2009. június 13., szombat

Bicske

Voltunk a héten megint torna-úton, most bombariadó sem volt, viszont Panni néni össze-vissza dicsérgette Sz-t, hogy milyen okos és ügyes. Bárcsak itthon is olyan lelkesen tornázna, mint Bicskén... A. is jól érezte magát, és mivel alig egy hónapja voltunk, sikerült fél óra alatt lezavarni mindent, így egy vonattal hamarabb tudtunk jönni. Csak az ebéd körülményeiben volt ciki, Sz. az állomáson burkolta be a szendvicsét, A.-nak a 173-as buszon való maratoni utunk alatt dugdostam a szájába a bébirépáit... (Máskor Panni néni visz ki nekünk székeket az udvarra, és bogarakat vizsgálunk, és napozunk egy órán át, vagy rossz időben a rendelő előszobájában eszünk és játszunk, de akkor sem ilyen szedett-vedetten, no, mindegy, így sikerült.)

Most nyári szünet, így két adagnyi gyakolatot kaptunk, a nyár közepétől váltani kell pár dolgot.

2009. június 11., csütörtök

Klub rádiót hallgattam

Az egyik reggeli beszélgetésben esett szó egy eredetileg londoni, de Európában egyre terjedő ateista kampányról, miszerint buszokon lehet találkozni az alábbi felirattal: Valószínűleg nincs Isten, ne aggódj tovább, élvezd az életet! Rögtön írtam is egy emailt a férjemnek erről, hogy elég apokaliptikus hangulatom támadt ettől, pedig nem vagyok egy drámai alkat, erre ő első körben még védte is kicsit őket, mondván, a kampány a vakbuzgóság ellen indult... Mire kifejtettem neki, hogy akkor rossz eszközzel, módszerrel. Köszi, de én nem szeretném, ha a mondjuk kiskamasz gyerekem ilyen feliratba futna a buszokon... Aztán P. a rá jellemező kíváncsisággal jobban is utánaolvasott a dolgoknak, és a végére úgy felhúzta magát rajta, hogy napokig ezen háborgott, hogy hogy találhat ki valaki ilyen marhaságot, mint ez a kampány.

tegnap viszont ezt a linket küldte. Kicsit mosolyogtam, mert a beszélgetésünkben többek között az is elhangzott, hogy a keresztények bezzeg nem írkálnak a buszokra "Térj meg!" feliratokat, vagy ilyesmit. Mindenesetre tetszetős ez az ellenkampány, bár sajnálom, hogy sor kellett, hogy kerüljön rá...

2009. június 8., hétfő

Vasárnap-hétfő

Na, egyrészt elmentünk a kerületben istentiszteletre A-val. Ez úgy volt, hogy a baba-mama-klubot életrehívó lelkész-hallgató-lány már csábított egy ideje, mert szerinte az teljesen gáz, hogy tv-n nézem az it-t a kisteremben, és hogy ennek az egyházközségnek két temploma is van, és az egyikben kilenctől van it, és olyan családias, és nem néznek ki a gyerekkel, szóval hívogatott egy ideje, és most rászántam magam. Negatívum: A csak az éneklésnél volt nyugiban. Pozitívum: sokkal többet énekelnek, mint a mi gyülekeztünkben. Sajnos még ezzel együtt is, ki kellett jönnünk, bár a lány mondta, hogy nyugodtan sétáljak vele, de olyan hangosan rikkantgatott a kiscsaj, meg ilyesmi, hogy nem erőltettem, a prédikációt teljesen kihagytuk, a végére sikerült visszamenni imádkozni.
Másrészt nem voltam szavazni. Akartam! Aztán kiderült, hogy nincs meg a személyi igazolványom. Fogalmam sincs hol lehet, azt sem tudom, mikor láttam utoljára, hiszen fejből mondom a számát, ahová kell, szerintem úgy egy éve a kezemben sem volt. Egyszerűen nincs az irattárcámban, és semmi ötletem, hol lehet - de legalább kiderült, hogy nincs meg, és az, hogy nem mentem emiatt szavazni, talán kevésbé rossz, mintha mondjuk egy lakásszerződésnél, vagy ilyesminél derülne ki, és emiatt halasztódna, vagy meghiúsulna. Mindenesetre a dolog jól mutatja, mennyit számítanak nekem az iratok...
De ha már szavazás: hát, elég aggasztónak tartom ezt a szélsőjobb-dolgot, főleg M. Krisztinával az élen... A kampánytól amúgy teljesen kiakadtam, merthogy a baloldal és a liberálisok (akikkel kapcsolatban azért még korábban valahogy meg tudtam győzni magam, hogy rájuk szavazzak, most már, az elmúlt évek után nem) minden érve annyi volt, hogy azért kell rájuk szavazni, hogy ne a (szélső)jobboldalra szavazzunk... Jujjj, de ciki, hát ez komolyan olyan kampány volt, mintha direkt nem akarták volna, hogy rájuk szavazzunk... Én még mindig úgy vagyok, hogy olyan jó lenne, ha előkerülne valami olyan politikai erő, aki kicsit ötvözni tudná a jobb- és baloldali értékrendet - bár ez politológiailag biztosan valami oltári marhaság, de tényleg talán kicsit örülök is az eltűnt személyinek, mert nem nagyon volt kire szavazni... Remélem, a parlamenti és önkormányzati választásokig kiderül kicsit több az LMP-Humanista Mozgalom vonalról is, és valami biztató ráadásul...

