2009. április 29., szerda

A teremtett világ

Van egy nagyszerű természetfotós, akinek az oldalát családilag szeretjük nézegetni. Persze mindez élőben az igazi, de a panelból igazán jó egy kicsit képeken keresztül is a természetbe repíteni magunkat.

2009. április 28., kedd

Újra a gazdagságról

Éppencsak tegnap szembesültem az emberi gonoszság egy formájával, amikor is ma a mi családunk is áldozata lett. Az történt, hogy a férjemet meglopta egy kollégája. Pontosabban úgy vett el pénzt a páncélszekrényből (a a férjem bankban dolgozik), hogy a férjem hiányának tűnjön fel. Okosan csinálta, nem lehet rábizonyítani, a kamera sem látja, mert aki a páncélszekrény előtt áll, kitakarja, amit csinál. Nem kevés pénzről van szó (bár szerencsére nem is valami irdatlan összegről), három bankjegy az egész: 1100 Euro.

Mivel a legkisebb hibáért elbocsátanak most náluk, ezért P. lezárta rendben lévőnek a napot, hogy majd valamit kitalálunk, akkor még amúgy is azt gondolta, hogy ő rontott el valamit, aztán ahogy átgondolta a dolgokat, jött rá, hogy mi történt. Persze kétségbeestünk, honnan is tudnánk ennyi pénzt keríteni hirtelen, hogy ne tűnjön fel a hiány.


Ez a nő, aki ellopta a pénzt egy harminckétéves szingli, még az anyjánál lakik. Ahogy a dolog kipattant, persze elkezdtük számbavenni, mit tehetünk, kihez fordulhatunk, és a számolás vége szép hosszú lista lett: ott a családunk, a barátaink, ott a gyülekezet, és ott van sok más ember is, kollégák, szomszédok, ismerősök, akik vannak nekünk, akikre számíthatunk, ha bármi van. És persze mindezek mögött és felett, ott van Isten és Jézus. A nő egyedül van. Lehet, hogy több a pénze, mégis mi vagyunk a gazdagabbak. Sokkal, de sokkal.

Végül amúgy a szüleim ideadták a pénzt a lekötésükből. (Amit az unokáknak gyűjtenek.)

Én, naív

Írtam már a közelünkben élő református lányokról, akikkel megismerkedtem, meg arról is, hogy végül nem váltunk gyülekezetet. Most viszont már akkor sem váltanék, ha korábban szerettem volna, ugyanis a szimpatikus egyházközség szimpatikus lelkészét kiutálta a gyülekezet egy markáns magja, mint kiderült a baba-mama klubon. Ráadásul az ok a gyerekcentrikusság, a gyerekprogramokra, alkalmakra fektetett hangsúly... Eléggé bedurvult az ügy a végére, és borzasztóan sajnálom, ami ezzel a családdal történik.

Nem akarom alaposan kommentálni a dolgot, mert magáért beszél, de hirtelen megint eszembe jutott, hogy miért is tartózkodtam én a kereszténységtől sokáig. Köszönöm Istennek, hogy annak ellenére, hogy ilyen elrettentő emberek is kereszténynek vallják magukat, ráadásul dominánsak egy-egy közösségben, mutatott nekem utat magához és egy minden döcögőssége ellenére is jó közösséghez.

2009. április 27., hétfő

Hagyma-kaland

Vacsoráztunk. A. a délről maradt kelbimbóit meg kölesgolyót, Sz. tőkehalmájas pirítóst zöldhagymával, én sajtosat (nem szeretem a vízi dolgokat megenni...). Még sült az utolsó két pirítós, amikor megsült, kimentem értük a konyhába. Amikor visszajöttem tíz másodperccel később a pirítósokkal, A. furcsa hangon panaszkodott, Sz. furcsán somolygott, de nem esett le, mi történt...

