2009. szeptember 28., hétfő

Képek

Szirkáék után szabadon - A. is dugdos mindenfélét mindenféle lyukakba.


Sz. meg állandóan pózol újabban :-).


Bicikliszerelés





















2009. szeptember 26., szombat

A tegnapi nap fénypontja

Ma, az átnézhető ablakok, jó illatú függönyök, elpakolt játékok és itthon lévő P. közepette, már derülök az egészen, de azért tegnap kicsit rosszul esett.

Az ovi tőlünk egy átszállással közelíthető meg, de megspórolható az átszállás tíz perc séta beiktatásával, ha egy megállóval hamarabb szállunk le a buszról. Sz. viszont imád buszozni, így kompromisszumot kötöttünk, reggel nem szállunk át, délután igen. Néha a délutánit módosítjuk időjárás függvényében, sőt néha az egész utat lesétáljuk, rollerezzük, negyvenöt perc alatt haza lehet sétálni.

Bevallom, nem szeretek buszozni Sz.-csal, mert borzasztó hisztit csap, ha nincs ülőhely. Nem azért mert elkényeztetett, rosszul nevelt, buta kölyök, hanem mert fél állva utazni. Egyszer nagyon-nagyot esett, egy régi fajta Ikaruson beesett a lépcső aljába, és azóta fél. Nyilván ez kívülről nincs ránkírva, csak van egy hét-nyolc éves kinézetű nagyon síró, esetleg visító gyerek, aki leül a busz kellős közepén a földre... Szóval megértem én a rosszallást, a beszólásokat, csak attól még nem esnek túl jól.

Főleg, hogy pár napja A. szolidaritál. És én próbáltam Sz-t tegnap délben meggyőzni, hogy az eleve rosszkedvű, keveset aludt A.-ra tekintettel, most kivételesen sétáljunk haza, de hajthatatlan volt. Szóval a buszon így előbb Sz. kezdett sírni, aztán A. a legfülsértőbb hangján, és a kanyargós buszúton még levenni se tudtam, Sz. aztán kapott helyet, abbahagyta, A. viszont végigsírta volna a hátralévő három megállót, ha nincs pár kedves kamaszfiú, akik elkezdtek neki bohóckodni, kukucsolni, arcokat vágni. Miközben az idősebbek válogatatlan megjegyzéseket sutyorogtak a hordozásról, az elkényeztetésről, és a többiről.

Bármennyire is szeretek hordozni, szeretek beszélni is a hordozásról, szeretek beszélni Sz. kis félelmeiről is, egy busznyi nyugdíjassal nem volt kedvem most szóba elegyedni. Így végül leszálltunk, hazajöttünk, és megbeszéltük Sz-csal, hogy amíg jó idő lesz, inkább elindulunk húsz perccel hamarabb, de sétálunk. Hétvégén meg kitalálunk mindenféle busszal megközelíthető programokat. Aztán mire beköszönt a cidri, hátha megtanul állva utazni...

2009. szeptember 25., péntek

Csöpi

Apukámmal folyton moziba jártunk gyerekkoromban. Nem fogom elfelejteni: a Csak semmi pánikot a miskolci Béke moziban láttam, valami kamarateremben, talán iskolás se voltam... A mozi már régen bezárt, és most elment Bujtor István is, aki Csöpiként ugyanannyira a gyerekkorom része volt, mint a kettő forint ötven filléres fagylalt, az öreg villamosok, amiktől fémszagú lett a kezünk, a Népkerti játszótér, a Diósgyőri Várjátékok, a Kaláka fesztivál, a Csabai kapu gesztenyefái, és a Művésztelep, ahol laktunk. Alig volt idősebb apánál, és bennem mindig is összemosódtak ők, apát ugyanolyan vagány fickónak láttam, mindketten nagydarab szakállas alakok voltak, a filmjeit nézve számomra apukám osztotta hősiesen a pofonokat a gonosztevőknek.

Persze kinőttem már ebből, de azért furcsa érzés, hogy útra kelt.

Jó szelet, Csöpi!

