok, a Kaláka fesztivál, a Csabai kapu gesztenyefái, és a Művésztelep, ahol laktunk. Alig volt idősebb apánál, és bennem mindig is összemosódtak ők, apát ugyanolyan vagány fickónak láttam, mindketten nagydarab szakállas alakok voltak, a filmjeit nézve számomra apukám osztotta hősiesen a pofonokat a gonosztevőknek.

Persze kinőttem már ebből, de azért furcsa érzés, hogy útra kelt.

Jó szelet, Csöpi!

Egészségügyi és kutyás kalandok

Ma szomorkodtam, mert beszéltem a szívem egyik csücskével, olyan baráttal, akivel már tizenhat éve jóban rosszban, és szomorú dolgokat mesélt. A kisfia ajak- és szájpadhasadékkal született májusban, tudtuk előre, és vártuk mindnyájan őt ezzel együtt nagy szeretettel, meg is érkezett, bár méltatlan körülmények között, szegényekkel cudarul bántak az egyik hű-de-neves klinikán, de a kisfiú édes, gyönyörű, közvetlen kis krapek, csak éppen cakkos a szája, hát, na, bumm, mindenesetre megvolt az első műtét múlt héten, minden szuperül sikerült, tegnap visszamentek varratszedésre, meg, hogy felhelyezzék a szájpadlemezt, ami egy protézis, ami addig lesz bent, amíg zárni lehet majd vagy egy év múlva a szájpadot is... És az egész nap a figyelmetlenségről, nemtörődömségről szólt, arról, hogy a négy hónapos baba nem számít, ha fél nappal hosszabb ideig nem eszik, mint ami szükséges lenne, ha túl forróra melegítik a kajáját, felforralják az anyatejet, a baba frissen operált szájára ejtenek egy filctollkészletet... Nem is akarta elmesélni, de végül csak megindult belőle, és a végén már sírtam, hogy miért velük történnek ilyennek, akik mindketten olyanok, mint valami véletlenül ebbe az erőszakos, hülye világba pottyant két jótündér, szelidek, csendesek, jók, a kisfiuk már párhetesen is látványosan ilyen volt, mindenért hálás, édes kis mosolyözön...

De aztán próbáltam a jóra koncentrálni, hogy kicsi tündérke már két nehéz dolgon is túl van, már csak egy kis igazító műtét lesz a száján, meg majd egy év múlva a szájpad, és hogy bár borzalmas volt a tegnapjuk, de remélhetőleg nem lesz több ilyen, mert nem hagyják, fel lesznek vértezve az ellen, hogy így bánjanak velük...

Mondjuk az szomorú, hogy fel kell vértezve lenni...

Hétfőn Vadaskerti... Egyre jobban izgulok. Röhej, de az oviban gyakorlatilag folyamatosan arról áradoznak, hogy Sz. mennyire ügyes, okos, nagyfiú, látszik, hogy egyre jobban érti a megosztást is (amivel a legtöbb gond volt), elmúltak a deviáns viselkedési gondok. És most megyünk, mert mostanra lett időpont. Persze, hogy nem lett a gyerek tünetmentes egyik pillanatról a másikra, de hogy ugrott egyet szocializációban, az biztos. Elkezdtem kitölteni a csudás negyvenöt oldalas autizmus-kérdőívet, és majdnem minden a régebben volt, de már nincs kategória... Van pár, ami meg a régen nem volt, de most van, mint az ujjszopogatás, tárgyak rágicsálása. Sose csinálta, még kisbaba korában sem, aztán ahogy A. elkezdte, ő is...