Sz. vallotta be végül magától, hogy A. "a hagymától sír, mert csíp neki". Először azt hittem, viccel, de végül elmondta, hogy adott neki egy darabot. "Először játszott vele, aztán megette". Nem is tudtam, nevessek-e, vagy sírjak, végül nevettem inkább. A. lenyelte a hagymát, evett rá még kelbimbót, a csípés elmúlt, Sz. pedig igazán megörvendeztetett azzal, hogy egyes szám első személyben, egész mondatokban, anélkül, hogy vissza kellett volna kérdezni a hiányos mondatok miatt, elmondta a sztorit.

(A. nem eszik pépeset, a kezdetektől öklendezett tőle, míg a darabos, vagy csak villával felületesen szétnyomkodott ételt szorgalmasan ette/eszi. Mostanában inkább darabosat, mert azt ő tudja a szájába tenni. Imígyen élvezve az evést, elképesztő mennyiségű ételt el tud tüntetni. Egyszerűen nem tudom, hova fér bele...)

2009. április 26., vasárnap

A maci


Csak azt sajnálom, hogy a sétához elfelejtettük a fényképezőgépet vinni, mert miután kitalálta, hogy ő is szeretné így hordozni a macit, még a sétához is elhozta. Így én vittem A.-t, ő a macit, P. meg a labdát, frizbit, homokozójátékokat és a táskámat...

2009. április 24., péntek

Ez meg az

Annyi minden történik, és egyszerűen nincs energiám, időm leírni. Persze nem nagy dolgok. Csak egy-egy kedves mondata Sz.-nak, vagy valami helyes játék kettejük között.

Nem váltunk gyülekezetet még egy darabig. Rájöttem, hogy túlságosan szeretem őket, de megismerkedtem pár lánnyal a hozzánk közeliek közül, akiknek kisbabájuk van - babamamaklubot szerveztek. Szóval most olyan kecske is jóllakik, káposzta is megmarad dolog van, az utazgatással járó macerát meg lenyeljük. (Borzalmasan nagyon utálom azt a buszt, amin bejutunk a belvárosba, még vasárnap délben is akadnak szipusok, részegek... És hosszú is az út, de sebaj.)

Járunk a zenebölcsibe is, amit a baptista barátnőm tart (nem baptistáknak, mert náluk csak ők (a lelkészék) vannak kisgyerekesek a gyülekezetben), ott is tudunk keresztény anyukákkal ismerkedni, meg nem keresztényekkel is.

Ovi is van, a különtorna és a hittan napján alszik csak bent Sz., amúgy délután együtt vagyunk. Nagyon jók együtt A.-val (még akkor is, ha mostanában egyre gyakoribb a szinkron-nyígás egy-egy játék felett...)

Már a nyarat tervezgetem - na, nem sok minden lesz, főleg nagyszülőzés, és remélem, még a Kaláka Fesztiválra eljutunk egy kis segítséggel... Tavaly éppen A. születésekor volt, így kimaradt, pedig azt hiszem, egy kezemen meg tudnám számolni, mennyin nem voltam a harmincból... Annak az évnek a februárjában születtem, aminek nyarán az elsőt rendezték. Szóval ezt nagyon szeretném. Jön haza a berlini barátnőm a családjával két hónapra, a velük együttlevéseket is nagyon várom. Nyaralni nem megyünk, de itt nem szeretnék az anyagiakról, meg a vérünk szívásával kapcsolatos dolgokról írni, mert csak puffognék, amikor úgysem tudok változtatni a helyzeten. Mindenesetre most ott tartunk, hogy muszáj visszamennem dolgozni A. két éves korában. (Ehhez képest két éve még úgy terveztük, hogy A. születése után új lakást veszünk, és minél hamarabb belevágunk a harmadik baba-projektbe...)

Ettől a dolgozni visszamenéstől félek, és nagyon szomorú vagyok miatta... Sz. csak három évesen ment közösségbe (bár még akkor is korai volt.) De majd csak lesz valahogy. Mindig megoldódnak a dolgok így, vagy úgy, és én bízom benne, hogy jó kezekben vagyunk.