Egészségügyi és kutyás kalandok

Ma szomorkodtam, mert beszéltem a szívem egyik csücskével, olyan baráttal, akivel már tizenhat éve jóban rosszban, és szomorú dolgokat mesélt. A kisfia ajak- és szájpadhasadékkal született májusban, tudtuk előre, és vártuk mindnyájan őt ezzel együtt nagy szeretettel, meg is érkezett, bár méltatlan körülmények között, szegényekkel cudarul bántak az egyik hű-de-neves klinikán, de a kisfiú édes, gyönyörű, közvetlen kis krapek, csak éppen cakkos a szája, hát, na, bumm, mindenesetre megvolt az első műtét múlt héten, minden szuperül sikerült, tegnap visszamentek varratszedésre, meg, hogy felhelyezzék a szájpadlemezt, ami egy protézis, ami addig lesz bent, amíg zárni lehet majd vagy egy év múlva a szájpadot is... És az egész nap a figyelmetlenségről, nemtörődömségről szólt, arról, hogy a négy hónapos baba nem számít, ha fél nappal hosszabb ideig nem eszik, mint ami szükséges lenne, ha túl forróra melegítik a kajáját, felforralják az anyatejet, a baba frissen operált szájára ejtenek egy filctollkészletet... Nem is akarta elmesélni, de végül csak megindult belőle, és a végén már sírtam, hogy miért velük történnek ilyennek, akik mindketten olyanok, mint valami véletlenül ebbe az erőszakos, hülye világba pottyant két jótündér, szelidek, csendesek, jók, a kisfiuk már párhetesen is látványosan ilyen volt, mindenért hálás, édes kis mosolyözön...

De aztán próbáltam a jóra koncentrálni, hogy kicsi tündérke már két nehéz dolgon is túl van, már csak egy kis igazító műtét lesz a száján, meg majd egy év múlva a szájpad, és hogy bár borzalmas volt a tegnapjuk, de remélhetőleg nem lesz több ilyen, mert nem hagyják, fel lesznek vértezve az ellen, hogy így bánjanak velük...

Mondjuk az szomorú, hogy fel kell vértezve lenni...

Hétfőn Vadaskerti... Egyre jobban izgulok. Röhej, de az oviban gyakorlatilag folyamatosan arról áradoznak, hogy Sz. mennyire ügyes, okos, nagyfiú, látszik, hogy egyre jobban érti a megosztást is (amivel a legtöbb gond volt), elmúltak a deviáns viselkedési gondok. És most megyünk, mert mostanra lett időpont. Persze, hogy nem lett a gyerek tünetmentes egyik pillanatról a másikra, de hogy ugrott egyet szocializációban, az biztos. Elkezdtem kitölteni a csudás negyvenöt oldalas autizmus-kérdőívet, és majdnem minden a régebben volt, de már nincs kategória... Van pár, ami meg a régen nem volt, de most van, mint az ujjszopogatás, tárgyak rágicsálása. Sose csinálta, még kisbaba korában sem, aztán ahogy A. elkezdte, ő is...

Van a csoportban most egy igazán nagyon furcsa kisfiú, egyrészt neki is van valamiféle pervazív zavara, másrészt meg nagyon-nagyon el van kényeztetve, harmadrészt rettenetesen agresszív. Nem bírnak vele a felnőttek, folyamatosan konfliktusban van valakivel, fojtogat, üt, rúg, aztán közli, hogy "Bocsi!", és megy tovább, hozzá képest Sz. fújkálása, meg piszkálgatása, a pánikolásai, meg a furcsa kis dinoszauruszos játéka (a tenyérrel lefelé tartott kéz felemelt középső ujja a dinó feje, a többi a lábai, ezzel próbált közeledni a gyerekekhez, de már vagy negyed éve nem csinálta), kismiska, főleg, hogy vele már semmi ilyen gond nincs...