Van a csoportban most egy igazán nagyon furcsa kisfiú, egyrészt neki is van valamiféle pervazív zavara, másrészt meg nagyon-nagyon el van kényeztetve, harmadrészt rettenetesen agresszív. Nem bírnak vele a felnőttek, folyamatosan konfliktusban van valakivel, fojtogat, üt, rúg, aztán közli, hogy "Bocsi!", és megy tovább, hozzá képest Sz. fújkálása, meg piszkálgatása, a pánikolásai, meg a furcsa kis dinoszauruszos játéka (a tenyérrel lefelé tartott kéz felemelt középső ujja a dinó feje, a többi a lábai, ezzel próbált közeledni a gyerekekhez, de már vagy negyed éve nem csinálta), kismiska, főleg, hogy vele már semmi ilyen gond nincs...

Ja, tegnap amúgy megtámadta egy kutya a gyereket az óvoda előtt. Valamilyen pincser, vagy csivava, vagy tudomisén miféle kicsi, zömök, és agresszív dög gyakorlatilag hörögve, vicsorogva rárontott az előttem, úgy tíz méterrel rollerozó srácra, elkapta a nadrágját is, valami vérfagyasztó hörgés közepette. Nem tartott három másodpercig se, odaért a gazda is, én is ráordítottam, hogy tűnjön onnan, meg oda is értem, de ezer évnek tűnt... Imádta a kutyákat úgy két éves koráig, amikor egy labrador ráugrott játszási szándékkal és feldöntötte, úgy, hogy senki nem volt mellette - mi távolabb lemaradva voltunk tőle, a kutya gazdája ki tudja hol, azóta emlegeti, mióta beszélni kedzett, elég döbbenetes volt, hogy emlékszik rá évek távlatából, és csak az ismerős kutyákkal áll szóba, minden mástól retteg... Az ilyen esetek nem javítanak a hozzállásán... De állandóan arról beszél, hogy majd lesz kutyánk, amikor lesz házunk (legalábbis nagyon szeretnénk mindnyájan.)

Úgy látszik ez ilyen nyavalygós, szómenős poszt lett, le kell lassulnom, és azt hiszem, ha kicsit lenyugtattam magam, megnézem az új Grace Klinika részt... (Hajjaj, beindult a sorozat-évad...)

Ma furcsa nap volt, de azt hiszem, olyan vagyok, mint a mag nélkülinek árult mandarinok, hogy tíz kilónyiban nincs, de egyben benne van a tíz kilónyi magja - hát, én mindig sugárzom, de az évnek van egy-egy napja ami nem úgy jön össze. Van ilyen. Holnap más lesz.

2009. szeptember 22., kedd

Piskóta tallér...

... avagy hogyan lesz a tizennégy hónapos gyerek arctól zokniig csokoládés...

Volt egy távoli ismerős kismama még Sz. pici korában, aki roppant büszke volt, hogy a gyereke mi mindent megeszik, és emlékszem, milyen elborzadva néztem az egy év körüli gyereket, akinek az arcát egynemű csokimáz borította a csokoládés croissonról...

Nos, tegnap sikerült A.-nak is produkálnia a mutatványt, ugyanis a piacot szorgalmatlanul kutató néni egy doboz piskóta tallérral is ellátott bennünket. Nem vettem még ilyet soha, de mint kiderült Sz. - aki az utóbbi időben elfelejtette, hogy ő nem édes szájú, és döbbenettel látom, miket fal be - pontosan tudta, mi az. (nagymamák és nagynénik irgum-burgum!) Míg én hátamon A-lel a nénivel a lépcsőházban tárgyaltam, a fiam besunnyogott a lakásba a szerzeménnyel, levetkőzött, átöltözött, aztán megette a süti felét. Mi több, a maradékot a csomagban otthagyta a kanapén, amiből én semmit sem vettem észre. Elköszöntünk, bejöttünk, leszereltem a lyányt, levetkőztünk, mosakodtunk, Sz. közben már elmerült a vonatjaiban, A. pedig kiment az erkélyre a kedvenc helyére a kis cuccaihoz, és amíg ki- és elpakoltam, épphogy csak ránézegettem a háttal ülő, de csendesen elmerült gyerekre. Öt perc múlva pedig fogadott a színesbőrűvé változott gyerek... Valószínűleg túl édes volt neki, mert az egészet szétkente magán, az erkély járólapján, még jó, hogy a szintén ott kiterített fehér ruhákra nem...

