2009. május 25., hétfő

Gigantikus bejegyzés az elmúlt hetekről

Pörögtek az események az elmúlt napokban. Először is megszületett a barátnőm kisfia. Az egyes női klinikán történt a dolog, és a felháborodástól, és aggodalomtól végigsírtam egy napot, annyira minősíthetetlenül bántak velük. Nem volt egyszerű szülés, és a végén császár is lett, de ez nem jogosít fel senkit a kismama semmibe vételére, és hülyének nézésére, ahogy az, hogy a babát napi háromszor fél órára láthatta, miközben senki nem mondott semmit, hogy mi van vele, elkeserítő. (Inkubátorba került kezdeti légzési nehézségek miatt, még a szoptatásnál is maszkot kellett viselni...)



Lassan túl lesznek rajta, de vajon ezt az első szétválasztott két-három napot, ki törli ki az életükből?



Itt volt anyukám, unokázott, jó volt. Elhozatta a bátyámmal a mikróját, a miénk elromlott, ő meg úgyis odaköltözött már hozzájuk, nem kell kettő.



A gyerekek rendületlenül fejlődnek, okosodnak, szépülnek. Sz. szinte minden nap meglep valami önállódosással (fenéktörlés, fogmosás, mosakodás, elpakolás), A. meg folyamatosan mozog és nevet. Miatta kicsit fő a fejem, mert úgy érzem van benne valami agresszív vonás. Sz. nem volt ilyen, de a kislánynak elég erős keze van, és odacsap, odamar, hajat húz erősen. Eddig úgy tűnt, csak nem tudja kontrollálni a mozdulatait, de mostanra a finommozgása rengeteget fejlődött, és mégis sokszor csapkod bennünket, a bátyját. Eleinte csak szeliden kértük, hogy ne így, hanem simogasson, megmutattuk hogyan kell, de semmi hatása. Szóval némi szigor is előkerült, bár egyelőre csak nevet rajta, nem érti, neki az is játék... Remélem, nem lesz így örökké.


Nagyon sűrű volt amúgy május utolsó két hete, úgy éreztem, folyton rohanok, mindig úton voltam, volt olyan, hogy a délelőtti programról (zenebölcsi, klub, vásárlás), amire az oviból egyenesen mentünk A.-val, már nem is tudtunk hazamenni ebédig, útközben padon ebédeltünk, csak a kendőben aludt napközben, aztán Sz.-csal együtt haza, délután kis pihenés, aztán játszótér, és már itt is volt az este... Közben A. alvása rapszodikus a köbön, napi négy.öt-hat órát alszom, azt is kétszerre, szóval amikor végre a szerdai évzáró után csütörtökön egész nap Állatkertben voltak, és én aludhattam délelőtt a kicsivel, azt hiszem, erőin végén jártam. De pénteken már nem vittem, a csoport nagyobb része sem ment már. Lázasan készültünk a pünkösdi utazásra, mostunk, teregettünk, hajtogattunk, könyvet válogattunk esti mesének.

Ugyanis idén Pünkösdkor volt a családi találkozónk. (Ez azt jelenti, hogy a dédszüleim öt gyerekének minden elérhető leszármazottja összegyűlik egy-két napra, nagyokat kajál, beszélget és nosztalgiázik, kifaggat, akit csak ér az elmúlt évéről, temetőt látogat. Jó buli, ez egy jó család. Mindig más család szervezi az öt ág valamelyike.)

A nagyszülők generációjából beleértve férjeket és feleségeket, már csak ketten élnek, ebből csak az egyik dédnagynéném volt ott. Nyolcvankét éves, de annyi és olyan finom süteményt sütött, hogy csak na. (((Nagyapám kilencvennyolc éves lenne idén, ő volt a legidősebb, és már tizennyolc éve meghalt.))))

Voltunk vagy hatvanan, a MÁV debreceni oktatási központjában volt a bázis, szállás, kaja, bulik.

