2009. október 29., csütörtök

Mondókák

Jó régen nem írtam mondókát, hát, hoztam most többet is :-).

A. jelenlegi kedvence egy ujjacskás:

Anya kezébe veszi baba mancsocskáját.

Megmásztam öt hegyet
(ujjak kinyitása)
egy dundit
(anya ujjával végigsimít a baba hüvelykujján tenyértől az ujj hegyéig)
egy keskenyet
(mutatóujj végigsimítása)
egy magasat
(közpéső)
egy ékeset
(értelemszerűen a gyűrűs jön)
meg még ezt a picikét
(kicsi)
nekem ennyi épp elég.
(erre lehet játékosan lihegni, vagy tapsolni, kinek mi tetszik :-))

A másik egy egészen egyszerű kis játék Weöres Sándor Olvadására:

Csipp csepp, egy csepp, öt csepp meg tíz, olvad a jégcsap, csepereg a víz.

(Először lassú, majd egyre gyorsabb ütemben, először egy egy ujjunkkal, majd egyre többel bökdössünk a baba tenyerébe.

Na, jó, ha már tenyér, itt egy bónusz, ami szintén nagy kedvenc:

Kerekesen
(kör rajzolása a kicsi tenyerébe)
böködősen
(belebökdösünk a tenyerébe)
simítósan
(megsimogatjuk a tenyerét)
csattanósan!
(jól belecsapunk, hogy csattanjon :-))

Egy gyerekesek vagyunk még két napig

Sz. a bátyáméknál dúskál kutyában, macskákban és kényeztetésben Miskolcon, P. rohangál hol ebbe, hol abba a bankba mindenféle papírokért/-kal, mi A.-lel élvezzük, hogy nem kell oviba rohanni reggel-délben, kényelmesen játszóterezünk, főzünk, játszunk, még zenebölcsi sem volt az őszi szünet miatt, csak a Biblia-óra volt fix-programunk (amit ma én vezettem fel, mármint én hoztam az igét, meg a gondolataimat róla, amiből elég jó kis csevej lett, bár a lányom kísérletet tett némi hisztivel, nyűggel az alkalom szétzilálására, de nem hagytam :-)). Ez most egy kísérlet, hogy mindig más "dolgozzon", ne csak a lelkész-lány, bár spontán alakult így, mivel nem tudta volna megtartani a múlt hetit, ezért megkért, tartsam én. Én meg teljesen megijedtem ettől, de végül beleegyeztem, és készültem, és nagyon jó volt a készülés, belemélyedés, de mindenféle betegségek, más elfoglaltságok miatt más se ért rá, így végül mégis elmaradt, és áttettük ehétre. Két tanulság volt számomra: mindig úgy kellene olvasnom a napi igét, mintha beszélnem kellene róla valakiknek, és a másik, hogy még mindig nem tudok összefüggően beszélni, és belezavarodom a saját mondataimba, gondolataimba... Ezzel együtt is azért nagyon jó volt.

Mivel A. nyolckor mindennap alszik, és P.-nek nem kell Sz. mellé bújni, ránkszakadt a nagy esti-éjjeli szabadság. Két beszélgetés között megnéztük az Up! című animációs filmet.

Most ilyen animációs filmes időszakunk van, mert nemrégen meg a 9-et néztük meg. Régóta nem tetszett film ennyire...

Szerintem egyik sem gyerekfilm, de felnőtteknek szívesen ajánlom. A 9-ben Tim Burton keze is benne van, szóval ilyesmire kell számítani. Ide teszem a trailer-jét, bár szerintem nem sokad ad vissza a film hangulatából, ez a zene, amit alávágtak, olyan messze van a filmtől, mint Makó Jeruzsálemtől...