Nem fotóztam le, mert akkor még több minden lett volna csokis a nagy örömben, én, a fényképezőgép, meg még ki tudja mi...

Külön örült, hogy fürdés lett a vége, és egyszerűen annyira, de annyira elégedett volt magával, Sz. pedig anyira nevetett az egészen, hogy eszembe sem volt haragudni :-).

2009. szeptember 21., hétfő

Néni és a közvélemény kutatás

Amikor felértünk a lifttel, éppen egy hölgy búcsúzkodott a szomszédtól mappával a kezében, majd várakozásteljesen hozzám fordult, hogy hány éves vagyok. Mondtam, hogy harminc, mire csalódottan elfordult, hogy akkor mégis kénytelen átmenni a másik lépcsőházba. Kérdésemre aztán elmondta, hogy a kvótájához még egy tizenkilenc éves nő hiányzik ebből a tömbből. Aztán legyintett, és azt mondta, legyek tizenkilenc éves. Hármat kérdezett üdítőitalokról, majd megkért, hogyha telefonon ellenőriznék, akkor mondjam azt, hogy laptoppal kérdezett egy órán keresztül. Nem mintha meg kellett volna adni a telefonszámot, így csodálkoznék, ha keresnének...







Ez olyasmi, hogy mindig elveszem a szórólaposztóktól a szórólapot, meg minden megállítósnak megállok - válaszolok minden piac- és közvéleménykutatásra is. De azért kicsit morcos lettem, mert volt szerencsétlenségem eltölteni vagy két évet telefonos közvéleménykutatásban, és... bármilyen is ez a munka, valaki ennek alapján fog tanulmányt írni, reklámkampányt csinálni, akármi, és... úgy vagyok, hogy akármilyen is a munka, azt mindig a tőlünk telhető legjobban kell megpróbálni csinálni (persze vannak morális kivételek). (félreértés ne essék, nem vagyok egy maximalista, sőt, de van ez a jó kis ige: "Szolgák! Félelemmel és rettegéssel engedelmeskedjetek földi uraitoknak, olyan tiszta szívvel, mint a Krisztusnak. Ne látszatra szolgáljatok, mintha embereknek akarnátok tetszeni, hanem Krisztus szolgáiként cselekedjétek Isten akaratát: lélekből, jóakarattal szolgáljatok, mint az Úrnak és nem mint embereknek; mert tudjátok,hogy ha valaki valami jót tesz, visszakapja az Úrtól, akár szolga,akár szabad." (Ef 6, 5-8) Nekem ez mindig eléggé egyértelművé tette a hozzáállásom a munkához, a körülményekhez, mindenhez...)



Amúgy jól vagyunk. Az oviban folyamatosan agyon dicsérnek engem is, Sz.-ot is, hogy mennyit fejlődött a nyáron, de ma kicsit elszomordtam, mert kiderült az oviban hajlamos újra E./2.-ben beszélni magáról. Mostanában sokat gondolok arra, hogy mennyire függ tőlünk, minden önállósodása ellenére, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valamikor majd utasítások, rajz nélkül felöltözik, elteszi maga után a holmiját, nem felejt köszönni... Remélem, hogy a jövő héten kezdődő Vadaskerti Kórházas kivizsgálás során válaszokat kapunk, segítséget ezekkel kapcsolatban. Folyamatosan dübörög bennem, hogy biztosan mi rontottunk el valamit... Mert mi sem vagyunk tökéletes szülők: én türelmetlen vagyok, és olykor igazságtalanul szigorú, nehéz alkalmazkodni a hirtelen mérgeimhez, P. pedig a végletekig megengedő. Nem lehet könnyű mellettünk gyereknek lenni, hiába teszünk meg sok mindent, néha úgy érzem, nem próbálkozunk eléggé. Persze az ilyen gondolatok csak olykor törnek rám, mert közben látom, hogy mennyit ügyesedik, egyre nyitottabb, figyelmesebb, de egy-egy kiabálás után napokig őrlődöm, hogy már megint nem bírtam visszafogni magam, és hogyan viselkedhet egy felnőtt ennyire nevetségesen... Az meg egyenesen megdöbbentő, hogy amikor utána bocsánatot kérek, és elmondom, hogy mérges lettem, mert ez, meg ez, mennyire megalázóan megértő. Mindig tudja, min borultam ki, úgy érzem, jobban ismer, mint én magamat. És még nincs hat éves. És autista gyanús.

