2009. március 31., kedd

Az ínség nálam a vagyon...

Ma kaptunk még egy sor rossz hírt a férjem fekete bárány öccséről - nem részlezetem, mindenesetre külön dühítő, hogy míg van aki bármit megtenne egy gyermekért, mások a saját, meglévő gyermekeikkel sakkozgatnak, válás után ide-oda lökdösik egymásnak, és egyáltalán nem veszik komolyan, hogy felelősséggel tartoznak értük. Persze felnő az a gyerek törődés nélkül is, de milyen ember lesz belőle szeretet, gondoskodás nélkül? A szóbanforgó unokahúg bizony már évek óta sírva megy haza tőlünk egy-egy nyaralás után, és kisebb korában sokáig mondogatta, hogy azt szeretné, ha mi lennénk az anyukája és apukája. Aztán egy időre jobb lett náluk a helyzet, míg végül hirtelen elváltak, azóta folyamatosan meglepnek bennünket a váratlanabbnál váratlanabb lépéseikkel, ami a gyerekeket illeti... Én szeretném, ha mi nevelhetnénk a kislányt (aki amúgy már egy kiskamasz), de akkor iskolát kellene váltania, elköltöznie az ország másik felébe távol a barátaitól, nagyszüleitől, mindenkijétől, ráadásul a lakásunk már négyünknek is csak visítva elég (36 nm). Szóval nagy átszervezést igényelne, - és nem utolsó sorban mindenkinek bele kell egyeznie.


Mindenesetre a rossz kedvem elűzendő elkezdtem számba venni, hogy amúgy milyen jó nekem másokhoz képest. Nem mintha nem tudnám enélkül, de azért jó leírni.



Először is ott van nekem Isten és Jézus. Persze mindenki másnak is ott van, csak éppen nem mindenki más van ott neki is... mi több, én sem voltam mindig ott neki (erről majd később posztolok).



Gyönyörű családom van. A férjemmel szeretjük és tiszteljük egymást. Gyönyörű gyerekeim vannak, és bár a fiam eltér a többi gyerektől, de számunkra ugyanúgy egy csoda marad, a lányom meg a mi külön bejáratú napsugarunk, aki télen-nyáron ontja magából a derűt.


Vannak barátaim, és jó ismerőseim, és vannak testvéreim a hitemben.




Van hol laknom, télen van fűtésem, és mindennap tudok enni és inni jó minőségben.




Mindannyiunknak működik minden érzéke, meg van minden szerve (jó, nekem az orrom nagyon sokszor van bedugulva, de az nem számít), többnyire egészségesek vagyunk, a férjem nyavalyája kontroll alatt van.




Minden szülőnk él még. (Jó messze tőlünk, és sajnos segíteni keveset tudnak gyakorlatban, de van hová hazahazamenni :-), van, aki megfőzi a kedvenc gyerekkori ételünket, és van hol nyaralni a gyerekeknek). (nem vagyok az a nagyszülőknek lepasszolós típus, de mindkét nagyszülőknél volt tavaly a fiam egy-egy hetet nyáron, , és év közben is pár hétvégét, ezt pedig rendszeresíteni kívánják az érintettek :-).




Sok könyvünk van.




Sok filmünk is.




Sok zenénk is :-).




Az időnket kevesellem, de próbáljuk jól kihasználni. Nekem kevés a 24 óra...




Nem vagyunk gazdagok (nagyon nem), de valahogy mindig kijövünk. A férjemnek ugyan elég sokat kell dolgoznia sajnos, de valahogy mindig kompenzáljuk ezt.



Amik hiányoznak az életünkből, reményeink szerint megvalósulnak majd.