Ma pedig visszatért az én elsőszülöttem a nagy utazásból. Volt egy elvetélt kísérlete, hogy itthon is azonnal nézhesse a Kacsameséket, amit még meg is írt a bátyám előzékenyen nekünk, de ezt letörtem, mondván, csak a rossz idő miatt nézhette Miskolcon, amikor nem tudott kimenni, most pihentetjük Dagobert bácsit, bármennyire csúcs is Pogány Judit a három unokaöccs magyarhangjaként...
Amúgy meg meg kell állapítanom, hogy az ötévesek egy hét alatt is sokat fejlődnek és okosdnak és nőnek... És összességében nagyon szeretem a fiam. Máskor is, de így visszakapva intenzív egy kicsit a dolog :-).
A. viszont kicsit nehezebb eset volt ma, akarat, hiszti, fájó rágófog az íny alatt még... Viszont a játszótéren találkoztunk azzal a kisfiúval, akivel majdnem egy napon születtek, bár rtikán futunk össze. (((Utálom, amikor P. azt mondja valakire, hogy "sötét", de ennek az anyukának az esetében kénytelen vagyok egyetérteni vele - mindezek ellenére a gyerekei tündériek))) Sz. éppen büntetésben volt, mert rácsúszott egy kislányra, így homokozott A.-val, amikor odatotyogott a kissrác hozzánk, és helyet foglalt köreinkben. Hamarosan nagy baba-dumaparti alakult ki, és megint olyan érzésem volt mint múlt héten, amikor egy barátnőm két gyerekére vigyáztunk A.-val, illetve én voltam hármukkal (két és fél éves lány, nyolc hónapos fiú, tíz és fél hónapos A.), hogy ezek értik egymást, és egymásnak válaszolnak... Jó fejek voltak, na.

2009. június 7., vasárnap

Évforduló

Három napja volt három éve, hogy megkeresztelkedtem és konfirmáltam. Ennek örömére befejeztem a lassan készülő megtérős posztot is :-).

2009. június 6., szombat

Csodaidők

Volt egyszer egy lány, nem is lány, asszony már, szóval egy valaki, egy ember, aki hivatását tekintve református lelkész, éldegélt a kis falujában, lelkészkedett, doktorálgatott, másik diplomázgatott, olvasgatott, hobbiból nyelvészkedett, csillagászkodott, meg informatikuskodott, amikor is kezébe akadt egy könyv, a Harry Potter. Elolvasta, megszerette, és mivel akkor még csak négy kötet jelent meg, sóvárogva várta a folytatást. Várta, várta, de elunta a várakozást, már csak azért is, mert közben rájött, hogy mások is elunták, és próbálkoznak maguk folytatni - írt hát saját folytatást. Teljesen más szemszögből, talán nem is a legjobbat, de ez indította el az írás felé. Mert amikor már nem érdekelte annyira a Harry Potter világa, saját történeten kezdett gondolkodni. Addig gondolkodott, míg meg nem írta. Négy hosszú kötetben egy család sorsát. Ez a család a távoli jövőben él több távoli bolygón, a miénktől nagyon különböző, közben meg nagyon is hasonló világban, mégis nagyon könnyű velük azonosulni, mert ugyanolyan emberek, mint mi.