Mindezzel együtt élvezzük az őszt, a szép leveleket, a gesztenyéket, az őszi napsütést, jó látni, hogy a világ halad előre, megy tovább az élet a maga folyamatában. A gyerekek nőnek, ügyesednek, mindkettő bámulatos kis ember.

De olyan rövid egy nap! Néha úgy érzem, kétszer ilyen hosszú is kevés lenne.

Rákaptunk a Bálint Ágnes könyvekre. Miután Sz. megkapta a Tündér a vonatont, és nagyon tetszett mindnyájunknak (én gyerekkoromból még emlékeztem rá, azért is vettem meg neki), kivettük a könyvtárból a Mazsola és Tádét, és végigvihorásztuk, mert teljesen a mi két gyerekünkről szólt (ahogy nyilván más kis és nagytestvérről is). Sz. nagyon élvezte. Most a Futrinka utcát vettük ki (ebből már látott is pár részt bábfilmben), és a Vízipók Csodapókot, ami meg amúgy is kedvenc. Este apa olvas egy fejezetet az aktuális meséből mindnyájunknak, aztán elvonul kicsit A.-lel, mi pedig végigveszünk egy-két Tesz-vesz részt (most a közlekedésest vettük ki), vagy az emberi testről szóló könyv egy-egy részét nézegetjük meg, beszéljük át.

Mostanában rászoktunk a közös esti imára is - eddig Sz.-csal P. imádkozott az ágyban, vagy, ha én fektettem le, akkor én -, ami ettől egy meglehetősen vidám programmá vált, mert A. valamiért nagyon élvezi, hogy együtt énekelünk, és beszélünk, emiatt Sz. is röhörészik. Mi még tartjuk a frontot, ne fulladjon teljesen nevetésbe :-), de bár eddig is nagyon jó hangulatúak voltak az estéink, most ettől a vidám esti imádságtól valahogy még jobb lett.

2009. szeptember 11., péntek

Gyorsposzt képekkel

Náthásan telet az elmúlt hét, mindenki beteg lett, kit mennyire viselt meg, mindenestre lazára, ovibenemmenősre vettük a figurát. Azért voltunk a szabadban, de kerültük a zsúfolt játszókat, és kedvenc őszi helyünkre jártunk, az Őrjáró térre. Olyan ez a tér, mintha ittfelejtették volna harminc évvel ezelőttről, mintha saját gyerekkorom kedvenc miskolci parkjaiban, játszóterein járnék, békebeli, és nagyon szép. Minden régi rajta, nem cseréltek ki szinte semmit ultramodernre, legfeljebb toldozgatják, foldozgatják. A fák és a fű meg csak nő, és nagyon hangulatos az egész. Imádjuk.


A kút
A roller

A pad



A látogatás elsődleges célja
Ma délután meg felkerekedtünk a két kölkeccel (P. dolgozott sajnos), és elvonatoztunk Veresegyházra, aztán elgyalogoltunk a Medvefarmra. (No, ez kicsit több volt, mint a honlapon írt másfél kilométer, de túléltük, lehet, hogy csak a tűző napon, mellettünk elhúzó autók melletti sétácska tűnt hosszúnak.)


Sz. lovagolt. (valószínűleg fog járni lovasterápiára, úgyhogy örülök a folytonos lovaglókedvének.)


