Sok jó hír volt, nem régen született és pocakban lévő babáról, sikeres diplomázásról, sikeres gyógyulásról, új ház vásárlásról, ilyenekről. Persze az országban zajló mindenek ránk is hatnak, de ez nem nagyon érződött ezen a hétvégén.

A. volt a legfiatalabb résztvevő idén, kapott egy gyönyörű csokor rózsaszín rózsát pillangókkal. (Nála egy családtag fiatalabb, az egyik másodunokatestvérem kisfia négy hónapos, de ők értelemszerűen nem bumliztak le Budapestről Debrecenbe.)

Mókás volt, mert míg a szüleink az egyik teremben nosztalgiáztak a gyerekkorukról, mi a másodunokatesókkal a másikban a miénkről (nagyon jó táborokat csináltak nekünk az ősök gyerekkorunkban.)

Debrecenből apukámék vitték is magukkal Sz.-t egy kis nagyszülőzésre Miskolcra. Örült, mert autózhatott (nekünk nincs), meg eleve szeret odamenni, nagy kert, kutya-macska, egész napos szabadban levés és kényeztetés :-). Két napot a bátyáméknál is tölt. (Nekik nem lehet sajnos gyerekük.)

Most ketten vagyunk A.-val, míg P. dolgozik, punnyadunk. Tényleg elfáradtam, öröm, hogy egy kicsit kényelmesre vehetem a figurát, nem rohanunk sehova, itthon pakolgatok, mosok csak, nem kell sehová időre menni.

Továbbá levágattam a hajam. Újra és újra kísérletezem a hosszú hajjal, aztán rájövök, hogy nincs értelme. Mivel hullik, nagyon hullik, rettenetes volt már az utóbbi időben. A. fenekéből is többet húztam elő, de a lakást is borítja a kihullott szép hosszú hajam... Most rövid :-))). Kicsit pumuklis, de most kivételesen nem vagyok elégedetlen, pedig nem ilyet terveztem.

Sz. hétfőn érkezik, és mivel kezd visszatérni az energiám, még tervezek egy lakásátrendezést a hétvégére :-)))).

Képek később.

2009. május 15., péntek

Ben X

Megnéztem ezt a filmet, amit régóta terveztem, aztán mindig halogattam a ráhangolódás hiánya miatt. Meg azért is, mert teljesen fals információk szivárogtak ki róla, ez egy teljesen más film, mint amit az ajánlók írnak...

Különleges volt technikájában, a fényképezésben, a szerkezetében, és a témája is eléggé az. Egy autista, pontosabban asperger szindrómás fiúról szól, és akkor ennyi legyen is elég, meg kell nézni, és kész. Remek volt. Fantasztikus volt a hangulata, a látásmódja, nagyon jól sikerült darab szerintem.

Azért egy kicsit meg is ijedtem miatta, de aztán végiggondoltam, mi mindent megcsináltunk már Sz.-ért, bármi is következik, továbbra is megteszünk minden tőlünk telhetőt és még többet is ha kell, hogy megtalálja a helyét a világban minden másságával együtt.

Időnként persze elfáradok, például legyűr a nátha, és úgy érzem, gyenge vagyok ehhez a feladathoz, nem lesz kitartásom hozzá. Aztán persze mégis tudom, hogy dehogynem, lesz.

2009. május 13., szerda

Bombariadó és egyéb kalandok

Havonta-másfél havonta egyszer utazunk Bicskére Panni nénihez az újabb tornagyakorlatokért. Máskor se nagyon utazgatunk, nagyjából negyedévente a nagyszülőkhöz, szóval nem vagyunk mindennapos vonatozók, így első körben eléggé érzékenyen érintett, hogy a ritka utazós napjaink egyikén bombariadó van az állomásokon... Ráadásul nem hallgattam reggel híreket a készülődés közben, így a Kelenföldi Pályaudvarra érkezvén a jegypénztárban derült ki, hogy mi újság. (Ahol amúgy a kedves hölgy felhomályosított, hogy ha két gyerekkel utazom, harminchárom százalékos kedvezmény jár, amit eddig senki sem közölt, pedig utaztam már velük ketten, mióta megszületett A.)

