2009. július 29., szerda

Tulajdonságok

Ezen a dolgon már morfondírozok egy ideje, nagyjából akkortól, amikor olyan fél éves kora körül világos lett, hogy a lányom elég határozott személyiség. Nemcsak olyanformán, hogy mindig eléri, amit akar, hanem abban is, hogy meglehetősen indulatos. Egy kis méregzsák. Alapvetően végtelenül derűs, nyitott ember, de időnként nagyon mérges tud lenni, olyankor, csapkod, kiabál. Egy évesen. (Már korábban is). És az apja erre persze rávágta, hogy tőlem örökölte. És akkor el kellett gondolkodnom valamin.





Borzasztóan félénk gyerek voltam. Nem mertem bemenni a gyógytornán a többi gyerek közé tornázni. Már kisiskolás voltam, és nem mertem egyedül maradni a fürdőszobában. Meg ilyenek. És én mindig azt gondoltam magamról, hogy alapvetően félénk vagyok.





Aztán egyszercsak lett belőlem egy nagyon nagy szájú kamasz, aki bevonatozta a fél országot a barátaival nyaranta, millió táborban, fesztiválon járt, millió emberrel megismerkedett... Akkoriban lettem ilyen eldurranós agyú. Legendák szólnak a volt gimis osztálytársaim között a becsapott ajtók után lepergett vakolatról, a "B... meg! B... meg, hatszor is b... meg!" választékos mondat egyik osztálytársam arcába üvöltéséről egy osztályfőnöki órai vitán - az osztályfőnökömtől egy méternyire...





És maradt a tendencia pár évig. Még a fiam születése körüli időkben is voltak olyan kitöréseim a férjem felé, hogy... hát, ha velem úgy beszélne valaki, biztos, többet látni se akarnám.





A jelenség főleg a hónap hormonok által meghatározott részében volt jellemző.

Aztán megszületett a fiam. Egy darabig nyugodt voltam, de a ciklus visszatértével minden kezdődött elölről. Úgy éreztem, hogy valami rajtam kívülálló erő munkál bennem időről időre, ami robbanásra késztet idegesítő helyzetekben, idegesítő emberektől... Ez olykor a fiam, olykor a férjem volt, akkoriban főleg ők, mert mással nem találkoztam, de a munkába visszatértemkor a munkatársaimon is csattant olykor a dolog.

Közben persze nagyon zavart a dolog, és próbáltam leküzdeni, aztán hol sikerült, hol nem. De rengeteget gondolkodtam ezen a tulajdonságomon, és rengeteget imádkoztam érte, hogy le tudjam küzdeni. Az volt a benyomásom, hogy én alapvetően egy kicsit visszahúzódó, nyugodt ember vagyok, valószínűleg a nagyon zűrös gyerekkorom miatt alakult ki ez a másik részem.

De ahogy láttam a kicsit, akinek nincs zűrös gyerekkora, és amikor először jelentkeztek ezek a dühösködések nála, engem még nem is látott robbanni, mert akkoriban még a babás-nyugis időszakom volt, amilyen a nagy után is, szóval ahogy látom őt, hogy minden ellenkező körülmény ellenére is ilyen - hát, elgondolkolkodtatott, hogy mi van, ha ez valami alapvető, örökölt tulajdonságom, és a félénkség és zárkózottság a zűrök hatása? Van ilyen egyáltalán?

A férjemmel is sokat beszélgettünk erről, és valahogy sikerült elfogadnunk. És azóta sokkal jobb a helyzet! Amikor jön a dühkitörés, vagy ő, vagy én, megpróbáljuk valahogy humorral feloldani a helyzetet. Vagy ha végképp nem megy, gyorsan kimegyek egy kicsit a szobából, végiggondolom, mi történik, és lenyugszom. Persze még így is robbanok, de alapvetően sokkal jobb lett a helyzet.