2009. április 22., szerda

"Keresztellek téged (...) az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében..."


Először a szeptembert tűztük ki, de akkor volt a barátnőm, akit keresztanyának kértünk fel, esküvője, utána nászút. Jó, akkor legyen Karácsony, az milyen szép. Csakhogy mindkét gyerek folyamatosan beteg volt. Jó, maradtunk a márciusban - addigra már csak lemegy a sok nyavalya... Sz. éppen akkor kapott tüdőgyulladást, kórházban volt, lefújtuk. Végül múlt vasárnap sikerült megkeresztelni a lányomat.


Szép volt, A. egészen jól bírta a strapát, és az utána lévő vendégséget is, a kisterem kanapéján aludt egy jót, amikor elfáradt. A család és a gyülekezet is agyondicsérgette, hogy milyen szép, milyen okos, milyen ügyes... Sz. kicsit mellőzve érezte magát, de büszke volt a húgára, és jól érezte magát, jól is viselkedett, csak az ajándékok körül volt némi vita, de elrendeztük.
"Meg áldjon téged az Isten A Sionról kegyelmesen, Ki teremtette az eget, A földet és mindeneket!" (134. zsoltár)


2009. április 15., szerda

Apa öröme

Ezt jelenti a lányom neve mindenféle utónévszótárak szerint. Kicsit ironikusan választottam, mert P. másodjára is fiút szeretett volna, holott tudtam, hogy nagyszerű lányos apuka lesz, ahogy lett is.



De a kisasszony nem csak apja öröme, hanem mindenkié, aki csak a hatósugarába kerül, egy örök mosoly, örök elégedettség. (Persze az örök az túlzás, de tényleg csak akkor jelez, ha valami nagyon rossz, főleg az álmosság akasztja ki.) Szóval kaptunk egy saját kis napsugarat, aki még az ilyen álmos, borús napokon is beragyogja - és becsacsogja az életünket.



Sz. nem igazán gagyogott. Valamennyit igen, de nem volt jellemző. A húga viszont megállás nélkül löki a sódert reggeltől estig, kivéve, amikor alszik, bár egyik éjjel, mikor sokáig fent voltam, jót vigyorogtam, ahogy közölte, hogy gajagaja veveve, álmában, aztán hasrafordult és aludt tovább - szóval néha még álmában is.



Most, hogy már feláll, és egyre ügyesebben csinálja, abban a meglepő dologban is részünk van, hogy felnyúl az asztalra, és amit ér, azt húz... Asztallábba kapaszkodva feláll, egyik kezével kapaszkodik az asztal szélébe, másikkal próbál rámolni... Hm, ehhez még hozzá kell szokni, mert eddig a számára nem adható dolgokat gyakran az asztalra dobtuk fel, most arra is figyelni kell, hogy a szélétől tíz centivel beljebb legyenek ezek...



Mostanában annyira szeretek anya lenni... Nem, nem mindig szerettem igazán. Szeretem a fiam, és ez az első pillanattól így volt, de az első gyereknél sokkal jobban lefárasztott a változás, nem tudtam úgy élvezni a szoptatást, a kicsivel való játékot, a fejlődése figyelését, ráadásul egyedül is voltam. Most már hárman vagyunk akkor is, ha P. nincs itthon, és Sz. már társaság. Az egész annyira jó, és nagyon is el tudom képzelni, hogy két-három év múlva még eggyel többen legyünk. Szeretek velük lenni, és szeretem, azt is, ahogyan ők együtt vannak, szeretem látni, ahogy alakul a kapcsolatuk, hogy rétegei vannak: ott a ragaszkodás, az, hogy bármelyik rossz kedvű, a másik azonnal fel tudja vidítani, ott vannak a közös bohóckodások, de ott a versengés is, az osztozkodás nehézsége is. Jó látni, hogy ők most már együtt nőnek fel.