Viszont mire mi odaértünk a peronra, éppen elindultak a vonatok, s ugyan a vonatunk késve indult, de éppen akkor értünk oda Bicskére, amikorra máskor.


Mit tehát megúsztuk, de többezer ember nem...


Amúgy elég necces volt ez a mai utazás ezen kívül is, mert mindhárman nagyon náthásak vagyunk, és A.-nak éjjel még láza is volt. Őrlődtem, mert már több, mint fél éve nem voltunk a durvább kórságok miatt, és látszik is Sz. lassabb haladásán, sőt van, amiben szerintem vissza is esett (pl. a koncentráció). Végül reggel belevágtam mégis az útba, lázcsillapítóval, lázmérővel súlyosbítva. (Hatalmas segítség, hogy Sz. rákapott a hátizsákra, így a könnyebb, de sok helyet foglaló holmikat ő viszi (ennivaló, csereruha, pelenka), nem úgy mentem, mint egy karácsonyfa, csak A. volt rámkötve (orrtörlési lehetőségek miatt most elöl vittem, de nem szeretem már így vinni, tíz kiló...), meg egy pelenkázó táska volt nálam az innivalóval, nehezebb vinnivalókkal. Végül megúsztuk láz nélkül, A. jókedvű volt, az ottlétünk gyümölcsöző, visszafelé ugyan a negyedórányi késését a vonatnak végigüvöltötte a kisasszony az állomáson, de ahogy elindult a vonat, el is aludt.




Sz. számára ezekben az utakban a legjobb az, hogy Talenttel lehet utazni. (Ami nem összekeverendő a Flirttel, vagy a Railjettel, ahogy ezt minden rendes Indóház olvasó ötéves tudja. Én nem tudom megkülönböztetni őket, csak onnan tudom, melyik, hogy a képek alá van írva...)

Egy egyszerű cigány ember mellé ült le Sz., aki a lányához utazott valahová Nyíregyháza közelébe, és eléggé meg volt illetődve, hogy a bombariadó miatt nem tudott olyan vonattal menni, ami a Keletibe megy, hanem el kellett jutnia a Déliből oda valahogy. Először egy pasast kérdezgetett, hogy hol is szálljon le, inkább Kelenföldön, vagy inkább a Keletiben, de az kapásból azt mondta, hogy menjen csak Kelenföldről a piros hetessel, vagy százhetvenháromessel, de én kijavítottam, hogy mégiscsak egyszerűbb átmetrózni, pár megálló az egész. Olyan hálás volt :-).


Amúgy ez nagyon jellemző, hogy a babaarcocskám miatt engem minden idős néni, szatír, magányos alkoholista, útbaigazítást kérő megszólít (meg az összes hittérítő, ügynök, és pénzgyűjtögető is). Régebben nagyon utáltam ezt, és máig előfordul kellemetlen találkozás, de az esetek nagy részében élvezem az ilyen beszélgetéseket. A múltkor Sz. jó érzékkel egy cigány zenész nagypapa ölébe ült (az én gyerekem retteg a buszon állni, ami elég kellemetlen hisztiket eredményez, ha nincs szabad hely), és elképesztő volt, hogy negyedóra busz út alatt mi minden érdekeset mesélt magáról, meg a családjáról (abból kiindulva, hogy őt minden gyerek kiszúrja magának, amikor a kisunokáját játszóterezteti, akkor is mindig a gyerekcsapat középpontja lesz pillanatok alatt.) Egy ideig írtam az ilyen sztorikat, de amikor elveszett egy költözésnél az egész, nem folytattam...