Ja, tegnap amúgy megtámadta egy kutya a gyereket az óvoda előtt. Valamilyen pincser, vagy csivava, vagy tudomisén miféle kicsi, zömök, és agresszív dög gyakorlatilag hörögve, vicsorogva rárontott az előttem, úgy tíz méterrel rollerozó srácra, elkapta a nadrágját is, valami vérfagyasztó hörgés közepette. Nem tartott három másodpercig se, odaért a gazda is, én is ráordítottam, hogy tűnjön onnan, meg oda is értem, de ezer évnek tűnt... Imádta a kutyákat úgy két éves koráig, amikor egy labrador ráugrott játszási szándékkal és feldöntötte, úgy, hogy senki nem volt mellette - mi távolabb lemaradva voltunk tőle, a kutya gazdája ki tudja hol, azóta emlegeti, mióta beszélni kedzett, elég döbbenetes volt, hogy emlékszik rá évek távlatából, és csak az ismerős kutyákkal áll szóba, minden mástól retteg... Az ilyen esetek nem javítanak a hozzállásán... De állandóan arról beszél, hogy majd lesz kutyánk, amikor lesz házunk (legalábbis nagyon szeretnénk mindnyájan.)

Úgy látszik ez ilyen nyavalygós, szómenős poszt lett, le kell lassulnom, és azt hiszem, ha kicsit lenyugtattam magam, megnézem az új Grace Klinika részt... (Hajjaj, beindult a sorozat-évad...)

Ma furcsa nap volt, de azt hiszem, olyan vagyok, mint a mag nélkülinek árult mandarinok, hogy tíz kilónyiban nincs, de egyben benne van a tíz kilónyi magja - hát, én mindig sugárzom, de az évnek van egy-egy napja ami nem úgy jön össze. Van ilyen. Holnap más lesz.

2009. szeptember 22., kedd

Piskóta tallér...

... avagy hogyan lesz a tizennégy hónapos gyerek arctól zokniig csokoládés...

Volt egy távoli ismerős kismama még Sz. pici korában, aki roppant büszke volt, hogy a gyereke mi mindent megeszik, és emlékszem, milyen elborzadva néztem az egy év körüli gyereket, akinek az arcát egynemű csokimáz borította a csokoládés croissonról...

Nos, tegnap sikerült A.-nak is produkálnia a mutatványt, ugyanis a piacot szorgalmatlanul kutató néni egy doboz piskóta tallérral is ellátott bennünket. Nem vettem még ilyet soha, de mint kiderült Sz. - aki az utóbbi időben elfelejtette, hogy ő nem édes szájú, és döbbenettel látom, miket fal be - pontosan tudta, mi az. (nagymamák és nagynénik irgum-burgum!) Míg én hátamon A-lel a nénivel a lépcsőházban tárgyaltam, a fiam besunnyogott a lakásba a szerzeménnyel, levetkőzött, átöltözött, aztán megette a süti felét. Mi több, a maradékot a csomagban otthagyta a kanapén, amiből én semmit sem vettem észre. Elköszöntünk, bejöttünk, leszereltem a lyányt, levetkőztünk, mosakodtunk, Sz. közben már elmerült a vonatjaiban, A. pedig kiment az erkélyre a kedvenc helyére a kis cuccaihoz, és amíg ki- és elpakoltam, épphogy csak ránézegettem a háttal ülő, de csendesen elmerült gyerekre. Öt perc múlva pedig fogadott a színesbőrűvé változott gyerek... Valószínűleg túl édes volt neki, mert az egészet szétkente magán, az erkély járólapján, még jó, hogy a szintén ott kiterített fehér ruhákra nem...

Nem fotóztam le, mert akkor még több minden lett volna csokis a nagy örömben, én, a fényképezőgép, meg még ki tudja mi...

Külön örült, hogy fürdés lett a vége, és egyszerűen annyira, de annyira elégedett volt magával, Sz. pedig anyira nevetett az egészen, hogy eszembe sem volt haragudni :-).