Az Up! egy Disney-Pixar cucc (ahonnan jött már pár olyan film, amit szintén nem tartottam gyerekeknek valónak), bájos, de már az alaptéma is elég érzékeny: egy nagyon idős bácsiról szól, aki a felesége halála után egyedül marad egy nagy város közepén. Körülötte már lerombolták fiatalsága világát, épülnek a toronyházak, alig várják az építtetők, hogy idősek otthonába vonuljon, vagy meghaljon, és lerombolhassák a kis házat, amit együtt tettek lakhatóvá a feleségével sok-sok évvel azelőtt. És amikor már éppen kényszerítenék, hogy bevonuljon az otthonba, az utolsó pillanatban úgy dönt, hogy megvalósítja feleségével közös gyerekkori álmát, és hihetetlen kaland veszi kezdetét... Bűbájos lenne az egész történet, ha nem tettek volna bele néhány keményebb akciójelenetet, ami az én gyomromnak sok volt... Persze ezzel együtt is klassz volt, hol vidám, hol sírós, hol nagyon izgalmas... Pont jó apával összebújva nézni, mikor, miért lehet odasimulni :-).





És aúgy meg ezt látnám nagyon (az oldal alja felé vannak a trailer-es bejegyzések, de a plakátok is olyan jók, hogy...), és arról ábrándozom, hogy P.-vel kettesben (!) moziban (!), angolul (!) nézzük meg. Vad dolgok után sóvárgok...

2009. október 25., vasárnap

R.-ből C.

Az úgy volt, hogy P. munkahelye az R. bank. Már vagy ezeregy éve. És volt már a csoportos létszámleépítésüknek egy hulláma, amibe ő nem került bele. Most valami új szempont szerint bocsátottak el a mostani hullámban: értékesítési versenyek nyertesei, dobogósai, év dolgozói, legnépszerűbb, legeredményesebb dolgozók... Hát, így rúgták ki az én férjem is. Még szerencse, hogy minden titkolózás mellett, voltak utalások, így drágám már két héttel korábban leadta az önéletrajzát a C. bankhoz. Ahol a beajánlója a lehetséges területi vezetője volt, aki az R. banknál kedves kollégája volt azelőtt. Így mikor csütörtökon hazaküldték, már egy napja fel volt véve a C. bankhoz... Olyan jó feltételekkel, amit még úgy sem utasított el, hogy nem tudta biztosra, valóban elküldik-e R.-ék. (magasabb bér, jobb bónusz, lakáshitelünk átvétele ugyanolyan feltételekkel, stb...) De elküldték, így még végkielégítést is kap...

Már három napja itthon van! (Csak szerdán kezdődnek a tanfolyamai az új helyen). És nem kell másodállásba mennie, hétvégente itthon lesz! A gyerekek csüngenek rajta, nagyokat sétálunk, rengeteget beszélgetünk, és bár természetéből adódóan aggódik az új helyzetek miatt, nagyon bizakodunk mindannyian.

Hálásak vagyunk a Jóistennek, amiért az utak kifürkészhetetlensége mellett is jól rendezi az életünket!

2009. október 23., péntek

Faludyval emlékezem

Ezért.


Faludy György: 1956, Te csillag

A terrible beauty is born.
(Yeats)

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában; –

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek; –

péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
Az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
szépség most nálunk is megszületik; –

hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány; –

ölelkezés az Írószövetségben:
csomagolnak és indulnak haza;
feltépett sínek, utcák és fölöttünk
a szabadság liliom-illata; –



ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; –


és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör ködön, füstön. Talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján;–

és szombat: hajnalban csupa reménység,
de estefelé: nyakunkon a kés.
A keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés; –

mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
újabb börtönt, s ha nem is jött velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem; –

a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
eddig sem ápolt, s ha más föld takar,
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?

Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom,
és otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason –


ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem

az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem – életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat

éjjelre és kedvet a szenvedéshez
s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –

ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
oly könnyű volt a nehéz út veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.

2009. október 20., kedd

Apróságok

Ebben a sok itthonlevésben sok aranyosság történik velünk folyamatosan, de mire idejutok, a felét elfelejtem.