Én nagyon szeretnék kertet. Nem szeretnék nagy házat, csak egy kicsit, de nagyon szeretnék kertecskét... A férjem szeretne kevesebbet dolgozni (én is nagyon vágyom erre). És amire szintén nagyon vágyom, hasonló korú, hasonló gondolkodású kisgyerekes családok közössége, akik a közelünkben élnek... Bizony ehhez gyülekezetet kell váltanunk, ami nem is olyan könnyű, mert szeretjük a mostanit is, nagyon kedvesek a nénik, de messze van, és nincsenek kisgyerekes alkalmak, így vasárnapon kívül csak külön-külön tudunk menni bármire, a másik meg itthon a csemetékkel. (És ez bizony főleg én vagyok, most meg az állandó betegségek miatt, bele sem merek gondolni, mikor voltam utoljára istentiszteleten. Hiányzik, hogy emberekkel is közösségben legyek...) Igazából már ki is néztük a gyülekezetet, és fel is vettük a kapcsolatot velük, de nehéz ez: első gyülekezetünk, ahol elfogadtak, befogadtak, ahol keresztények lettünk, ahol keresztény család lettünk...


Nagyon szeretnék még gyerekeket...


Mindenesetre azt hiszem, a "vagyonunk" nagy, ami hiányzik pótolható, vagy nélkülözhető, és azt hiszem, az is ajándék számunkra a Gondviseléstől, hogy nem vagyunk elégedetlen típusok, inkább olyan örök optimisták. (Na, jó, a férjemet időnként kicsit meg kell erősítenem hasonló listákkal :-)).



Viszont az ő egyik kedvenc dala a Porgy és bessből Porgy áriája: Az ínség nálam a vagyon :-).

2009. március 30., hétfő

Időnként olyan nehéz elfogadni Isten akaratát...

Négyen vagyunk barátnők. A gimnázium eleje óta, ami idestova tizenhat év... Egyikünk, N., már gimiben is alig várta, hogy gyereke legyen. Jóval idősebb bátyjának, nővérének sorban érkező gyerekeit nevelgette, szeretgette, ő olyan csupaszív, és annyira rá tud hangolódni bármelyik gyerekre... Azt hittük, ő lesz először anya közülünk, pedig ő már kamaszkorunkban megmondta, hogy biztosan lesz valami gubanc, ő érzi.

Én szültem először, még mind egyetemre jártunk, huszonnégy évesen, de én mindig híres voltam a váratlan lépéseimről. Persze férjhez is mentem egyúttal.
N. is azóta van együtt a férjével, mint én az enyémmel, s ahogy végül mindketten befejezték a sulit, dolgozni kezdtek, el is kezdték a próbálkozást. De semmi. Egy idő után orvoshoz mentek. Súlyos bajok derültek ki, nem részletezem, semmi más nem jöhetett szóba, csak a lombik. Belevágtak. Nem sikerült.

Közben a harmadik barátnőnk is férjhez ment, sokáig nem akart babát, aztán egyszercsak mégis, első próbálkozásra összejött.

Negyedik barátnőnknek ugyanez. Egyiküknek már fél éves a kislánya, másikuk kisfia két hónapon belül születik.

N.-ék idén belevágtak a második lombikba. Annyira bizakodóak voltunk mind, most más orvoshoz járt, körültekintőbbek voltak vele, sok körülmény megváltozott pozitív irányba az első óta.

És mégsem sikerült. Egy hét után egyik este erősen vérezni kezdett...

Rettenetes ez az egész, és főleg a tehetetlenség... Nagyon szeretnék segíteni, ajánlottam, hogy ha van esély rá, hogy nálam jobban megmaradhat a babájuk, kihordom én... De azért az sem lenne túl könnyű döntés számukra.

Közben - még korábban - örökbefogadásra is jelentkeztek.

Annyira szeretném, ha sikerülne nekik bárhogy, és annyit imádkozom érte, meg azért, hogy megértsem, vagy tudomásul vegyem legalább, hogy miért van számukra így megnehezítve ez az út... Utólag, amikor már lesz egy-két-sok szép gyerekük, biztosan megértjük majd, de most olyan nehéz...

2009. március 27., péntek

Afrika - nem teljesen szó szerinti idézet

Amikor szárnyam lesz, elrepülök Afrikába. Olyan szárnyam lesz, mint a katicának, pöttyös, fekete pöttyös. És elrepülök vele Afrikába, mint a repülő. És Afrikában megnézem az állatokat. De vigyázni kell, nehogy megharapják az ujjamat.