A. meg mindenhol elvan, mint hal a vízben, szóval itt is csak amiatt aggódtam, hgy nehogy megfogja az áram alatt lévő kerítést...
Hazafelé jövet a vonatra várva megismerkedtünk apukámék Pamacs kutyájának klónjával, Subával. Ő is fehér puli, ő is talált, kivert kutyus, nagyon hálás, barátságos jószág, ő is öntörvényű, ő is imádja, ha simogatják, neki is pihe-puha bundája van... A.-t alig lehetett levakarni róla, még amikor visszakötöttem a hátamra, azután is le kellett hajolnom, hogy simizhesse :-).
Rájöttem, hogy Sz. végre teljesen tud beszélni. A héten elkezdte használni a feltételes módot is, két fonetikai hibán kívül (r, és bizonyos helyzetekben k) semmi nem maradt. Ez annyira, de annyira hihetetlen dolog! Nincs fél éve, amikor saját magáról még egyes szám második személyben beszélt, nincs egy éve, amikor alig használt névelőt, jelzőt... Alig több, mint két éve mondta ki az első szavait. És most gyakorlatilag le sem lehet lőni, annyit beszél :-). Minden nap hálát adunk Istennek ezért az útért, mindazért, amit tanultunk belőle egymásról, Sz.-ról, a problémáról, a találkozásokért, amik a fejlesztések során estek meg velünk, azért, hogy mindig jó helyre kerültünk.
Másrészt itt van most A., és meglepődve, csodálattal figyelem, hogy milyen az, amikor egy gyerek magától fejlődik. Sz. mellé máig oda kell ülni, felkelteni az érdeklődését, figyelmét új dolgok iránt, A. a felfedezés, a kísérletezés maga. Játszik, kísérletezik mindennel: tárgyakkal, a saját testével, velünk. Mindent próbálgat, és minden tapasztalatot elraktároz. A minap vacsorát készítettem, ő meg beszállt a maga szokott módján, és keresgélni kezdett a szekrényben. Ennek sokféle eredménye lehet, általában egy lábaskát vesz ki meg valamilyen fém evőeszközt, és zenél vele, most kivette a muffinos tepsit, meg a habnyomó végét (az a kerek kis cucc, amiből kiáll a nyél, amit befelé nyomva a tartályba, kijön a hab a tubus csőrén, csőrtől függő vastagságú, formájú csíkban), fogta a nyélnél fogva, és sorra beillesztgette a muffinformákba a tepsiben. Teljesen sorban haladt, első sor végig, második sor végig... De ilyesmiket csinál egész nap. Ha elunja az egyedül kísérlezetést, akkor bevonja Sz-t. Ha meg elfárad, megjelenik egy könyvvel :-)).

2009. szeptember 3., csütörtök

Zajlik, meg minden...

Annyira zajlik az élet, és olyan jó lenne minden fontosat rögzíteni... Persze, hogy nem megy. Szabolcs édes kis mondásait papírfecnikre firkálom, a többit meg csak úgy átélem és kész, ami amúgy nagyon is jó.

Elkezdődött az óvoda - zökkenőmentesen, bár Sz. két nap után náthás lett... Abban a két napban nem volt vele gond, csak A.-nak hiányzott nagyon. Nekem is, pedig csak három órát voltunk külön :-). Kedvelem az óvónénijeinket, meg a logopédusunkat, de talán leginkább a mozgásterapeutát, aki nagyon fiatal, de nagyon következetes is. Szinte szigorú, és mégis nagyon szeretik a gyerekek.

Nyolc új van a csoportban, és az egyik kisfiú tényleg igazán nagyon antiszociális, de még semmi bővebbet nem tudok róla.

Nagyon jó hírt kaptunk tegnap: a barátnőméknek, akiknek nem sikerült a lombikjuk, villámtempóban lett örökbebabájuk! Nem tudok még részleteket, csakhogy kapott egy fülest egy ismerőstől, merthogy gyámhatóságon dolgozott sokáig a lány, és már a papírmunkát intézik, hamarosan hazavihetik a kisfiút.