Egyik kedvencem volt, amikor valamelyik este fogmosás után szállingóztunk be a kisszobába az imádsághoz, amikor A. átrohant a nappaliba, majd visszatrappolt kezében a Mi Atyánk-os bibliai lapozóval, aztán leült, és letette maga elé, aztán várakozásteljesen ránknézett :-). (Persze így is viháncolni kezd az imádság felénél, de ezt megkönnyeztem akkor is...) Már minden imádságnál, asztali áldásnál mondja, hogy Ámen, és erről eszembe jutott egy Sz.-csos történet olyan három éves korából. Két macival aludt, egy nagyjából tíz centissel, meg egy háromszor nagyobbal, és miután imádkoztunk, és összebújtunk, hogy aludjon (akkoriban már külön ágya volt, de oda kellett bújni hozzá, amíg el nem aludt), elkezdett a hasán bábozni a macikkal. A nagy maci mondta a kicsinek, hogy: - Brumma-brumma-brumma-brumma. Ámen. Erre a kicsi is: -Ámen.

Amúgy még mindig megdöbbenek, mennyi mindent megért A., és egyre több szót próbálgat, már nem csak a kezdő szótagokat, mint eddig, hanem teljes szavakat is. Sz. nagyon szokott örülni, amikor mond valamit, megtapsolja, megdicséri, nagyon aranyosak. Magabiztosan használja: apa, anya, vedd le, (hin)ta, tente, ámen, cici, pe(le)nka, kaka, csip-csip, vau-vau, mú, hapci, pompom (hát, bizony Sz. három éves elmúlt, amikor először látott rajzfilmet, másodszorra ez a bravúr nem sikerült sajnos...), baba, mama, papa (fényképen mutatja őket), van, valami fura szava (itte), amikor az énekes könyvet nyomja a kezembe, hogy abból énekeljek, de ennek szoros értelmét csak tippelni tudjuk, hogy ének-e, vagy Isten - bár az utóbbira hasonlít jobban, de csodálkoznék, ha az lenne), és hát a legtöbbet használt szava a nem... Ezeken kívül meg folyamatosan karattyol A.-ül, meg ismételget más szavakat gyakorlásképpen egyre ügyesebben. Így a ci néha már cipő, az ó, orr, és hasonlók. Vannak szavak, amik csak egyszer elhangzanak, aztán elmennek valahová pihenni a kis fejecskében :-).

Sz. eközben csak beszél, és beszél, és beszél, és kérdez, és válaszol, és megszólít, és rászól A.-ra. (Hát, az nagyon édes! "Mit művelsz te itt?" - amikor a kisasszony szedi szét a bonyolult sínrendszert, amivel egy fél órát küzdöttünk, hogy elkészüljön). Kiválóan tud már kunyerálni: "Aaaanyaaaa, léééégysziiii!", bár mindezt részletesen el kellett többször magyarázni neki, mert valami fura tagoltsággal mondta korábban, hogy "Anya, légy szíves...", mint amikor a kisgyerek olvasni tanul, és fel-felkunkorítja a hangsúlyt a szavak között.
Egyre többször köszön magától előre az ismerősöknek hangos Csókolommal, és a gyerekeknek Sziával.
Rengeteget rajzol és gyurmázik mostanában (a hóember a mostani favorit - mindig egy-két dolgot csinál egy ideig, aztán áttér másra).

A zenét mindketten nagyon szeretik, szoktak együtt táncolni is, legutóbb például erre buliztak.




De képesek krisztmöszkerolokra is táncraperdülni...