2009. március 26., csütörtök

A család működése

Meglehetősen zűrös gyerekkorom volt, ha finoman fogalmazok, azt mondom, a szüleim nem álltak a helyzet magaslatán a párkapcsolati konfliktusok kezelése terén, válásuk után pedig valahogy elfelejtettek nevelni. Apukámmal éltem, és aztán az ő második feleségével, aki nagyon szeretett volna embert faragni belőlem, de apukám semmilyen határozottabb fellépést nem engedélyezett, ez biztosan valami kompenzálás-féle próbált lenni. Elrontották kicsit, de végül valahogy felnőttem. Cudar természetem van, és bár az évek alatt sokat csziszoltam magamon, még mindig nem vagyok egy simulékony típus.



P. egy súlyosabb gyerekkori betegség miatt mindig is szülei szeme fénye volt, akit a széltől is óvni kell, aki nem szaladhat, aki kamaszként nem ihat a gyógyszere miatt, és akinek mindig minden meg van bocsátva, amikor csakazértis szalad, és iszik... Néha elcsodálkozom, hogy ennek ellenére ilyen jó ember lett a férjem, bár időnként olyan, mintha ketten lenne: egy elkényeztetett kis hülye, és egy nagyon komoly, felelősségteljes, határozott, a végletekig családcentrikus, empatikus, érzékeny ember. Nyilván az utóbbi a zsánerem, de mit tegyek, az elsőt is bekaptam vele együtt, így nyelem, amit időnként kell, vagy éppen dühöngök miatta...



Szóval van két ember, nagyon öntörvényű mindkettő, de mindkettő harcol ez ellen nagyon. Sőt eleinte egymás ellen is időnként...



Most mit mondjak... idén volt kilenc éve, hogy "járni" kezdtünk, a házasságunk is már hat éves. Egy szanatórium parkjában kérte meg a kezem, egy komoly műtét utáni lábadozásakor.



Jól vagyunk, de ezért sokat kellett tennünk. Biztosan vannak olyan jótermészetű emberek, akik minden küzdelem nélkül is szépen tudnak élni egymással, a mi szenvedélyünk időnként átcsapott a fejünk felett, de már tudjuk kezelni. Mindketten toleránsabbak lettünk az idők során, és mindketten kompromisszumkészebbek is.



Volt olyan, hogy megkérdezték a barátaim, hogy mégis mi a fenéért vagyunk mi együtt... De van, miért ( a gyerekek előtt is volt), mert vele szeretek a legjobban beszélgetni a világon. Szeretem, amikor filmet választunk, amikor egymás után elolvassuk a könyveket, aztán átbeszéljük, szeretek tanulni tőle, szeretem ütköztetni a véleményünket, és szeretek egyetérteni is vele. Szeretem, ahogy a gyerekekkel bánik (nem csak a mieinkkel, ő valami peadgógus-őstehetség), szeretem a humorát (nem mindig, de az esetek nagy részében). Kitartottunk, hát, holott mindkettőnknek vannak a másik számára elviselhetetlennek tűnő tulajdonságai, meg olyanok is, amik mindkettőnkben megvannak. (Mennyivel jobban lehet utálni egy saját rossztulajdonságot, amikor a másiknak is megvan ugyanaz...) És bevallom az utóbbi években ezek a rossztulajdonságok már nem is elviselhetetlenek, egészen megszerettem őket :-). Mert ő ezekkel együtt mindenestől az én szuper klassz férjem!

"A szeretet hosszútűrő, kegyes, (...) Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy" 1Kor 13

2009. március 25., szerda

Színes, szélesvásznú

Hát, legyen már kép is... Az jutott eszembe, hogy az orvosunk azt mondta, amikor Sz. három éves korában segítséget kértem tőle a beszéddel kapcsolatban, hogy: Olyan szép gyerek, biztosan nincs semmi baja!

És igen, ránézésre Sz. szép és egészséges. Aztán kicsit zavarbaejtő, amikor megszólal a két és fél, három éves hangocskáján :-).