2009. szeptember 21., hétfő

Néni és a közvélemény kutatás

Amikor felértünk a lifttel, éppen egy hölgy búcsúzkodott a szomszédtól mappával a kezében, majd várakozásteljesen hozzám fordult, hogy hány éves vagyok. Mondtam, hogy harminc, mire csalódottan elfordult, hogy akkor mégis kénytelen átmenni a másik lépcsőházba. Kérdésemre aztán elmondta, hogy a kvótájához még egy tizenkilenc éves nő hiányzik ebből a tömbből. Aztán legyintett, és azt mondta, legyek tizenkilenc éves. Hármat kérdezett üdítőitalokról, majd megkért, hogyha telefonon ellenőriznék, akkor mondjam azt, hogy laptoppal kérdezett egy órán keresztül. Nem mintha meg kellett volna adni a telefonszámot, így csodálkoznék, ha keresnének...







Ez olyasmi, hogy mindig elveszem a szórólaposztóktól a szórólapot, meg minden megállítósnak megállok - válaszolok minden piac- és közvéleménykutatásra is. De azért kicsit morcos lettem, mert volt szerencsétlenségem eltölteni vagy két évet telefonos közvéleménykutatásban, és... bármilyen is ez a munka, valaki ennek alapján fog tanulmányt írni, reklámkampányt csinálni, akármi, és... úgy vagyok, hogy akármilyen is a munka, azt mindig a tőlünk telhető legjobban kell megpróbálni csinálni (persze vannak morális kivételek). (félreértés ne essék, nem vagyok egy maximalista, sőt, de van ez a jó kis ige: "Szolgák! Félelemmel és rettegéssel engedelmeskedjetek földi uraitoknak, olyan tiszta szívvel, mint a Krisztusnak. Ne látszatra szolgáljatok, mintha embereknek akarnátok tetszeni, hanem Krisztus szolgáiként cselekedjétek Isten akaratát: lélekből, jóakarattal szolgáljatok, mint az Úrnak és nem mint embereknek; mert tudjátok,hogy ha valaki valami jót tesz, visszakapja az Úrtól, akár szolga,akár szabad." (Ef 6, 5-8) Nekem ez mindig eléggé egyértelművé tette a hozzáállásom a munkához, a körülményekhez, mindenhez...)



Amúgy jól vagyunk. Az oviban folyamatosan agyon dicsérnek engem is, Sz.-ot is, hogy mennyit fejlődött a nyáron, de ma kicsit elszomordtam, mert kiderült az oviban hajlamos újra E./2.-ben beszélni magáról. Mostanában sokat gondolok arra, hogy mennyire függ tőlünk, minden önállósodása ellenére, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valamikor majd utasítások, rajz nélkül felöltözik, elteszi maga után a holmiját, nem felejt köszönni... Remélem, hogy a jövő héten kezdődő Vadaskerti Kórházas kivizsgálás során válaszokat kapunk, segítséget ezekkel kapcsolatban. Folyamatosan dübörög bennem, hogy biztosan mi rontottunk el valamit... Mert mi sem vagyunk tökéletes szülők: én türelmetlen vagyok, és olykor igazságtalanul szigorú, nehéz alkalmazkodni a hirtelen mérgeimhez, P. pedig a végletekig megengedő. Nem lehet könnyű mellettünk gyereknek lenni, hiába teszünk meg sok mindent, néha úgy érzem, nem próbálkozunk eléggé. Persze az ilyen gondolatok csak olykor törnek rám, mert közben látom, hogy mennyit ügyesedik, egyre nyitottabb, figyelmesebb, de egy-egy kiabálás után napokig őrlődöm, hogy már megint nem bírtam visszafogni magam, és hogyan viselkedhet egy felnőtt ennyire nevetségesen... Az meg egyenesen megdöbbentő, hogy amikor utána bocsánatot kérek, és elmondom, hogy mérges lettem, mert ez, meg ez, mennyire megalázóan megértő. Mindig tudja, min borultam ki, úgy érzem, jobban ismer, mint én magamat. És még nincs hat éves. És autista gyanús.

Mindezzel együtt élvezzük az őszt, a szép leveleket, a gesztenyéket, az őszi napsütést, jó látni, hogy a világ halad előre, megy tovább az élet a maga folyamatában. A gyerekek nőnek, ügyesednek, mindkettő bámulatos kis ember.