Elromlott a telefonom, visszatettem a kártyát egy régebbibe, amiben nyilván nem voltak friss fényképek, és - tudom, nevetséges -, de szerettem volna, ha ebben is a gyerekek valamelyik aktuális képe a háttérkép. Csakhogy nem találtam a kábelt, ezért csináltam a telefonnal pár képet. A minősége silány, de a hangulat remek :-). (A kupit meg nem kell nézni, sátraztunk a játszószivacson...)


2009. május 12., kedd

hordozás és fáradtság

Orsi írt a napokban egy negatív reakcióról a kendővel kapcsolatban, és éppen az azt megelőző nap én is kaptam egy beszólást a buszon egy fickótól. Volt már olyan, hogy megkérdezték, hogy nem szorítja-e el a lábát a batyunál a kendő alul, meg, hogy tartja-e eléggé a gerincét (amíg kisebb volt), de inkább érdeklődve, mint rosszindulatúan jöttek ezek, és érdekelte őket a válasz is, meg is engedtem, hogy odanyúljanak, hogy érezzék, nem szorítja, kényelmes. De ez az ürge húsz percen keresztül csak mondta, és mondta, hogy felelőtlen vagyok, mert össze fogom nyomni fékezésnél, és ha állunk, elesem vele, és milyen embertelen, ahogy a hátamon viszem, újra, és újra elismételte, hogy undorodik, rosszul van tőlem, meg ilyeneket. Még leszállni sem szállhattam, mert nem értünk volna oda az oviba Sz.-ért. Próbáltam normális hangon reagálni, más utasok is csitítgatták, nyilván részeg volt, vagy ilyesmi, de attól még borzasztó volt. Mert eddig, még akinek nem tetszett annyira ez a megoldás, az is normálisan vetetette fel az aggályait, nem ilyen ordenáré módon, és ezzel szemben tehetetlen voltam...

Aztán pár nap múlva találkoztam két nénivel a házunk előtti parkocskában, agyon dicsérgettek, meg A.-t is, és mondta az egyik, hogy ő már régóta szokott látni bennünket, és az unokájának is mondta, hogy a dédunokát így kellene vinnie, nem elöl kenguruban, mert milyen szép és praktikus, és szabad a kezem, tudom fogni a nagyot, stb. Megmelengették a szívemet :-).

A fáradtság a hordozástól független. A. most abban az időszakban van, amikor nappal elfelejt szopni, és éjjel pótolja kamatostul. Hiába alszunk együtt, akkor is fárasztó nyolcszor ébredni egy éjjel, még ha csak odaigazítom is magam mellé, és kész. De sajnos magát nem szolgálja ki, üvöltve ébred, és nekem kell betenni a cicit a szájába. Az is gond lehet, hogy hirtelen meleg lett, bár leredukáltam az éjszakai ruháját egy body+nagyon vékony hálózsákra, így is melege van, még nyitott erkélynél is, de ha nincs hálózsák, nincs meg a komfortérzete, akkor attól nyűgös... Aklimatizálódni kell a nyárhoz még...

Kaptunk a Vadaskert Alapítványhoz időpontot Sz.-csal vizsgálatra. Július 2-a... Szerencsére ovi ebből már csak két hét, azt már csak kibírják az óvónők valahogy. (Ezen a héten itthon van, mert kicsit náthás, szerdán megyünk Panni nénihez, pénteken pedig családi nap lesz az oviban, csak délután kettőre megyünk mindenestül bulizni.)

2009. május 5., kedd

Mostanában

Valahogy annyira pörögtünk a napokban, és olyan jó lenne mindent leírni, de a felét elfelejtem az apró, de fontos kis eseményeknek, mire idejutnék...