Beszélni nehéz!

Úgy volt, hogy öt és fél évvel ezelőtt született császármetszéssel egy egészséges kisfiam. A fejlődése teljesen rendben volt, mindent jókor és jól csinált, bár az elég zavaró volt, hogy az első pillanatoktól kezdve nagyon félt, ha nem a szűk családja vette körül. Főleg a gyerekektől félt, de a felnőttek legtöbbjétől is. Nem törődtünk ezzel, az apja is zárkózott, van ilyen. Aztán bár a fejlődése töretlen volt, két éves kora után már aggódni kezdtünk, mert nem beszélt semmit. De akkor még mindenki türelemre intett, sőt három éves korában is, hogy majd egy év múlva... Így végül a beszédfogyatékos és súlyos beszédértési problémás gyerek fejlesztése csak három és fél évesen kezdődött meg. Mindenféle kalandjaink voltak ezzel kapcsolatban, jó helyeken jártunk, jó emberek jól segítettek. Átsuhant felettünk az autizmus lehetősége is.

Most van egy öt és fél éves nagyfiam, aki hibásan ugyan, de beszél, és aki rengeteg hibát kijavított már különböző szakemberek és a mi segítségünkkel. És a Jóistenével. (Nem olyan hibák voltak, hogy j-nek ejtette az r-t, mondjuk, hanem sokáig nem használt névelőket, nem mondott igent, nemet, fordítva használta az egyes szám első és második személyét, nem kérdezett, nem válaszolt, ilyesmik). Mostanra inkább fonetikai hibái maradtak, elég jól kommunikál. A társas viselkedésén még van mit segíteni, de nagyon bizakodóak vagyunk. Egy kis létszámú logopédiai csoportba jár, mindennap van logopédia, speciális torna (mi még itthon is tornázunk.)

Ha végiggondolom, hogy hogyan is kerültünk egyik-másik helyre, hogyan kaptunk tippeket, szinte hihetetlen, persze nekem nem az... Rengeteget tanultunk is közben.

Még nem tudom, milyen lesz a folytatás, kicsit aggódom az iskola miatt, Sz. most kezdi felfedezni a világot, a tudás örömét, a kérdezés hasznát, és szeretném, ha megőrizné a kíváncsiságát, érdeklődését. Gondolkodtam azon is, hogy magántanuló lenne, és nehéz dönteni, mi a jó, egy nehezen és rosszul szocializálódó gyereknek, ha csakazértis közösségbe tesszük, vagy, ha van rá lehetőség, még adunk neki időt. Még azt sem tudom, van-e rá lehetőség, hogy itthon legyek velük. Szerettünk volna harmadik gyereket is, de... hát, most kicsit elnapoltuk, aztán meglátjuk, mi lesz a világban.

Mindenesetre, bár még van több, mint két évünk, én már iskolát nézek... Tetszik a Waldorf, de az ideológiai háttere nagyon idegen számomra, tetszik a Rogers is, de nagyon drága... Pedig azt nagyon el tudnám képzelni, hogy A. a Rogers oviban kezdjen, amikor Sz. a Rogers iskolában. De sajnos nincs rá pénzünk, annak még nem néztem utána, lehet-e kedvezményeket kapni, vagy ilyesmi... Ennek a csoportnak, ahová most jár, van folytatása a kerületben, egy általános iskolában, nagyon javasolják, de nem tudom, akarok-e hagyományos iskolát, főleg szegregáltan... Még sok mindent nem tudok, de igyekszem jól utánanézni a lehetőségeknek, és alaposan átgondolni, mi lenne a legjobb.

"És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be. " Mt 18,5

2009. március 24., kedd

72

Ezt az egyik Livejournalon találtam, amit olvasok. Már biztos régóta kering, de újszülöttnek, ugye...



1) Vastagítsd meg, amit olvastál!

2) Szedd dőlt betűvel, amit el akarsz olvasni!

3) Színezd ki, amit szeretsz!