Elgondolkodom olykor, hogy talán máshogyan is szervezhetném az életünket, hogy több idő jusson a háztartásra, mert néha tényleg elúsznak a dolgok, hiába kicsi a lakás (bár a tárolási nehézségeink ebből adódnak), és hiába áll minden eszköz a rendelkezésünkre, hogy minél könnyebben elvégezhetőek legyenek a munkák; és hogy több idő jusson magamra, többet olvassak, tanuljak. De aztán legyintek: lesz majd idő, amikor rengeteg idő jut majd a háztartásra, saját kedvemért való olvasásra, fél órányi ázásra a kádban, kimenőkre és hasonlókra. Most másnak van itt az ideje, és én bizony annyira igyekszem élvezni, amennyire csak lehetséges.

2009. április 14., kedd

Így ünnepeltünk

Egy nagyon feltöltődős, pihentető és fárasztó Ünnepen vagyunk túl. Szombaton délután megérkezett az unokahúg-hozzánkszállító különítmény, úgy is, mint P. és Sz., így a harminchat négyzetméteren hirtelen öten lettünk, négy helyett, és bár alig voltunk itthon, mégis megállapítottam, hogy ennyi ember már sok ide.




Vasárnap hónapok (!) óta először végre istentiszteleten voltam. A terv az volt, hogy Sz. és unokahúg megy a gyerekistentiszteletre, P. pedig A.-t pesztrálja abban a szobában, ahol tv-n lehet nézni az imateremben történteket, miközben én fent vagyok.




Ehhez képest odafelé A. elaludt a kendőben a hátamon, unokahúg nem akart a gyerekit-re menni, hanem fel velem, Sz. pedig apával akart lentmaradni.




Így mi, csajok felmentünk, P. végül átment a földszinten a tv-s szobába, de ott már mások is voltak, akik nem tudnak lépcsőt mászni.





Amikor A. felébredt, egy darabig még elhallgatta, ahogy énekel a gyülekezet (voltunk vagy négyszázan szerintem, csordultig volt a terem), de a prédikáció kezdetén leszaladtam vele P.-hez, amikor mocorogni kezdett, (bár csendben volt, de nem akartam megvárni, hogy ne legyen...) Végül, hogy ne zavarják a többi tv-n nézőt, kiment vele az udvarra, ahol A. egy kilenc hónapos kíváncsiságával kezdte felfedezni a kavicsokat, füveket, faleveleket és macskákat, szóval szuper programja lett.


Én úrvacsora után leslisszoltam, hogy P. felmehessen, bár a fájós lábúaknak le is vitték utóbb az úrvacsorát. P. közölte, hogy ő nem tudott most ráhangolódni az úrvacsorára, mivel egészen addig faleveleket szedegetett ki A. szájából, nem megy. Mire Sz. kézen fogta az apját: Gyeje, apa, eltíszéjlet újvacojázni. (Elkísérlek úrvacsorázni.) - így P. nagy mosolygás közepette felment végül. (Sz. csak a lépcsőig kísérte.)




Kellemesen bonyolult volt, hatszor másztam lépcsőt, és mire sikerült váltanunk mindenkivel pár szót, akikkel már régen nem találkoztam, majdnem egy óra volt, és mindenki éhen halni készült a családban, és még akkor jött az egy óra hazautazás...