De olyan rövid egy nap! Néha úgy érzem, kétszer ilyen hosszú is kevés lenne.

Rákaptunk a Bálint Ágnes könyvekre. Miután Sz. megkapta a Tündér a vonatont, és nagyon tetszett mindnyájunknak (én gyerekkoromból még emlékeztem rá, azért is vettem meg neki), kivettük a könyvtárból a Mazsola és Tádét, és végigvihorásztuk, mert teljesen a mi két gyerekünkről szólt (ahogy nyilván más kis és nagytestvérről is). Sz. nagyon élvezte. Most a Futrinka utcát vettük ki (ebből már látott is pár részt bábfilmben), és a Vízipók Csodapókot, ami meg amúgy is kedvenc. Este apa olvas egy fejezetet az aktuális meséből mindnyájunknak, aztán elvonul kicsit A.-lel, mi pedig végigveszünk egy-két Tesz-vesz részt (most a közlekedésest vettük ki), vagy az emberi testről szóló könyv egy-egy részét nézegetjük meg, beszéljük át.

Mostanában rászoktunk a közös esti imára is - eddig Sz.-csal P. imádkozott az ágyban, vagy, ha én fektettem le, akkor én -, ami ettől egy meglehetősen vidám programmá vált, mert A. valamiért nagyon élvezi, hogy együtt énekelünk, és beszélünk, emiatt Sz. is röhörészik. Mi még tartjuk a frontot, ne fulladjon teljesen nevetésbe :-), de bár eddig is nagyon jó hangulatúak voltak az estéink, most ettől a vidám esti imádságtól valahogy még jobb lett.

2009. szeptember 11., péntek

Gyorsposzt képekkel

Náthásan telet az elmúlt hét, mindenki beteg lett, kit mennyire viselt meg, mindenestre lazára, ovibenemmenősre vettük a figurát. Azért voltunk a szabadban, de kerültük a zsúfolt játszókat, és kedvenc őszi helyünkre jártunk, az Őrjáró térre. Olyan ez a tér, mintha ittfelejtették volna harminc évvel ezelőttről, mintha saját gyerekkorom kedvenc miskolci parkjaiban, játszóterein járnék, békebeli, és nagyon szép. Minden régi rajta, nem cseréltek ki szinte semmit ultramodernre, legfeljebb toldozgatják, foldozgatják. A fák és a fű meg csak nő, és nagyon hangulatos az egész. Imádjuk.


A kút
A roller

A pad



A látogatás elsődleges célja
Ma délután meg felkerekedtünk a két kölkeccel (P. dolgozott sajnos), és elvonatoztunk Veresegyházra, aztán elgyalogoltunk a Medvefarmra. (No, ez kicsit több volt, mint a honlapon írt másfél kilométer, de túléltük, lehet, hogy csak a tűző napon, mellettünk elhúzó autók melletti sétácska tűnt hosszúnak.)


Sz. lovagolt. (valószínűleg fog járni lovasterápiára, úgyhogy örülök a folytonos lovaglókedvének.)


