A. hihetetlen tempóban fejlődik, elképesztő szavai vannak (pl. 'másik'), mindent ért, ami a mindennapokkal kapcsolatos, és teszi is a velük kapcsolatos utasításokat. Állandóan pakol, szerencsére nem csak ki, hanem kérésre el is :-).

Nagyon szeretem a gyerekeimben, hogy az ébren töltött idejük nyolcvanöt-kilencven százalékában vidámak. Állandóan vigyorognak, nevetnek, kacagnak, bohóckodnak. Sz. mindenen lelkendezik: Nézd, anya! Pillangón, buszon, fán, madáron, traktoron, idős bácsin, babán, mindenkin és mindenen ámuldozik, egyszerűen folyamatosan örül a világnak, és annak, hogy beszélni tudunk róla. Nagyon sokat tanultam tőle mostanában a világra figyelésről.

Voltunk Bicskén csütörtökön. Valahogy úgy maradt meg bennem, hogy az egy mosolygós nap. Panni néni is agyondicsérgette Sz-ot, hogy mennyit fejlődött az idegrendszere :-), de sok más mosolygós találkozásunk is volt. Folyamatosan kapok dicséretet a gyerekeim szépségére és kedvességére, mert A. mindenkivel beszélget a hátamról, de ezen a napon az átlagosnál is több emberrel váltottam pár kedves szót. Idősek, fiatalok, gyerekek, mindenki megcsodálja A.-t, aztán persze kerül másról is pár vidám mondat. Mindenki a saját gyerekeire, unokáira gondol, mesél róluk. A legkedvesebb a Kelenföldi Pályaudvaron egy étcsokibarna férfi volt. Törve a magyart szólított meg széles mosollyal: - Jó napot kívánok! - Visszaköszöntem, azt gondoltam útbaigazítást fog kérni. Először azt kérdezte, magyar vagyok-e. Kiderült, hogy a hátibaba keltette fel az érdeklődését. Azt mondta, egy darab Afrikát talált itt :-))).

Hallgattam egy rövid riportot a Csodaidők szerzőjével, Etával a Kossuth Rádióban (Itt meghallgatható). És mivel ma van a Meleg Méltóság Menet hadd idézek belőle egy kicsit. (Nem akarok senkit provokálni, illetve ez a mondat nem a Felvonulás, vagy a homoszexualitás kapcsán hangzott el, hanem általánosságban.)
"Szerintem csak annak a gondolkodásnak - és legyen az vallásos, vagy vallástalan gondolkodás - van létjogosultsága, vagyis inkább annak van igazán jövője, ami megtanulja elfogadni azt aki másmilyen, mint ő. Azt hiszem, hogy az állandó konfliktuskereső magatartásnak és prédikálásnak nincsen jövője. Az mindenképpen önmagát elpusztító gondolkodásmód, amikor az ember konfliktusokat keres, és amikor az ember mindenképpen megkülönböztetni akarja magát a másiktól és az egyetemes emberit nem veszi észre magában és a másikban." (Elhangzott a Kossuth Rádióban 2009. augusztus 26-án a Kossuth Rádióban Kovács Gabriella Görgey Etelkával készített riportjában.)

Számomra a kulcs ebben a gondolatban az "önmagát elpusztító" volt. Az erőszak és a kirekesztés sohasem igazolható, ahogy végül mindenképpen kioltja magát. Előbb utóbb önmagát pusztítja el...