Záró

Megvan a záró. Nem írt rá a doktornő gyermekkori autizmust, hogy ne nehezítse meg Sz. dolgát, és mert a gyógypedagógus jól fejleszthetőnek találta, "csak" pervazív zavart. A tesztek eredményei hullámzóak, és főleg nem reálisak, és akadnak benne olyan ostobaságok is, amik miatt olyan érzésem volt, mintha valaki másét kopipésztelték volna be, hogy keveri a jobb és bal kezét, meg az irányokat. Speciel ezeket sosem keverte... (Miközben gondot okoz neki, hogy hogyan tartsa a pólóját maga előtt, hogy az eleje kerüljön előre :-), de bármi tájékozódással kapcsolatos dolog prímán megy neki. A jobb és bal még beszélni nem tudó korából megy, a vele szemben lévőé is, ahogy a színeket is sokkal hamarabb ismerte még árnyalat szerint is, mint ahogy beszélni tudott...)

Lehet, hogy nem egyetlen nap alatt kellett volna letesztelni hat-hét dologra...

Az is szerepelt a záróban, hogy amikor nem értett egy feladatot nem kért segítséget, és ezen elcsodálkoztam, mert ez a gyerek az elmúlt egy, de főleg fél évben megállás nélkül kérdez... Talán, ha az apja bent lehet a háttérben meghúzódva, nem zárkózik be ennyire, és kicsit reálisabb eredmények születnek...

Javasolták a PECS módszert, amin az oviban lefáradtak a gyógypedagógusok (a logopédus és a mozgásterapeuta), mondván, hogy az súlyosabb eseteknél szokás, de ahogy utánaolvastam, kommunikációs sémák megértetésésre, beszélni jól tudóknál is sikeresen alkalmazzák. (Remélem, találok valamit erről részletesebben...)

Szóval kaptunk is, meg nem is... Mindenesetre nem fogom mutogatni ezt a papírt senkinek, remélhetőleg az iskola előtti felmérések már nem lesznek ilyen furán szervezettek - meg ő is idősebb lesz másfél évvel...

A héten beszélek az óvodavezetővel, bár az óvónénik nyugtattak, hogy szerintük nem kell máshová menni - merthogy a kerületi olyan oviban, ahol autisták vannak, tényleg súlyosan autisták vannak, a logopédusnénink szerint semmi keresnivalója ott Sz.-nak...).

Azért annyira jó volt ez az egész, hogy most mindenki számára világossá válik, aki Sz.-csal foglalkozik, hogy a szociális furcsaságai abból fakadnak, hogy nem érti, hogyan működnek a társas dolgok, hiába ismétli el a szabályt, attól még nem érti. És meg lehet vele értetni, csak sokkal lassabban.

2009. október 17., szombat

Télség

Egyszerűen arcul csapott a hirtelen rossz idő. Főleg a szél. Teljesen sokkolt. Hol van az én szép, sárgás, barnás, vöröses, hűvöskés, de napos őszöm?!? Éppen a rossz idő beköszönte előtt egy nappal lett náthás újra egyszerre a két gyerek, és nekem annyira kapóra jött, hogy ki sem kellett menni, innen a meleg lakásból irtózhattam kedvemre a kinttől. Aztán csak ki kellett menni, mert Bicskére volt időpontunk Panni nénihez. És majdnem másfél órát vártunk Kelenföldön a vonatra, húsz percet bent, a többit a peronon a vad szélben a hidegben, mert amikor kiderült, hogy késik a vonat, Sz. bepánikolt, és nem volt hajlandó elmozdulni, nehogy elmenjen. Végül ahogy sorban írták ki a késéshez a plussz tíz perceket, A. elveszítette minden türelmét, Sz. sírt, hogy hol a vonat, egyszercsak felhívtam Panni nénit, hogy ne haragudjon, de közlekedési káosz van, valószínűleg a szél miatt, nem tudunk menni, mert még ha most jönne is vonat, de visszafelé ugyanezt végigjátszani Bicskén, nem szeretném. (Ki kell nyomoznom, hogy busszal hogy lehet odajutni, illetve hol kell leszállni róla, ami viszonylag közel van a Bogya Károly utcához.) Megértő volt, bár sajnos csak több, mint egy hónappal későbbre volt új időpontja. Hazamentünk, és két napig ki sem voltam hajlandó lépni a lakásból, csak néztem a negyvenötfokig hajló fákat, és élveztem a meleg radiátort, a meleg teát, a mécseseket, jókat játszottam a gyerekekkel, elvégeztem egy csomó halogatott házimunkát, és közben megtörtént az első ráébredésem, hogy mennyire szeretem is ezt hideg időjárás idején.
Aztán ahogy csökkent az orrfolyás, szakadt fel a torkokból a trutyi, és Sz.-nak sürgősen be kellett szerezni téli cipőt, kimerészkedtünk. A gyerekek mint két kiscsikó élvezték a kintet, Sz. boldog volt az új meleg bakancsával, és akkor a fülembe tolakodott a Ghymestől az Északi szél, aztán jöttek a karácsonyi dallamok (Jöjjetek, Krisztust dicsérni), és fogtam a kicsi kesztyűs kezét, néztem a kipirult arcukat, mosolyogtam Sz. kérdésén, hogy "Ezek már hófelhők?", és megtörtént az áthangolódás. (Persze azért titokban reménykedem, hogy ahogy az elmúlt hat évben mindig, idén november elején-közepén is, Sz. születése napja utáni két-három hétben még lesz szép, napocskás, sétálós ősz...)