A. meg mindenhol elvan, mint hal a vízben, szóval itt is csak amiatt aggódtam, hgy nehogy megfogja az áram alatt lévő kerítést...
Hazafelé jövet a vonatra várva megismerkedtünk apukámék Pamacs kutyájának klónjával, Subával. Ő is fehér puli, ő is talált, kivert kutyus, nagyon hálás, barátságos jószág, ő is öntörvényű, ő is imádja, ha simogatják, neki is pihe-puha bundája van... A.-t alig lehetett levakarni róla, még amikor visszakötöttem a hátamra, azután is le kellett hajolnom, hogy simizhesse :-).
Rájöttem, hogy Sz. végre teljesen tud beszélni. A héten elkezdte használni a feltételes módot is, két fonetikai hibán kívül (r, és bizonyos helyzetekben k) semmi nem maradt. Ez annyira, de annyira hihetetlen dolog! Nincs fél éve, amikor saját magáról még egyes szám második személyben beszélt, nincs egy éve, amikor alig használt névelőt, jelzőt... Alig több, mint két éve mondta ki az első szavait. És most gyakorlatilag le sem lehet lőni, annyit beszél :-). Minden nap hálát adunk Istennek ezért az útért, mindazért, amit tanultunk belőle egymásról, Sz.-ról, a problémáról, a találkozásokért, amik a fejlesztések során estek meg velünk, azért, hogy mindig jó helyre kerültünk.
Másrészt itt van most A., és meglepődve, csodálattal figyelem, hogy milyen az, amikor egy gyerek magától fejlődik. Sz. mellé máig oda kell ülni, felkelteni az érdeklődését, figyelmét új dolgok iránt, A. a felfedezés, a kísérletezés maga. Játszik, kísérletezik mindennel: tárgyakkal, a saját testével, velünk. Mindent próbálgat, és minden tapasztalatot elraktároz. A minap vacsorát készítettem, ő meg beszállt a maga szokott módján, és keresgélni kezdett a szekrényben. Ennek sokféle eredménye lehet, általában egy lábaskát vesz ki meg valamilyen fém evőeszközt, és zenél vele, most kivette a muffinos tepsit, meg a habnyomó végét (az a kerek kis cucc, amiből kiáll a nyél, amit befelé nyomva a tartályba, kijön a hab a tubus csőrén, csőrtől függő vastagságú, formájú csíkban), fogta a nyélnél fogva, és sorra beillesztgette a muffinformákba a tepsiben. Teljesen sorban haladt, első sor végig, második sor végig... De ilyesmiket csinál egész nap. Ha elunja az egyedül kísérlezetést, akkor bevonja Sz-t. Ha meg elfárad, megjelenik egy könyvvel :-)).

2009. szeptember 3., csütörtök

Zajlik, meg minden...

Annyira zajlik az élet, és olyan jó lenne minden fontosat rögzíteni... Persze, hogy nem megy. Szabolcs édes kis mondásait papírfecnikre firkálom, a többit meg csak úgy átélem és kész, ami amúgy nagyon is jó.

Elkezdődött az óvoda - zökkenőmentesen, bár Sz. két nap után náthás lett... Abban a két napban nem volt vele gond, csak A.-nak hiányzott nagyon. Nekem is, pedig csak három órát voltunk külön :-). Kedvelem az óvónénijeinket, meg a logopédusunkat, de talán leginkább a mozgásterapeutát, aki nagyon fiatal, de nagyon következetes is. Szinte szigorú, és mégis nagyon szeretik a gyerekek.

Nyolc új van a csoportban, és az egyik kisfiú tényleg igazán nagyon antiszociális, de még semmi bővebbet nem tudok róla.

Nagyon jó hírt kaptunk tegnap: a barátnőméknek, akiknek nem sikerült a lombikjuk, villámtempóban lett örökbebabájuk! Nem tudok még részleteket, csakhogy kapott egy fülest egy ismerőstől, merthogy gyámhatóságon dolgozott sokáig a lány, és már a papírmunkát intézik, hamarosan hazavihetik a kisfiút.

A. hihetetlen tempóban fejlődik, elképesztő szavai vannak (pl. 'másik'), mindent ért, ami a mindennapokkal kapcsolatos, és teszi is a velük kapcsolatos utasításokat. Állandóan pakol, szerencsére nem csak ki, hanem kérésre el is :-).

Nagyon szeretem a gyerekeimben, hogy az ébren töltött idejük nyolcvanöt-kilencven százalékában vidámak. Állandóan vigyorognak, nevetnek, kacagnak, bohóckodnak. Sz. mindenen lelkendezik: Nézd, anya! Pillangón, buszon, fán, madáron, traktoron, idős bácsin, babán, mindenkin és mindenen ámuldozik, egyszerűen folyamatosan örül a világnak, és annak, hogy beszélni tudunk róla. Nagyon sokat tanultam tőle mostanában a világra figyelésről.