Igazából azért került előtérbe bennem ez, mert P. ifin volt, de most a baptista barátainknál, mert már régóta hívták. Remekül érezte magát, amíg teljesen másról volt szó, nevezetes olyasmikről, amiért odament, mint Jézus és a Biblia, míg végül bedobta valaki a felvonulás témáját, és a kedves, szimpatikus fiatalok hirtelen átalakultak fröcsögő szélsőségesekké... Meglepő volt, főleg, mert P. meg nem hagyta ezt szó nélkül, márminthogy, vajon ekkora gyűlölet hogyan is fér bele egy keresztény emberbe, és elég parázs vita alakulhatott ki - mindenesetre megkérdezek majd más résztvevőket is, remélem, nem ragadtatta el magát P. túlságosan...

P. itthon lesz a hétvégén. Programokat terveztünk (én Állatkertbe mentem volna Sz-csal ma egy Anya-Szabolcs nap keretében, amiket rendszeresen fogunk szervezni, vasárnap du közösen készültünk Szentendrére sétálni és Dunázni), de Sz. náthája miatt ezek ugrottak. Így valószínűleg takarítani fogunk, ami szintén nem elhanyagolható dolog :-). És megérkeztek a gyerekeknek rendelt könyvek, úgyhogy újkönyvezni is fogunk. Sz. rákapott a Tesz-veszre, rendeltem neki azt is, meg az Őszi böngészőt. A-nak Bibliai lapozót, és persze nem telhet el hónap egy új Panka és Csiribí kötet nélkül sem.

2009. augusztus 29., szombat

Eső, meg ősz - amúgy én meg szeretem az amerikai filmeket

Az van, hogy minden évben, amikor elkezd ősz lenni, és mindenféle esők esnek, nálam beköszönt a Singin' in the Rain időszak. (Ami aztán hoz magával egy sor más zenés-táncos cuccot is ). Ide csak két szívetmelengetést teszek be :-).




Azért itt van pár kép vidámodni :-).

Alvás


Szeretgetés


Kacsanézés



Lónézés




Ugrálás





...

Arról akartam mesélni, hogy milyen jó napjaink voltak.

Hogy Sz. összebarátkozott egy kislánnyal a játszótéren, hogy A. mennyi mindent megért, milyen ügyes, milyen önálló, milyen rafinált, és mennyire jó nézni,l ahogy éli a maga derűs kis életét, hogy jövőhéten kezdődik az ovi, és szomorú vagyok miatta, hogy voltunk még egyszer Gödön, de P. nélkül, és megint nem fényképeztem, pedig megint jó volt, hogy megvoltak az első babás Biblia-órák, és nagyon jól sikerültek, hogy jön az ősz, és már nagyon várjuk a gesztenyeszedést, falevélgyűjtést, préselést, hogy egyáltalán jó nálunk lenni, jól vagyunk a bőrünkben.

Csakhogy P. mostanában, mivel a haja is kicsit megnőtt, növesztett egy kisebb pofaszakállat, hogy kinézzen valahogy, épphogy az arca feléig ért, egy kicsike pofaszakállat, nem pajeszt, és tegnap az ifiről hazafelé jövet a buszon, ahogy üldögélt csendben gondolkodva a filmen, amit megnéztek, meg a reakciókon (és hogy egy picit ironikus legyen a dolog Az ember gyermeke volt a film) meg akarták verni, mert biztos zsidó. (Amúgy nem az, nem is néz ki annak, de ez igazából részletkérdés.) Így most arról írok, hogy a sok jóban azért ez elszomorított, és persze hálás vagyok, hogy végül fizikai baja nem lett, "csak" jól megijedt, de közben meg arra gondolok, hogy miért is nem érti meg a lelkésznőnk, hogy nem szeretek a belvárosban járni a gyerekekkel, mert a 173-as busz még vasárnap délben is rémisztő figurákkal van tele, akiket nem akarok a gyerekeimnek mutogatni, és egyáltalán bocsánat, hogy nem vagyunk rettenthetetlenek, hanem minden hitünk és bizodalmunk mellett azért nem szeretjük, ha megvernek, leköpnek, bántanak, meg azt se, ha másokat megvernek, leköpnek, bántanak, főleg, ha olyasmiről van szó, ami egy világ nagy butaság, ami az embert állattá alacsonyítja.