Ami jól esett: az énekek - el is felejtettem, milyen szépek a húsvéti énekeink, pedig nagyon! A simogató pillantások, a hátamon alvó A. felé. Az öröm, amikor megláttak régi ismerősök. A prédikáció (csak egy jó kis feltámadásos preka volt, minden átjött, aminek ilyenkor át kell.) Az, hogy Sz. jól érezte magát a gyerekistentiszteleten, (ahol amúgy Húsvét ide, vagy oda, összesen két óvodás, és öt iskolás volt...), jól viselkedett, énekelt, és imádkozott a többiekkel. Az egyik nagyon kedves ismerős felajánlotta, hogy szívesen vigyáz a gyerekekre olykor, ha gondoljuk. Mondjuk ezt annyira nem igénylem egyelőre, de annak örülnék, ha összejárhatnánk - ő pótunokázhatna, nekünk pedig lenne a közelben pótnagyink :-). Ráadásul ő Őrbottyánban dolgozik a fogyatékosok otthonában, ahová a távolság miatt ugyan nem tudnék dolgozni járni, de akkor is jó lenne beszélgetni valakivel, aki évek óta csinál olyat, amit én szeretnék.




Hát, ilyenek.





Hétfőn némi őrlődés után nem mentünk el meghallgatni a segédlelkészt, helyette Gödre mentünk a kedvenc Duna-part részünkre - bár a Duna ellepte a kavicsos részt, ahol akár bele is lehet sétálni, de így is jó volt, mindenki élvezte a szabadban levést, játszóteret, pléden ülést, a hajókat, kacsákat.





Persze volt tojásfestés, locsolkodás, csak kicsit olyan szétszórtan minden... A. egyszerűen folyamatos figyelmet igényel, még, ha magában játszik, akkor is nézni kell, mert nagyon kreatív, ami a nem neki való dolgok kiszúrását, és megszerzésére való kísérleteket illeti... És a folyamatos felállás a lehető leglabilisabb dolgokba kapaszkodva... Hiába pakolunk el x dolgot, ő megtalálja a következőt, amire senki nem gondolt... Mondanom sem kell, Sz. nem ilyen volt, soha semmi veszélyest nem csinált, nem nyúlt érte, holott nem is volt igazán rászabva a lakás... Mindenesetre minden tevékenységet ahhoz kell szabni, hogy közben A. szem előtt és kézközelben legyen, és persze Sz. se legyen elhanyagolt...





Ami nem volt: nagytakarítás, rend, tökéletsen terített asztal, sőt, nem is volt olyan étkezés, ahol egyszerre ültünk az asztalnál, mert A. állandóan elaludt előtte. Nem volt nagy délutáni alvás, amit pedig A. születése előtt kiválóan tudtunk hármasban művelni P. ritka itthon töltött napjain...



Összességében azt hiszem, éppen olyan volt, amilyennek lennie kell, és minden volt benne, amire szükségünk volt, bár örültem volna, ha kétszer ennyi ideig tart, és nem kell kompromisszumokat kötni a programokat illetően...

2009. április 11., szombat

Nyugalom


Annyi mindent terveztem mára: ablakmosást, piacot, cipővásárlást. A fiúk elmentek P. unokahúgáért a világ végére, mert nálunk tölti az ünnepet és a szünetet. Gondoltam, majd csak elbírok egy gyerekkel még a tennivalók mellett is. Ehhez képest a csinálás kellős közepén, A. elaludt. Most csak csöndes dolgokat tudok csinálni, mert pici a lakás, és minden egybenyílik. A ruhákat elpakoltam, kiteregettem, írtam listát a vásárláshoz, most várok.


De ha már csönd, legalább eszembe jutott, milyen nap is van ma.


Egy születésnap, ami alaposan kibővült azóta, hogy ez a fiatalember megszületett 1905-ben.




Hallgassatok, és olvassatok.



NYÁR VOLT



Nyár volt,

De mindnyájan fáztunk,

Hát begyújtottunk a mesekályhákba,

Ott melegedett belém,

Hogy valahol, ahová elérünk,

Vár ránk a lány, aki mi vagyunk,

Vár rátok a legény, aki meg ti vagytok,

Biztosan és észrevétlenűl,

Mint hóborított földekben a tavasz

És előjön és megigéz,

Ha napszivünk kisüt szép homlokunkon.