Voltunk Bicskén csütörtökön. Valahogy úgy maradt meg bennem, hogy az egy mosolygós nap. Panni néni is agyondicsérgette Sz-ot, hogy mennyit fejlődött az idegrendszere :-), de sok más mosolygós találkozásunk is volt. Folyamatosan kapok dicséretet a gyerekeim szépségére és kedvességére, mert A. mindenkivel beszélget a hátamról, de ezen a napon az átlagosnál is több emberrel váltottam pár kedves szót. Idősek, fiatalok, gyerekek, mindenki megcsodálja A.-t, aztán persze kerül másról is pár vidám mondat. Mindenki a saját gyerekeire, unokáira gondol, mesél róluk. A legkedvesebb a Kelenföldi Pályaudvaron egy étcsokibarna férfi volt. Törve a magyart szólított meg széles mosollyal: - Jó napot kívánok! - Visszaköszöntem, azt gondoltam útbaigazítást fog kérni. Először azt kérdezte, magyar vagyok-e. Kiderült, hogy a hátibaba keltette fel az érdeklődését. Azt mondta, egy darab Afrikát talált itt :-))).

Hallgattam egy rövid riportot a Csodaidők szerzőjével, Etával a Kossuth Rádióban (Itt meghallgatható). És mivel ma van a Meleg Méltóság Menet hadd idézek belőle egy kicsit. (Nem akarok senkit provokálni, illetve ez a mondat nem a Felvonulás, vagy a homoszexualitás kapcsán hangzott el, hanem általánosságban.)
"Szerintem csak annak a gondolkodásnak - és legyen az vallásos, vagy vallástalan gondolkodás - van létjogosultsága, vagyis inkább annak van igazán jövője, ami megtanulja elfogadni azt aki másmilyen, mint ő. Azt hiszem, hogy az állandó konfliktuskereső magatartásnak és prédikálásnak nincsen jövője. Az mindenképpen önmagát elpusztító gondolkodásmód, amikor az ember konfliktusokat keres, és amikor az ember mindenképpen megkülönböztetni akarja magát a másiktól és az egyetemes emberit nem veszi észre magában és a másikban." (Elhangzott a Kossuth Rádióban 2009. augusztus 26-án a Kossuth Rádióban Kovács Gabriella Görgey Etelkával készített riportjában.)

Számomra a kulcs ebben a gondolatban az "önmagát elpusztító" volt. Az erőszak és a kirekesztés sohasem igazolható, ahogy végül mindenképpen kioltja magát. Előbb utóbb önmagát pusztítja el...

Igazából azért került előtérbe bennem ez, mert P. ifin volt, de most a baptista barátainknál, mert már régóta hívták. Remekül érezte magát, amíg teljesen másról volt szó, nevezetes olyasmikről, amiért odament, mint Jézus és a Biblia, míg végül bedobta valaki a felvonulás témáját, és a kedves, szimpatikus fiatalok hirtelen átalakultak fröcsögő szélsőségesekké... Meglepő volt, főleg, mert P. meg nem hagyta ezt szó nélkül, márminthogy, vajon ekkora gyűlölet hogyan is fér bele egy keresztény emberbe, és elég parázs vita alakulhatott ki - mindenesetre megkérdezek majd más résztvevőket is, remélem, nem ragadtatta el magát P. túlságosan...

P. itthon lesz a hétvégén. Programokat terveztünk (én Állatkertbe mentem volna Sz-csal ma egy Anya-Szabolcs nap keretében, amiket rendszeresen fogunk szervezni, vasárnap du közösen készültünk Szentendrére sétálni és Dunázni), de Sz. náthája miatt ezek ugrottak. Így valószínűleg takarítani fogunk, ami szintén nem elhanyagolható dolog :-). És megérkeztek a gyerekeknek rendelt könyvek, úgyhogy újkönyvezni is fogunk. Sz. rákapott a Tesz-veszre, rendeltem neki azt is, meg az Őszi böngészőt. A-nak Bibliai lapozót, és persze nem telhet el hónap egy új Panka és Csiribí kötet nélkül sem.