001. Gárdonyi Géza: Egri csillagok

002. Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk

003. Szabó Magda: Abigél

004. George Orwell: 1984

005. Jókai Mór: Az arany ember

006. A. A. Milne: Micimackó

007. Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

008. J. R. R.Tolkien: A Gyűrűk Ura I-III.

009. J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

010. Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

011. Fekete István: Tüskevár

012. Gabriel García Márquez: Száz év magány

013. Tamási Áron: Ábel a rengetegben

014. Jókai Mór: A kőszívű ember fiai

015. Rideg Sándor: Indul a bakterház

016. J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly

017. J. K. Rowling: Harry Potter és a Titkok Kamrája

018. Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig

019. Fekete István: Vuk

020. Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger

021. Erich Kästner: A két Lotti

022. Margaret Mitchell: Elfújta a szél

023. Victor Hugo: A nyomorultak

024. Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja

025. Wass Albert: A funtineli boszorkány

026. J.K. Rowling: Harry Potter és a Főnix Rendje

027. Kertész Imre: Sorstalanság

028. Alexandre Dumas: A három testőr

029. Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön

030. Henryk Sienkiewicz: Quo vadis

031. Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!

032. Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

033. Móricz Zsigmond: Árvácska

034. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

035. Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője

036. Charlotte Brontë: Jane Eyre

037. Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány

038. Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember (nem igazán emlékszem rá...)