IMÁDSÁG MEGFÁRADTAKNAK



Alkotni vagyunk, nem dicsérni.

Gyerekeink sem azért vannak,

Hogy tiszteljenek bennünket

S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.

Hiszünk az erő jó szándokában.

Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,

Akár az égben laksz, akár a tejben,

A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.

Te is tudod, hogyha mi sírunk,

Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,

Akkor szivünkben zuhatagok vannak,

De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,

Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,

Csak a kardok, tornyok és ölő igék,

Most mégis, megfáradván

Dícséreteddel keresünk új erőt

S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:

Szabadíts meg a gonosztól.

Akarom


2009. április 10., péntek

Pilinszkyvel

Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

2009. április 9., csütörtök

A nyúl és egyéb kalandjaink

Én szeretem a Húsvétot. Tényleg. Szeretem megünnepelni a Feltámadást. Sőt még a népszokásos részt is szeretem: szeretek tojást festeni, és a locsolkodással sincs bajom, számomra a pogány gyökerek már homályba vesztek, ez csak egy jó játék (na, jó, kölnit ne! Víz, szép, tiszta, hideg...)





De a nyúl... na, azzal nem tudok, mit kezdeni. Meg is próbáltam kihagyni a mi Húsvétunkból, és úgy tűnik a gyerekről egészen eddig sikeresen lepergett a körülöttünk lévők minden ezzel ellentétes próbálkozása. Bár tavaly minden szomszéd néni, óvónéni és nagymama megkérdezte, hogy mit fog hozni/hozott a nyuszi, az egyik szomszéd bácsi pedig ajánlgatta, hogy az erkélyen jól elfér egy élő nyúl (panelban! nálunk!, akik mindig jó hangosan beszélünk állatkínzásról, amikor elmegyünk a lakótelepen németjuhászokat, vizslákat, sőt dogokat sétáltatók mellett - de tényleg, én imádom a kutyákat, nem véletlenül nem zárok be ebbe a csöpp lakásba egyet sem) - de valahogy nem jött át a "nyuszi hozza" dolog. Idén érdekes módon nem rémlik, hogy nyuszis párbeszédekbe futottunk volna, a fiam mégis közölte, hogy a nyuszi Kinder tojást fog hozni neki. (a srác gyakorlatilag semmilyen édességet nem eszik meg túró rudin és Kinder tojáson kívül.) Na, tessék, ennyit a mi törekvéseinkről.



Azért a nyuszis hajcihőn túl, persze szó esett a lelki részről is, és nagycsütörtök lévén, ha már apa a gyülekezeti passió-olvasás miatt jött haza később, mi is átbeszéltük a témát itthon vacsora után. Sajnos a történet tele van számára érthetetlen fogalmakkal, amiket jó alaposan meg kellett volna magyarázni, hát, nem tudom, mennyi ment át, egy idő után nyilvánvalóan unta, így később folytatjuk. Mindenesetre egészen megrendülten mutatta a gyerekbibliában a Golgotát ábrázoló képen elöl látszó keresztet, hogy: "Szegény Jézus meghalt..." És hiába beszéltünk aztán a feltámadásról, valahogy ottragadt ennél a meghalásnál.

Örülök, hogy talán elkezd valamit megérteni abból az áldozatból, amit Valaki mindnyájunkért hozott...

A Nagyhét amúgy némi lázzal telt a kisasszony részéről, amit én túl magasnak ítéltem, hogy az éppen kibújó felső középső fogai okozzák, és volt két rózsaszín beütésű pisije is mellé, hát, irány a doki. De az egy napnyi magas láz után némi hasmenéssel körítve, a rossz kedvet elfújták, lement a láz, az orvos szerint mégiscsak a fog miatt nyelhetett be valami kósza vírust, a véres vizelet pedig a magas láz miatt lehetett (39,5). Enni ugyan nem valami lelkesen eszik, de hát, biztosan nagyon fáj neki...