Majálisozni nem voltunk, P. nem akart emberek között lenni, így csak meglátogattuk egy barátnőmet, akinek a kislánya örökölte Sz. kinőtt biciklijét, amíg A. belenő. Kölcsönörökölte, vagy mi, szóval azt vittük el nekik A környékükön találtunk egy békebeli cukrászdát, ahol a sütik úgy néztek ki, mint gyerekkoromban, egyszerűen, de irtó finomak voltak, és a fagyi is éppen olyan poros, vizes imádnivalóság volt, és csak hat-, vagy hétféléből lehetett választani. Sajnos az ára már nem két forint, mint amikor én voltam öt éves...



Megnéztem a The Curious Case of Benjamin Button-t, és elvarázsolódtam, és egy fél éjjel azon szomorkodtam, hogy mi minden elmúlt már az én életemben ezalatt a harminc év alatt... Nem vagyok egy nagy nosztalgiázós az utóbbi években. Az egyetem éveit végig a gimnázium végetérte feletti kesergéssel töltöttem, de ahogy férjhez mentem, és gyerekem született, mindez már nem számított, csak a pillanatok és a jövő. De most valahogy rámtört ez a hangulat, és eszembe jutott annyi minden a gyerekkoromból, a kamaszkoromból, a nagyszüleimről, akik már nem élnek, a történeteik a saját számomra varázslatos, számukra mindennapi életükről, a szüleimről, akik fiatalok voltak, de már nem azok, és az is olyan furcsa volt, hogy én mennyit változtam...



Aztán megnéztem egy másik filmet is, ami a borokról szólt, Bottle Shock a címe, és nem is volt egy nagy szám, de Alan Rickman, az egyik szereplő, eszembe juttatta, hogy van egy régebbi filmje, amit nagyon szeretek, és milyen régen láttam, gondoltam belenézek egy kicsit, csak, hogy halljam a hangját, de úgy maradtam, és megnéztem századszorra a Snowcake-et... Ez a film mindig el tud varázsolni, és valahogy utána úgy megnyugszom, és olyan megtisztultnak érzem magam.

A. olyan gyorsan nő... Én szoktam mindig mondani másoknak, hogy az első év röpül el a leggyorsabban, de azért olyan furcsa látni, hogy még csak most született, és már mászik, áll (próbálgatja kapaszkodás nélkül is, aminek négy-öt másodperc boldogság után nagy huppanás a vége), bejárja a lakást, mindent megvizsgál, folyamatosan beszél a maga kis nyelvén (és egyre többször utánoz hangalakokat, miközben mi beszélünk), és állandóan kapcsolatot teremt mindenkivel, aki csak megfordul körülötte. Nyilván a hátibaba dolog miatt is, de még életemben ennyi emberrel nem beszélgettem, mint az elmúlt lassan tíz hónapban. A. a legmorcosabb embernek is mosolyt csal az arcára a reggeli álmos buszon, ahogy megállás nélkül löki a sódert a hátamon. (Amúgy az eddigi javarészt pozitív reakciók után bele-belefutok a kötekedőkbe is a kendővel kapcsolatban, sokat nem tudok tenni, mint mosolyogni, és megcáfolni, amit mondanak, bár a kritikák ritkán hangzanak el szemtől szemben, inkább a hátam mögött összesúgva, de persze úgy, hogy halljam. Nem vagyok egy visszaszólós típus sajnos, szóval, ha őket nem győzi meg a mosolygó gyerek a hátamon, akkor más sem...)

Járunk a baba-mama klubba, a lányok nagyon aranyosak, jó fejek. A héten egy nyugdíjas pszichológus néni volt a vendégünk, és beszélgettünk kicsit Sz.-ról. Ő javasolta, amire már volt egy kísérletem, hogy próbáljak keresni egy hasonló korú gyereket, akit időnként magunkhoz meg tudnánk hívni, hogy felügyelet mellett játszanak, és amikor Sz. elakad a kommunikációban, vagy nem ért valamit, vagy nem jól reagál, akkor besegíthetek. Sz.-t meg kell tanítani másokkal játszani, és bízni bennük, ahogy ezt már az óvónőknek is mondtam, de ott még a kiscsoportban sincs lehetőség, idő. Van egy kisfiú a csoportban, akiről a legtöbbet beszél, és aki felé a leggyakrabban vannak a furcsa kis kapcsolatteremtő próbálkozásai, mint fujkálás, meg ölelelgetés, meg játékelvevés, ha még nem ijesztette el végleg, megpróbálom az anyukáját bevonni a projektbe...