Hogy egy kicsit Anka most olvasott posztjára is reagáljak: szeretem nagyon a hazámat, szeretek itt élni, de hogy itt tényleg miféle torz nemzettudat van! És minden szeretés ellenére bizony sűrűn szégyellem is azt, hogy magyar vagyok. Hogyan legyek ugyanarra büszke, mint az ilyen figurák?!

2009. augusztus 21., péntek

Göd

Nem is tudom, írtam-e már korábban Gödről. Egyszer találkoztam valakivel, akinek rokonai laktak Gödön, és ajánlotta, hogy milyen jó kis hely, meg a parton milyen jó, és van játszótér, meg úgy egyáltalán, aztán egyszer el is mentem ezzel az illetővel, hogy meggyőződjem erről a saját szememmel, Sz. volt akkora, vagy kicsit nagyobb, mint most A. Bele is szerelmesedtem a helybe, és szerencsére ez kitartott addig, amíg ide nem költöztünk, ahol most lakunk, ahonnan is negyedóra vonatozással ott teremhet az ember Alsó-Gödön, még egy negyedóra sétával meg már a Dunában tapicskol. Ahonnan akár át is hajókázhat a túlpartra, ha nem szereti a kavicsot, hanem inkább homokon akar heverni. Szóval, amióta itt lakunk, nagyon szeretünk kiruccanni. Sz. korábban persze derékig vízben töltötte az idejét, de mivel itt se jártunk már egy ideje, idén bizony már a lábujja hegyét se dugta be, de azért kavicsozott, kacsázott, és főleg kihasználta a gyönyörűséges új játszóteret, ami nagy meglepetésünkre fogadott bennünket. (Nem tudom, mikor épülhetett, Húsvétkor még nem volt, azóta meg a zsúfolt nyárban bizony nem jártunk kint.)

Bátor voltam, mert a két gyerekkel egyedül mentem, szerencsére nem volt nagy gond, kivéve Sz. szokásos "senki-ne-nyúljon-a-játékaimhoz-amikkel-amúgy-sosem-szoktam-játszani-és anya-A.-nak-hozta-őket-de-most-nekem-kell-mind"-dolgait, de valahogy azt is túléltük, bár egy anyuka közölte Sz-csal, hogy "Vedd tudomásul, hogy te tehetsz róla, hogy mindenki sír!" (A kisfia mérges lett, mert Sz. visszavett tőle valamit, erre A.-t lökte fel, aki éppen mosolyogva vitt oda neki valami másik dolgot (ami amúgy A. kedvenc mindenhová magával vitt lapátja volt, bár a kisfiú szemében nyilván értéktelen kacat a kisdömperhez képest), A. fáradt volt, és ezért üvöltött a kis fenékrehuppanás miatt is, a kisfiú meg azért, mert az apja letolta.) Mindegy, én már nem magyarázkodom, Sz-csal utána meglepően értelmesen sikerült beszélni ("Én jó kisfiú akarok lenni!" "Jó kisfiú vagy, csak valamiért nem szereted odaadni másoknak a játékaid. Ha odaadnád, mások is látnák, hogy jó kisfiú vagy." "Akkor ezt az autót odaadom, jó?" és odaadta, bár elfárasztotta az ügy, és elég hamar vissza is gíűjtötte, amikor már senki sem játszott vele.) és ez a kis incidens két perc rosszkedv volt a háromórányi jókedvben, szóval semmi különös.

Sok kavicsot és kagylót gyűjtöttünk, egyetlen fényképet sem készítettünk (vasárnap, ha jó idő lesz, apával súlyosbítva is megyünk, hátha akkor sikerül a masinát elővenni...), rengeteg vizet ittunk, gyümölcsöt ettünk túrós zsemlével, és nagyon-nagyon elfáradtunk. Én le is égtem. Miért van az, hogy miközben a kölyköket ötven faktorral kenem, magamat egyszerűen elfelejtem bekenni?