Mellesleg nálunk nincs végtelenbe nyló kajálás is ivás az ünnep ürügyén. Alkoholt nem iszunk, és bár én szeretek enni, ezzel egyedül vagyok a családban, így nincs különösebb kajaáradat, amúgy sincs idő napokig főzőcskézni. Szóval csak egyszerűen.

Elkezdtem írni egy a megtérésemről szóló bejegyzést, de csak lassan haladok vele...

Viszont készül egy új sorozat, Kings címen. Furcsa kísérlet: Dávid király történetét dolgozza fel 21. századi köntösbe bújtatva. Még nem tudom, hogy tetszik-e igazán (a pilotot néztem meg, jó hosszú, majdnem másfél órás), mindenesetre ötletes. (Góliát egy nagy tank :-))



Készülődünk.


"Ott megfeszítették őt, és vele másik kettőt, jobbról és balról, középen pedig Jézust. "(János 19,18)

2009. április 6., hétfő

Megtértem

Ahogy ma olvastam ezt, sokadjára is elgondolkodtam, hogy mégis hogyan lettem keresztény. Engem vallás nélkül neveltek. Ugyan a nevelőanyám református, de nem valami nagy vallásgyakorló. Próbált ő eleinte vallásra, hitre nevelni, de apám részéről nemtetszésbe ütközött. Végül valami olyan "elv"-ben egyeztek ki, hogy rám bízzák, mit és hogyan hiszek majd. Ma már tudom, hogy milyen nehéz bármiben és bárhogyan hinni viszonyítási pont nélkül...



Értek még hatások felnőve. A bátyám, aki nálam tíz évvel idősebb, húsz éves kora körül Jehova Tanúja lett. Sokkolt ez mindenkit: anyai nagymamámat, nagypapámat, akikkel élt, apukámat, nevelőanyámat, nagynéniket, nagybácsikat. Cudar egy időszak volt, a bátyám persze elkezdte az úttörést a családban... Mindenki lepöckölte, maradt hugi... A szüleim háta mögött hordott Bibliatanulmányozásra, meg a gyülekezetükbe... Nekem az volt az első lázadásom a szüleim felé, ő meg örült, hogy legalább az egyik családtagját megmentheti... Azért az első lelkesedés után, feltűnt, hogy ezek a nagyon kedves emberek, hiába szólítják testvérnek egymást, azért ugyanaúgy kígyót-békát mondanak egymás háta mögött. És némely tanjukban lévő logikátlanság és butaság még egy kiskamasznak is gyanús lett. Végül a bátyám megnősült, az ország más felébe költözött, én pedig nem lettem Jehova Tanúja, helyette olyan vad lázadásba fogtam kamaszként, hogy csak na.




A szüleim eleinte viszonylag türelmesek voltak, később kevésbé, de túléltük. Mindenesetre a lázadás egyik része a nagy keresztényellenesség volt. Pedig mit tudtam én akkoriban róluk? Semmit. Volt ugyan egy katolikus barátnőm, aki aktív ifis életet is élt, de mellette meglehetősen vad kamasz is volt (és inkább nem részletezem, miket csináltak fiúk és a lányok egymással a lengyelországi zarándoklatokon, de elég durva dolgokat, a lány meg még büszkén is mesélte.)





Ezek után évekig nem sok minden történt, kivéve, hogy a kereszténység egyszerűen taszított - féltem tőle. A szektáktól a tapasztalataim miatt, a nagy egyházaktól a bátyám által belémsulykolt előítéletek miatt. Kicsit kacsintgattam a keleti vallások felé, főleg a budhizmus érdekelt. Volt egy kis betekintésem a humanista mozgalomba, és az egyveleg-világnézetükbe is.