039. Emily Brontë: Üvöltő szelek

040. Dallos Sándor: A nap szerelmese

041. Stendhal: Vörös és fekete

042. J.D. Salinger: Zabhegyező

043. Kosztolányi Dezső: Édes Anna

044. Joseph Heller: A 22-es csapdája

045. Fekete István: Bogáncs

046. William Golding: A legyek ura

047. Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó

048. Dallos Sándor: Aranyecset

049. Eric Knight: Lassie hazatér

050. Karl May: Winnetou

051. Fekete István: Téli berek

052. Lev Tolsztoj: Háború és béke

053. Ernest Hemingway: Akiért a harang szól

054. Jane Austen: Büszkeség és balítélet

055. Móra Ferenc: Aranykoporsó

056. Mikszáth Kálmán: A fekete város

057. Meg Cabot: A neveletlen hercegnő naplója

058. Örkény István: Tóték

059. Daniel Keyes: Virágot Algernonnak

060. Rácz Zsuzsa: Állítsátok meg Terézanyut!

061. Umberto Eco: A rózsa neve

062. Daniel Defoe: Robinson Crusoe

063. Robert Merle: Mesterségem a halál

064. Dan Brown: A Da Vinci-kód

065. John Steinbeck: Édentől keletre

066. Jaroslav Hašek: Švejk

067. Irwin Shaw: Oroszlánkölykök

068. Wass Albert: Kard és kasza

069. Ken Follett: A katedrális

070. Erich Maria Remarque: A Diadalív árnyékában

071. Ottlik Géza: Iskola a határon

072. Jókai Mór: Egy magyar nábob

073. Eric Knight: Légy hű magadhoz

074. Németh László: Iszony

075. Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől

076. Lev Tolsztoj: Anna Karenina

077. Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül

078. Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak

079. Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

080. Vámos Miklós: Apák könyve

081. Szerb Antal: A Pendragon legenda

082. Fehér Klára: Bezzeg az én időmben

083. Böszörményi Gyula: Gergő és az álomfogók

084. Robert Merle: Malevil

085. Paulo Coelho: Az alkimista

086. Szabó Magda: Für Elise

087. Szerb Antal: Utas és holdvilág

088. Závada Pál: Jadviga párnája

089. Gárdonyi Géza: Ida regénye

090. Thomas Mann: A varázshegy

091. Szabó Magda: Régimódi történet

092. Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége

093. Szabó Magda: Az ajtó

094. Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

095. Szepes Mária: A vörös oroszlán

096. Thomas Mann: József és testvérei

097. Jókai Anna: Ne féljetek

098. Faludy György: Pokolbéli víg napjaim

099. Nógrádi Gábor: PetePite

100. Esterházy Péter: Harmonia caelestis

2009. március 20., péntek

A. anyára bagózik

Végre mindnyájan itthon vagyunk. Igaz, hogy odabent is mindennap több órát töltöttünk együtt, de azért mégsem olyan volt... Már csak azért sem, mert egy légtérben volt velünk még három másik gyerek a hozzátartozóikkal. Az egy hetes kórházi tartózkodás alatt megismerkedtünk egy egy éves kisfiúval (vele csak egyetlen napot töltöttünk együtt, de A.-val jól összecimboráltak.), egy nyolc évessel, akiben azon túl, hogy nagyon okos volt, az is érdekes volt, hogy sokat volt bent vele a nagymamája, aki hetven éves elmúlt már. A nagymama bármilyen korú, nemű, temperamentumú gyerekkel két másodperc alatt szót tudott érteni. Hetvenéves kora dacára széken aludt az unokája mellett, amikor ő maradt bent éjjelre, sőt ő kérte, hogy maradhasson már egyet ő is...



Aztán ott volt K., aki tíz éves, és csak látogatni jött a családja, mert szerintük elég nagy már ahhoz, hogy egyedül legyen kórházban. Azért első nap pityergett, de P. gyorsan bevonta őt is a mindennapjaikba, játékba, mesenézésbe, folyosói sétába, így hamar feloldódott. Bentlakásos iskolában tanul, mert az anyukája túl sokat dolgozik, hogy hétköznap nevelni tudja. Nagyon kedves, udvarias kisfiú volt, és lelkiismeret furdalásom volt, amikor hazaengedték, és ő közölte, hogy nem akar hazamenni, itt szeretne maradni velünk. Merthogy betekintést nyert egy máshogyan működő családba, ahol az apa kockáztatja az állását, hogy bent legyen a kórházban a fiával, és az anya mindennap hátára köti a kishúgot, és naponta kétszer elvillamosozik a kórházba a fiúkhoz.



Két napig ágyszomszédunk volt egy tündéri kislány, a szülei valami bohémfélék voltak, P. szerint bábművészek, én nem beszélgettem velük annyit, hogy ez kiderüljön. Viszont ők is reformátusok :-).







Kedvencem viszont egy gyönyörű, nagy bogárszemű roma kislány volt a családjával - szegény az intenzív osztályról került hozzánk, neki csövekkel kellett kivezetni a folyadékot a tüdejéből. A kislány nagyon okos, gyönyörű szép, és elképesztően kedves, udvarias volt, a szülei, nagyszülei egyszerű emberek, de olyan szeretettel voltak iránta, és egymás iránt, jól esett látni. Az apa azonnal rohant be a munka után a kórházba, nem felejtett el soha semmit bevinni, amit kértek. (Volt egy kisfiú, akinek az apukája részegen támolygott be, és semmit sem vitt be nekik...) Az anyuka és a nagymama egész nap mesét olvastak, verset mondtak neki. A kislány már a betűket tanulgatta :-)). Persze, amikor bent volt az egész család, annak volt egy sajátos hangulata és hangereje, de egyáltalán nem voltak zavaróak.

Sajnos a kislány nehezen gyógyult, még maradt, amikor mi hazajöttünk :-(.

A cím Sz. gyerekszája volt a hazaérkezése után. Van egy nem túl szép szavajárásom: rá se bagózik valamire... A. éppen rámtámaszkodva felállt, Sz. meg valamit mondott neki, de a kicsi nem figyelt rá, mire a nagy közölte, hogy A. anyára bagózik. (t.i. nem rá :-))))

Nagyon feldobnak az ilyen kis játékai a nyelvvel, lassan megnyugszom, hogy fog még egyszer ez a gyerek úgy beszélni, mint bárki más. (előzményekről egy következő posztban.)

2009. március 18., szerda

Hordozok!