(A baba-mama klubbal kapcsolatban akartam még írni, ami adalék a "másik gyülekezet"-témához, hogy a gyülekezet nem engedte meg, hogy a templom alagsorában direkt a klub és a gyerekőrzés számára kialakított helyiségben legyenek az alkalmak, így egy-egy lány lakásán gyűlünk össze...)

Amúgy bevallom, elég fáradt vagyok. A. elég rapszodikusan alszik, és mindig sietünk valahová, oviba, onnan zenebölcsibe, klubba, haza, gyors ebéd, vissza az oviba... Onnan gyakran hazasétálunk, szép, kertvárosi részen lehet hazajönni a kertek alján, reggel nincs rá idő sajnos. Gondolkodom a biciklin is, de az enyémre nem lehet a babaülést rászerelni, és nem is merném vinni A.-t, a hátamon meg szintén veszélyes kissé, szóval lehet, hogy ezt elnapoljuk, pedig jó lenne a reggeli buszozást kihagyni...

Jó kis napok ezek, csak olyan rövidek!

2009. május 2., szombat

Anyák napja

A férjem a világ legtehetségtelenebb ajándékozója. Egyszerűen nincs energiája ilyesmivel foglalkozni, fölöslegesnek tartja. A gyerek az autisztikus vonásokat valószínűleg tőle örökölte, mert az én szerelmem bizony az elmúlt kilenc évben még csak nagyon-nagyon kevésszer birkózott meg sikeresen az ajándékozás, de főleg a meglepetéskészítés feladatával. Sajnos én imádom a meglepetéseket. Az első évek keserű csalódásai után elkezdtem megpróbálni humorosan állni a dologhoz, úgyhogy most már beletörődtem, meglepetésekre kizárólag a barátaimtól számíthatok.

A gyülekezetben a vasárnapi iskolát tartó néni készült egy kedves műsorral Anyák napjára, amiben idén Sz. is szerepelt. Idáig mindig valamiért kimaradt a közös műsorokból, betegség, utazás, akármi, ez volt az első, amiben sikerült részt venni. A néni nem akart nagyon kockáztatni, ezért az ovisokkal közösen mondatta a verseket, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy odaadta P.-nek, hogy titokban, tehát a tudtom nélkül tanítsa meg őket Sz.-nak. Hehe, ahogy ő azt elképzelte. P. még aznap odasomfordált hozzám, hogy hát, izémizé, de ő nem tud verset tanítani a gyereknek, és neharagudjakmár, kezembe nyomta a verseket, éneket.

Így betanítottam az anyák napi műsort. Sz. elölről, hátulról, jobbról, balról tudta az egészet - nagyon szeret verselni, mondókázni. Ugyan, amikor ki kellett állni a háromszáz ember elé, már sokkal bizonytalanabb volt, de azért mondta, mondta, egészen addig, amíg a kántor bácsi, az éppen Sz. háta mögött lévő orgonán el nem kezdett valamit állítgatni, na, akkor az én gyerekem félfordulatot vett, és elkezdte nézni az orgonát, meg a kántorbácsit nagy lelkesen háttal a gyülekezetnek :-). Hát, igen, a koncentráció nagyon gyenge lábakon áll mifelénk.

Azért így is meghatódtam, és büszke voltam, és azért még visszafordult a következő versre :-). És kaptam egy szépséges rózsát is egy öleléssel.

Arról nem is beszélve, hogy a nagymamáknak olyan szépen, hangosan, érthetően mondott verset a telefonba, hogy attól külön meghatódtam (az érintettek nemkülönben.)