És aztán megszületett a fiam. Kicsike, törékeny kis csomag, aztán lassan növögető, ügyesedő legényke. Egy idő után valami furcsa állapotba kerültem, valami depressziófélébe. Naponta több órát rágódtam azon, hogy mit is tudok én továbbadni ennek a gyereknek, akinek a mindene én vagyok? Mit tudok neki megtanítani a világról? Hogyan tanítom meg őt élni benne? Nehéz hónapok voltak, de természetesen utat mutatott Isten, méghozzá egy amolyan kifürkészhetetlen félét. Úgy közelített meg, ahogy hozzám a legkönnyebb férni: egy könyvön keresztül.



A Harry Potter-t pusztán szakmai kíváncsiságból kezdtem olvasni, mint pedagógusnak készülő valaki, huszonegy éves koromban. Azután hamar belefeledkeztem én is, mint annyian. Egy hétvége alatt olvastam el az akkor kapható négy kötetet. És maradt a rémes hiányérzet, nem tehettem mást, újraolvastam őket, és vártam...



Várandós voltam már a fiammal, közel volt a szülés is, amikor beszereltettük az internetet az albérletünkbe, három év telt el azóta, hogy kezembe vettem a HP és a bölcsek kövét. Már voltak hírek a nehezen készülő ötödik kötet megjelenéséről, sőt holmi kalózfordításokról is lehetett hallani, hát, belevetettem a világhálóba magam, hogy információhoz jussak. Nem telt bele sok idő, és eljutottam a rajongói továbbírásokig, a fanfiction-ökig... Akkoriban magyarul még kevés jó volt megtalálható, főleg angolul születtek ilyen írások, ahogyan az is, ami akkoriban a leginkább megérintett. Már készült a magyar fordítása, és azt kezdtem el olvasni.

Aztán egyszercsak azon kaptam magam, hogy miután vettem a bátorságot, és írtam egy levelet az írónak, nagy levelezésbe kerültem egy református lelkésszel (merthogy az volt a titkozatos szerző). Aki jól ráérzett az én bizonytalanságaimra, és természetesen mindenre tudott válaszolni a Biblia segítségével. Nem szájbarágósan, nem bugyután. Minden olyan logikus lett... És megnyugtató és teljes... A megtérésemben nem volt semmi regényes, az egész a puszta racionalitáson alapult (furcsa, mi?). Persze aztán hamarosan hozzájött az érzelmi töltet is, de az biztos, hogy belőlem sosem lesz se fundamentalista, se karizmatikus, sem semmilyen más szélsőséges keresztény. A megtérésem nem volt nagyon drámai, hiszen hittem én addig is Istenben, csak éppen a megfelelő formát nem találtam ennek megélésére. Ez a lány pedig megmutatta a lehetőséget, amivel éltem is.

A keresztelőt a lelkészlány falujában tartottuk egy kedves régi templomban, egyszerre Sz.-éval.

Felejthetetlen volt. Egyszerű és szép és bensőséges, hátam mögött a legjobb barátaim, a családom, akik bár addig nem értették, mi történik velem, aznap talán eljutott valami hozzájuk is az üzenetből.

Azóta sikerült az eleinte ugyancsak ódzkodó férjemet is ráébreszteni, hogy mi is az utunk :-), de őt már a budapesti gyülekezetünk lelkésze keresztelte tavaly februárban.

Kifejezhetetlenül boldog és hálás vagyok mindezekért, de néha elfog valami hiányérzet, ahogy látom az ifiseinket, konfirmandusainkat, látom a fiam, ahogy este a húgának énekli, hogy "Maradj velem, mert mindjárt este van, nő a sötét, ó, el ne hagyj, uram...", vagy amikor arról beszél, hogy hamarosan A. is fogja majd mondani este az imádságot, szóval ilyenkor elfog egy pici szomorúság, hogy nekem kimaradt valami a szüleim furcsa gondolkodása miatt, aminek nem kellett volna, de végeredményben már nem számít, legalábbis megpróbálom nem engedni, hogy számítson.