2009. július 26., vasárnap

Baljobb

Volt ez a gárdás téma Orsinál, és olyan jó volt olvasni a kommenteket. (Nem mindet...) Főleg Pelikánéinak örülgettem azon túl, hogy öröm volt olvasni Orsiék megoldását. Meg eleve annak, hogy egyáltalán léteznek még olyan emberek, akik hasonlóan gondolkodnak, mint mi: hogy a politika nem fekete és fehér, és hogy lehet liberálisnak lenni, miközben esetleg konzervatív értékrendet vallunk. Vagy lehet úgy is liberálisnak lenni, hogy elfogadjuk, hogy vannak, akik konzervatívabban gondolkodnak nálunk, és tisztelni ezt.

Jó érzés, hogy az emberekben még léteznek ezek az értékek, és jó érzés az is, hogy nem is olyan könnyű megvezetni őket. Hogy a mindennapi emberek gondolkodását talán nem fertőzi mindenáron a gyűlölet.

Általában pesszimista vagyok az ilyen kérdésekben. Még akkor is, ha a mi baráti körünk is vegyes, és mégis jó társaság, sőt olyan is van, hogy a házaspár egyik tagja jobboldali értékrendű, míg a másik liberális (nagyon boldog, kiegyensúlyozott házasság.) Mi sem vagyunk P.-vel teljesen egy véleményen. De hát, úgy van ez azt hiszem, hogy egészséges lelkületű embereknél, talán nem is állnak olyan messze egymástól a különbözőnek tűnő értékrendek. A fő értékmérő mindenütt az ember, az az ember, aki nem hasonlik meg önmagával, aki hisz a világban, magában, Istenben, a többi emberben, aki a jót keresi mindenben... Adja Isten, hogy egyre többen legyünk így.

II. Vasútmodell fesztivál


Kicsit későn szólok, mert már nem lehet kedvezményes jegyekhez jutni, csak ha valaki Budaörsre kimegy értük... De jövő hét végén lesz a II. Vasútmodellfesztivál.


Helyszín: Budapest. X. Kőbányai út 30. MÁV-GÉPÉSZET Zrt.


Itt vannak az információk róla.


2009. július 24., péntek

Töriblog

P. kedvenc blogja, vagy legalábbis egyik kedvence, a töriblog. Amikor valami érdekeset olvas, velem is megosztja persze, így ma hatalmasakat röhögtünk a kozákok levelén a szutánnak. Váljék nektek is egészségetekre!

Szomorgás

Most estére már vagy az ötödik szomorúságot kotortam elő. Időnként irtóra bírom sajnálni magam... Vagy éppen mást. Szomorkodtam ma a Sz.-on, azon, hogy kevesebb időm van rá, és ez látszik is rajta. Azon, hogy a férjemnek rengeteget kell dolgozni (((és így sem élünk meg))), és ez is látszik a családon, főleg Sz-on. Én legalább telefonon, e-mailben napközben is beszélek vele... De mivel a munkahelyén mostanában újabb leépítés várható, mostanában nagyon ingerült. Szomorkodtam csetten miatt, pontosabban azon, hogy valahogy a gyűlölet, ellenségeskedés mindenhová beszűrődik... Nem is értem, min megy ez a dolog, mert nem olvastam a kérdéses cikket, nyilatkozatot, azt sem tudom, hol lehet fellelni, de rossz érzés, hogy egy eltérő vélemény milyen indulatokat vált ki emberekből...

Kicsit szomorkodtam a szüleimen is. Rossz érzés, hogy még mindig teljesen gyerekként kezelnek, felháborodnak, ha véleményezek, vagy javaslok valamit... A miskolci időnket ez egy kicsit beárnyékolta. Úgy éreztem magam, mintha még mindig kamasz lennék, akit folyamatosan kioktatnak, aki nem szólhat bele semmibe... Szerencsére ez nem volt általános, de meglepett, hogy egyáltalán van ilyen... Ritkán vagyunk együtt, főleg egyszerre több napot. De büszke vagyok robbanó-Eszterre, aki elbújt, és nem reagált semmi sértőre.

Aztán szomorkodtam egy meghalt kisbabán - másik blogból találtam oda, végigolvastam a küzdelmet, amit folytatott, amit folytattak a szülők... Mindig elszégyellem magam, hogy talán nem szeretem eléggé a gyerekeimet, miért is vagyok türelmetlen velük, miért nem tudok többet figyelni rájuk...