A könyv első két kötete már jó ideje kapható, de a kiadó a válságra hivatkozva visszalépett a további kötetek kiadásától. Ezért hősünk úgy döntött, kiadja maga a maradékot. Így is tett, a harmadik kötet július 25-én jelenik meg. Lehet már előrendelni, információk itt.

Ajánlom mindenkinek, aki szereti a komolyabb szórakoztató irodalmat, nem riad meg némi burkolt egyházkritikától, és nem ijed meg a jövőben játszódó történetektől. Ebben a könyvben a sci-fi háttér csak hab a tortán, izgalmassá, különlegessé teszi az amúgy is remek történetet, de nem tolakodóan, érthetetlenül. A főszereplő karakterek és a mellékszereplők is nagyon jól kidolgozottak és emberiek.

De én nem tudok jó ajánlót írni, javaslom, hogy a könyv oldalán összegyűjtött recenziókat kukkantsátok meg. És főleg vegyétek meg gyorsan az első két kötetet :-).

2009. június 5., péntek

Loituma


Évek óta nagy kedvenceink, de mostanában nem igazán hallgattuk, mígnem tegnap P. betette A.-nak, míg én a fodrásznál voltam. Frenetikus hatás: táncolás, kézforgatás, öröm. Szeretnék egyszer elmenni Finnországba...

Erről lettek ismertek:


Ez a kedvencem:

Idő

Mostanában amúgy is szoktam töprengeni az idő múlásán, de ez a családi találkozó végképp összezavart.

Az egyik unokatestvérem nyögte be, amikor azt emlegettük, hogy az első családi táborban két szoba volt összesen tele emeletesággyal, egyikben a gyerekek, másikban a felnőttek aludtak, hogy: Most már mi lennénk a felnőtt-szobában.

Ültünk egy sötét helyen, aminek minden fala és a teteje is üvegből van, valami télikert félének készült, de a virágok fázhattak, mert bevitték őket a folyosóra, szóval négy padot négyszögbe tettünk, és ettük a sütiket, ittuk a sört (én alkoholmenteset némi szívfájdalommal), a dohányosok dohányoztak... És olyan dolgokról beszélgettünk, amik tíz-tizenöt ével ezelőtt történtek, és mégis, mintha tegnap lett volna. És mellettem nem a gazdasági minisztérium egyik osztályvezetője ült, szemben velem, nem az egyik hipermarket vezetője, mellette nem egy sikeres mérnök egy menő németországi cégtől, és nem három szakvizsgázott jogász, és én sem voltam kétgyerekes anya, hanem egy csapat kamasz voltunk. Mert mindenki ugyanolyan volt. Talán kicsit érettebb arccal, esetleg őszülve, ráncosabban, meghízva, szakálltnövesztve, de ugyanaz a hanghordozás, ugyanaz a nevetés, ugyanolyan mosoly, ugyanaz az ember.

Furcsa, hogy felnőttünk, felnőtt életet élünk mind, és én mégsem érzem magam felnőttnek. Hiába a gyerekek, hiába a munka, én még mindig ugyanaz az ember vagyok, mint tizenhat-húszévesen. Ők is ugyanazok.

A szüleinknél valahogy más ez: rajtuk látom az öregedés jeleit, a feledékenységet, a gyengeséget, az ősz hajat, ráncokat, betegségek nyomait, de valahogy a korosztályomon nem.

Közben volt még az a furcsaság is, hogy az egyik nagybátyám gyerekei sokkal fiatalabbak, mint mi, kisgyerekek, babák voltak a táborok idején, most meg ők akkorák, mint mi akkor... És olyan kicsinek érzem őket - pedig én is olyan voltam, idétlen ruhákkal, furcsa hanggal, kamaszosan...