A kisebbik gyerekem nyolc hónapos, és a születése után pár hétig tartó, ritkás kísérletezésen kívül nem ismeri a babakocsit, kizárólag hordozom. Kényszer szülte ezt: sokat tömegközlekedünk, a nagy is kicsit messzebb jár oviba, a gyülekezetünk is messzebb van, mindenhová utazni kell, és babakocsival borzasztóan nehézkes, tudja ezt mindenki, aki közlekedni próbált Budapesten... Szóval kényszerűségből kezdtük, és aztán mindketten függők lettünk, a kicsi is, én is. A fiammal még felváltva használtam babakocsit, és kendőt, és a hátihordozást sem tanultam meg, most már bánom, de ott nem volt kényszerűség, ami rávitt volna, jobbára a lakásunk környékén bóklászgattunk, arra jó volt a kocsi.

Most már tudom, hogy hordozni mennyire jó... Az embereknek, akik szóba elegyednek velünk, egy része furcsállja, azt hiszi nehéz, nem érti, igyekszem elmagyarázni, hogy is van ez. Mások dicsérik az ötletet, az én találékonyságomat, felvilágosítom őket, hogy ez nem az én érdemem, én csak felhasználtam egy régi tudást. És olyanok is vannak, akik csak szimplán örülnek a mosolygó, hangosan gagyarászó gyerekemnek, és a (sajnos) különleges látványnak, amit a hordozott baba jelent. Persze vannak morcos, hát mögött összesúgók is, de azokkal általában nem törődünk.

Mostanában, hogy már ilyen nagy a lányom, nyolc hónapos, egyre gyakrabban jut eszembe, hogy hamarosan vége, kinövi a hordozást... és elszomorodom kicsit, nagyon fog hiányozni. Remélem, a cseperedő lánykával kapcsolatos aktuális örömök elfeledtetik majd a rossz érzést.

Tüdőgyulladás

Meg lettünk kicsit próbálva az elmúlt napokban. A fiam ugyanis tüdőgyulladással kórházba került... nagyon hirtelen betegedett le, másnap már a kórházban voltunk. Nehéz, mert közben ott a kicsilány, és nem tudok kétfelé szakadni. Apa tartja a frontot bent, széken alszik, újabb és újabb játékötleteket eszel ki, mesét olvas, lázat mér, vizsgálatra visz, mi a csöppel csak három-négy órát töltünk bent egy nap. Jól esne egy tányér meleg étel végre. Ilyenkor kicsit sajnálom, hogy nincs a közelünkben nagyszülő, aki kicsit babázik, vagy főz egyet, amikor betegek vagyunk...

Nagyon fáradtak vagyunk, én a napi két ingázástól (negyven perc tőlünk a kórház tömegközlekedve), P. a nemalvástól. (Én sem alszom túl jól egy kifelé törekvő fogacska miatt) (félreértés ne essék, nem az én számban szurkál.) És közben a gyerök már jól van. Papíron még beteg persze, a tüdeje nem tiszta még, de se láza, se rosszkedve, se gyengesége, se étvágytalansága, szerencsére ezeket elfújták. Viszont nem túl egyszerű egy öntörvényű, és nagyon mozgékony öt és fél évessel kórházi szabályokat batartatni... Mondjuk úgy, hogy lehetetlen.

A héten már sírtam, nevettem, kiabáltam tehetetlenül, ültem üres aggyal, és tekintettel, aludtam el ülve szoptatás közben... na, ja.

Sokan sajnálkoznak a helyzet miatt, de igazából csak tesszük a dolgunk. Mindennap erőt kérünk, és kapunk is.

"Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem." János 14,1

Kezdünk!

Hát, csapjunk a lecsóba. Én csak remélem, hogy időnként írok majd. Váltakozó a kedvem és a lehetőségeim is. Várható mindenféle gyerekneveléses dolog, különös tekintettel a megkésett beszédfejlődésre. Meg hordozás, meg versek, mondókák, ritmusjátékok, mesék. Aztán elő fognak fordulni a hitemmel, vagy a Bibliával kapcsolatos bejegyzések is. Meg olyasmik is, hogy éppen mit olvastam, mit láttam, milyen zene mozgat meg éppenséggel. Ilyenek mind. Meg még sok más is, amit most eszembe se jut.