Végül, hogy elűzzem a baba feletti rossz kedvem, zenéket keresgéltem a jutyúbon, valahogy kikötöttem kamaszkori kedvenceimnél, a Cranberriesnél. Persze ezen megint elszomorodtam... De megállapítottam, hogy még mindig klassznak találom őket. (Viszont kicsit megdöbbentett, amikor a felvételeknél 1995-öt, 1996-ot láttam... Pedig tényleg, mi is akkor hallgattuk, de így leírva látni...)




2009. július 23., csütörtök

Strand

Hát, érdekes lett ez a mai nap...

Tudnivaló, hogy a fiam egy sellőfiú. Legalábbis az volt tavalyelőtt nyáron. Mindenféle mélységű és hőmérsékletű vízbe hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát. Strand, bányató, Duna, minden jöhetett. Tavaly a babavárás-születés miatt egyszer voltunk csak strandon, a diósgyőri jéghidegvízűben, ami nagyon nem jött be neki, de én ezt valami kis intermezzonak kezeltem csak, és a két évvel ezelőtti vizes nyarunk lebegett a szemem előtt, amikor elhatároztam, hogy ezt a mai nagyon meleg napot víz mellett töltjük. Egy hétig sakkozgattam, hogy hova is menjünk (folyópart, tópart, kisstrand, nagystrand), végül a sok variálgatás eredménye a pünkösdfürdői strand lett. Van már megyeri híd, meg 204-es busz, amivel átzúgunk a túlsó partra, mint a villám, szóval fele annyi idő alatt, mint tettük volna ezt régebben, megérkeztünk, lelkesen a megyeri híd és a strand miatt. Otthon megnézegettük a strandról fellelhető fényképeket, Sz. borzasztó lelkesen várta a helyes kis vízi csúszdákat, amik miatt végül is emellett döntöttem, én kíváncsian, hogy nembabaúsztatott kisebbik gyerekünk, hogyan fogja magát érezni, A. meg végigaludta az utat. Szóval megérkeztünk, átvedlettünk, letáboroztunk, lezuhanyoztunk, és elindultunk az ominózus gyerekmedencébe. Sz. felvillanyozódva rohant azonnal a csúszdához, és...

...itt következhetne az, hogy eltöltöttünk hármasban egy remek strandos napot, ehelyett...

... nem mert lecsúszni. Utálta, hogy víz folyik benne. Időről időre felment, beleült, feltartotta a sort, majd kimászott. A medencébe sem jött be, szerinte hideg volt, de utóbb azt mondta, ha meleg lett volna, akkor se ment volna bele, és ha nem próbálom végigviccelődni vele a napot, akkor azt hiszem, végiggubasztotta, -frusztrálódta volna, így csak időnként tette azt, közben némi fröcskölés, csiklandozás, séta és trambulin hatására egész jól elvolt. Csak víz nem nagyon ért a lábán kívül más testrészéhez... Azt mondta végül az időről időre feltett találgatós kérdéseim egyikére, hogy a sok ember zavarta. És igen, elég sokan voltak, de nem nagyon számítottam rá, hogy hétköznap ennyien lesznek, se arra, hogy ez gond lehet...

Nagyon szomorú volt az is, hogy a nagyhercegnő imádta az egészet. A vizet, a napot, a játékokat, csobbanást, többi gyereket, mindent... És ha lett volna velem még egy felnőtt, talán Sz.-t is megpuhítottam volna, amíg a másik a kicsivel van, de így folyamatosan figyelni, fogni kellett a kicsit, és nem volt se kezem, se agyam Sz. meggyőzésére. És közben picurka is kevesebbett volt bent, mint szeretett volna, mert Sz. dacosan elkószált, meg ilyesmik... Ráadásul vagy két órával hamarabb hazaindultunk, mint terveztem - így se tudom, hog húztam el fél négyig -, és a hazabuszon irgalmatlanul meleg volt...

Szóval a nap felemásra sikerült. A régi sellőmnek lába nőtt, bár közben lett egy másik sellőcském, de mitagadás, siratom a régit... (...és töröm a fejem a megoldási metóduson: kevés ember közé, pisimelegvízű medencébe vinni valahogy kistesó kíséret nélkül, hogy visszaszeressen a vízbe... Nos, az elmélet szép, de a megvalósítás elég kérdéses...)

2009. július 22., szerda

Nem is tudom...

... mit gondoljak erről a blogról. A mindmegettén böngészgettem májas recepteket, és a Nana-reklámban az egyik figyelemfelkeltő című cikk erről szólt...

Nem olvastam végig csak az első bejegyzést, a többibe meg a kommentekbe csak beleolvasgattam. Akár eutanáziára figyelemfelhívó kampány, akár valóság, fura az egész... Valahogy ellentmondásos... Nem vagyok egy végletek embere, semmire nem tudom azt mondani, hogy biztosan soha nem történhet meg velem, az eutanázia is ilyen, hogy el tudom képzelni, hogy bizonyos esetekben felmerülhet a lehetősége (?), de ez a történet nekem inkább bizarr, mint szomorú vagy megrendítő. Sajnálom a srácot, ha igaz, de nem csak az állapotáért, hanem, mert ennyire elvesztette a hitét - ha volt neki...

Második gyerek

Az van, hogy a kiscsaj beleszületett egy paradicsomba. Amikor Sz. született, nem volt kisgyereknek való játékunk, aztán lassan vásárolgattunk össze mindent, meg persze kaptunk is. Mostanra irgalmatlan mennyiségű játék gyűlt össze. Valamennyi fejlesztőjátékot, formaillesztőt, kisebbeknek való kirakót már kölcsönadtunk, de még így is sokminden van. Vettünk pár csörgőt, amiket már nem használ, de nem igazán van szükség másra, van egy nagy láda duplónk, még egy kicsit annál is több favonat-tartozék, és rengeteg jármű: fából, fémből, műanyagból, és egy kisebb autópálya. Vannak hangszereink(furulya, rumbatök, szájharmonika, szintetizátor, csörgődob), gombnyomogatós zenélő játékok, kirakóink, formaillesztőink, gyöngyfűzőnk több méretben, montessori torony, pötyink, építőkockáink, plüssállataink, műanyagállataink, bábjaink, bábszínházunk, társasjátékok, diafilmek, és rengeteg könyv, még a mi mesekönyveink is, meg amiket már nekik vettünk. És még ki tudja, mi nem jutott eszünkbe.





No, igen, ami nincs, azok a kimondottan lányos játékok, úgyhogy, mivel állandóan mindenkit fésülget a lány, kapott egy kisebbfajta hajasbabát a szülijére. A teste rongy, a feje meg olan rendes műanyag babafej. És kapott Állatfát, de az inkább Sz.-é egyelőre. nem akartam még egy babakönyvet, mert van már jónéhány, és úgy is kinövi gyorsan. A kedvence már most is az Alexandra Apró lépések sorozatának egy régebbi kiadású darabja, Az állatok.



Mindenesetre azt mondom, jó nálunk második gyereknek lenni. Kapott egy kész lakásnyi gyerekszobát, egy bátyot, és két sokkal nyugisabb és rutinosabb szülőt.



Viszont egyre gyakrabban előforduló jelenség mindkét gyerek részéről, hogy a játékrengetegből éppen az kell, ami a másiknál van. Akkor is, ha van másik is hasonló, vagy ugyanolyan... Akkor is, ha ketten is lehetne vele játszani, vagy nézegetni...

2009. július 21., kedd

Miskolc - születésnap, kisvasút, Vadaspark, Család





Miután a doktorunk gyógyultnak nyilvánította a csajszibarackot, mi is Sz. után vonatoztunk. A Kalákáról ugyan lemaradtunk, de így is eseménydús öt nap volt.



Miskolc a szülővárosom. Én, aki mindig is furcsálltam mindenféle hazaszeretetet, meg lokálpatriotizmust, felnővén meghatódás nélkül nem tudok erre a városra gondolni. Akkor is szerettem, amikor ott éltem, azóta még jobban. Szeretem a szabálytalanságát, a szélsőségességét, az épületeit, a múltját, a jelenét. Remélem, jövője is lesz... Nem is a város miatt jöttem el máshova egyetemre, hanem a a szüleimtől szerettem volna távolságot tartani. Mostanra úgy vagyok, hogy bármikor visszamennék, ha valahogy meg tudnánk ott élni. Szerencsére ezzel P. is így van, megszerette a várost, úgyhogy még bármi lehet...



Apukámék egy ideje Diósgyőrben élnek, a vár lábánál, ami a város egyik legromantikusabb része, a lakás mellett szép kert, nagy udvar is van, a gyerekek egész nap elvoltak, mindkettő lekötötte magát. A.-nak minden kavics, fűszál, virág egy csoda volt, Sz. vagy katicabogarakat keresgélt, amik nyüzsögnek a kertben, amióta az egyik öreg fát belepték a levéltetvek, vagy a padláslépcsőn ülve figyelte a villamosokat, énekelt, mesélt magának. Fociztunk is, kutyáztunk, cicáztunk, mindhárman koszosak, izzadtak voltunk délre, aztán a nap végére újra, és fáradtak is. Hatalmasakat aludtunk, jókat ettünk.



Voltunk kisvonatozni is, bár jól elmosott bennünket az eső, de kit zavar, hogy bever a víz a nyitott kocsiba, ha egyszer alagút van, meg viadukt, meg olyan szép erdő, ami sehol máshol? A Vadasparkban is voltunk, meglepett, mennyit változott az is, már vagy tíz éve nem jártam arra.
Miskolcon köszöntött be A. az első születésnapja is. Mama szép rózsaszín csajszitortát rendelt neki, a "kisgergely"-ből, ami már vagy tizenöt éve töretlenül üzemel, és töretlenül a város legjobb cukrászdája, fagyizója. Sz. fújta el a gyertyát nagy örömmel, és büszkeséggel, hogy már egy éves a kishúga.









Furcsa látni a várost, valahogy időtlennek érzem. Persze vannak változások, a szüleim is öregednek, és senki sincs már ott a régi barátok közül, a szüleim más lakásban laknak, a kedvenc mozim bezárt már, mégis kicsit olyan ott, mintha megállt volna az idő. Van persze fejlődés, változás, de lassabb, kevésbé látványos, mint máshol. Ezt Diósgyőrben főleg érzem, ott szinte minden olyan, mint tizennégy éve. Ugyanúgy kanyarog a Szinva, ugyanolyan düledezők a házak a Nagy Lajos király útján, ugyanannyi a szegény ember, ugyanott áll a vár.




Jó érzés volt ott lenni.






A legfurcsább esemény a barátnőm harmincadik születésnapja volt. Ő a legfiatalabb a mi kis gimis négyesünkből, legidősebb barátnőm már novemberben, én februárban, a harmadikunk májusban betöltötte... Furcsa mód a saját harmincas gyertyám semmi nyomot nem hagyott bennem, de most...






Ott ültünk az asztal körül, férjeinkkel, gyerekeinkkel, a lány szüleivel, és valahogy rámzuhant, hogy mennyi idő eltelt már, mennyi minden megváltozott. Döbbenten néztem a gyertyát a tortán, valahogy nem bírtam felfogni, hogy harminc évesek lettek ez a kis csitrik. Harminc évesek lettünk. Olyan komolyan, felnőttesen hangzik, és én nem érzem magam annak. Igaz, már egy ideje nem szólok rá a liftben kezi csókolommal köszönő kamaszokra, de azért...






Mostanában túl sokat töprengek az idő múlásán, és nem boldogulok vele... ha a sajátomat nézem, azért, ha próbálom eltörpíteni a magamét, és nagy történelmi időmennyiségekhez mérni, akkor azért... A vége mindig az, hogy milyen kis porszem vagyok. Régóta nem éreztem így magam. Általában jól megy az egész egy pici részének tekinteni magam, de mostanában túlságosan a pici rész dolog-dominál, az, hogy az egy egész része, valahogy nem elég határozott. Nem mondom, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj, de az biztos, hogy túl sokat gondolkodom olyasmiken, amiken utoljára tizenöt évesen. Időpocsékolás, hogy úgy mondjam. Jó ideje az életre, a pillanatokra, hangulatokra, érzésekre koncentrálva éltem, és zavar a túl sok gondolat, a túl sok töprengés. Kíváncsi vagyok, hova vezet mindez, bár remélem, egyszerűen, csak elmúlik, mint minden más.

2009. július 14., kedd

Csík

Miután kommenteltem Náncsinál, találtam egy még jobb felvételt. És ráadásnak még néhány Lovasis-cucc.











Szeged-poszt

No, voltunk hát, Szegeden két hétig, két hete :-).

Szegedről azt kell tudni, hogy álomváros volt nekem. Voltam ott osztálykirándulni, és akkor én elhatároztam, hogy ott akarok élni. El is mentem oda egyetemre. És az álom összedőlt. Olyan honvágyam volt öt évig, hogy piha. És utáltam az öt-hat órás vonatozást hazafelé. Utáltam a meleget, a víz ízét, a lassúságot, a színházát (kivéve a Szegedi Kortárs Balettet, de miután kitették a szűrűket a társulatból, lehetett még jobban utálni a színházat...), de főleg az egyetemet, azt a legjobban, óriási csalódás volt. Talán a Jate-klubot nem annyira utáltam, de nyomába se ért nálam a Vian-nak. (ammeg egy miskolci klub - gyk.) Hiányzott az egész kamaszkorom, és hiába volt ott a barátaim egy része, a másik része meg nem volt ott. Egy kínlódás volt az ottlét. Azért volt jó is, megismertem P.-t, szóval végül is pozitívra jött ki a mérleg :-). A Szegedi Szabadtéri Játékok, és a Bibiliotéka Olvasótáborai miatt meg pláne :-D.


P. családja Szegeden él (amúgy békés megyeiek, csak odaköltöztek vagy húsz éve.) És amióta csak látogatóba járunk oda, megint szeretem Szegedet.


Szeretem a hatalmas füves tereket a lakótelepen. Szeretem a rengeteg játszóteret. Szeretem a napsütést. Szeretem a viharokat. Szeretem a Tiszát. Szeretem a Kárász utcát. Szeretem a rengeteg biciklit. Szeretem a nyugalmat, békét.


Szóval jó volt ott lenni. De a hangulaton túl elmondhatatlan volt, hogy a napom annyiból állt, hogy felkeltem, lezuhanyoztam, fogat mostam, reggelit adtam a gyerekeknek, lementünk a közelben lévő hat-nyolc játszótér egyikére, majd át egy másikra, aztán haza ebédelni, aztán pihentünk, aztán megint játszótereztünk, aztán hazamentünk, vacsoráztunk, játszottunk, aludtunk. Se főzés, se mosás, se takarítás, ha akartam se engedték. És ez megfizethetetlen volt, felért hatszáz tengerparttal...


Voltunk a vadasparkban is. Számomra megdöbbentő volt bükkalji lányként annakidején, amikor Szegedre költöztem, hogy ezen kívül az egy vadasparkocskán kívül, Szegeden nincs hova menni. Nincs egy erdő, még egy tisztességes park se, kirándulni elutaznak onnan az emberek messzire. (Akkor még Ópusztaszer se volt, még az van a legközelebb). De aztán nagyon megszerettem a vadasparkot, így örömmel konstatáltam most, hogy mennyit fejlesztgették, szépítgették az elmúlt években. Hatan mentünk, anyósom, meg én voltunk fölnőttek, és négy gyerek az enyéim, meg az unokatestvéreik (3 és 12 évesek). Szuper volt. Eltöltöttük az egész napot, ha elfáradtunk, pihentünk, játszótereztünk, a gyerekek le voltak nyűgözve, hogy tíz centiről nézhették a tigrist, oroszlánt egy üvegfalon át. (ami oda is jött, nem úgy, mint Budapesten...) Klassz videó készült (azt is Szegeden hagytam, nem csak a fényképezőt.)


Voltunk még a nemrégiben átadott új vasúti irányítóközpontban is Sz. nagy örömére. (hja, kérem, akinek a nagyapja mozdonyirányító, az ilyeneket is láthat.) A látogatás csúcsa volt, hogy felmásztak az állomáson egy Szilire a nagyapjával. (Aki amúgy mozdonyvezető volt, mielőtt irányítani kezdte volna őket :-))) Erről sincs fényképes dokumentációm, de azért itt egy Szli, csak, hogy tudjátok, milyen :-).


2009. július 10., péntek

Nyakamba szakadt a sok szabadidő...

A terv az volt, hogy ma reggel vonatra pattanunk, és meg sem állunk Diósgyőrig, ahol aztán három nap alatt teleszívjuk magunkat zenével, tánccal, szeretettel. Tavaly nem voltunk, mert akkor született a napocskánk, de idén nem gondoltam volna, hogy kihagyom, már csak azért is, mert ez a harmincadik, ahogy én is ennyi éves lettem idén. Készültem rá lélekben már két hónapja, de talán régebben is...





Ehhez képest, most kicsit szomorkásan ülök itt, nem messze tőlem alszik egy tüszős mandulagyulladásban szenvedő kis kupac, akinek az első szülinapjának ünnepségsorozata is ott kezdődött volna.



Sz-t elvitte apukám tegnap reggel, P. elment utána délután, ma délelőtt már a gyerekműsoron ropják majd.

De jó is volt egy kicsit csendben, szinte egyedül lenni, A. két napja szinte folyamatosan alszik ugyanis.

Filmet néztem, olvastam, rendbeszedtem a rendbeszednivalókat, amikre máskor nem jut idő.

Persze azért már várom, hogy mehessünk mi is (a fesztiválról persze lemaradunk, de hát, van más örülnivaló is Miskolcon.)

A betegség múlni látszik, ma már, ha nem lesz lázas, lemerészkedünk egy kicsit sétálni, vásárolni.

No, de csinálok ide egy kis fesztiválhangulatot pár ezeréves felvétellel :-).




P. kedvence:



Ez meg az enyém, és láttam is élőben ilyen előadást még kamaszként :-).



Ehhez meg nem is fűzök semmit.



Palya Bea



Vujisics



Márta



Csík zenekar



Budapest Klezmer, csak linkelni lehet.


Esztenás, meg teszek még Zurgót, meg egy Csürrentő táncházat, bár ők nem lesznek, de tőlük több felvétel van.





2009. július 8., szerda

Még muszáj büszkélkednem egyet...

... nem mintha nekem okom lenne büszkeségre, mert nem én készítettem, viszont én fogom hordani, remélhetőleg napokon belül. (A bankokon és a postán múlik...)

Judittól rendeltem mei tai-t pár hete, és készen lett. Sokat módosítgattuk a színeket, mert igazából csak abban voltam biztos, hogy napot akarok rá, és ezért sok citromsárgát, a többit menet közben ötöltük ki sűrű levélváltásban...

Ha megérkezik, teszek majd fel képet a használatról is.







Nyári szünet

Zajlik az életünk, nyaralunk, nyarazunk, egyszerűen nincs időm és kedvem sem gép előtt ülni, blogolni... Néha azért olvasgatok, de azt hiszem, majd ősszel folytatom egy nagy nyári beszámolóval. Voltunk két hetet Szegeden, mindjárt indulunk Miskolcra, és itthon is pörgünk, barátozunk, játszózunk, jövünk-megyünk. Bár most éppen megbetegedett a kisliba, második napja lázas, alvós, doki szerint a torka is piros... Kinőttek a rágófogai - egyszerre három tört át, most a negyedik. (Egy hét múlva lesz egy éves...)
Szeptemberben befekvéses autizmus-kivizsgálás a Vadaskert kórházban. Várom is, nem is.
Az ősz amúgy is olyan sok minden változik, kezdődik időszak lesz, amiket szoktam szeretni, meg nem is...

Szép nyarat mindenkinek!