2009. október 11., vasárnap

Alkotás - sok képpel







Úgy döntöttem, nem foglalkozom sem az anyukák között dúló furcsa háborúval, sem a politikai videóval, egyrészt, mert nem érzem rám tartozónak, nekem szólónak egyiket sem, másrészt mert nálunk sokkal érdekesebb, de főleg vidámabb dolgok történnek :-). A. eddig is firkálgatott, de az két-három vonal húzigálása után a rajzeszköz elfogyasztásának kísérletébe torkolott. Minekutána ezirányú próbálkozásait rendre elfojtottuk, mostanában mintha átgondolta volna a dolgot: sok-sok rajzolás után próbálja csak meg befalni a krétát, vagy leharapni a ceruza vagy filctoll hegyét. Szerencsére résen vagyunk. Mindenesetre végre megörökíthető az alkotás folyamata, mert az elején igazán a nyomhagyás köti le.














Eszembe jutott a kétkézzel rajzoló gyerekemről a történet, ami A. nyolc-kilenc hónapos korában esett meg velünk. Játszótéren voltunk, akkoriban még nem vittünk magunkkal homokozóeszközt, mert a kiscsajt a homok tapintása sokkal jobban érdekelte, Sz. meg nem homokozott. Egy kedves nagymama játszott mellettünk az A.-nél vagy fél évvel nagyobb unokájával. Elcsodálgatta a lányomat, ahogy nyúlkált a homokba, majd felé nyújtott egy lapátot, hogy "Inkább ezzel, mert piszkos lesz a kezed!", és mikor A. a bal kezével nyúlt érte, rászólt: "Nem, nem! A szép kezeddel fogd meg!" Köpni-nyelni nem tudtam. Végül kinyögtem, hogy az apja balkezes, de szerencsére nem folyhatott tovább a tanulságos eszmecsere, mert a nagymama végre a saját unokájával kezdett foglalkozni...
Mondjuk A. mostanában inkább tűnik jobbkezesnek, de még sokszor beveti mindkettőt.

2009. október 10., szombat

Busz, nátha, nagyszülők

No, kérem, enyém első számú gyerekem, gyönyörű nagyfiam, csütörtök óta állva utazik a buszon! És újra beigazolódott, amit minden vele kapcsolatban kételkedőnek - bizony, időnként magamnak is -, mondani szoktam, hogy minden eljön egyszer, legfeljebb nála kicsit többet kell várni rá. De végre vége a hisztis, sikítós buszozásoknak, amikor három megálló alatt három vödörnyit izzadok, végre, végre áll a gyerek, és annyira, de annyira büszke magára, amennyire én is rá :-).

Ennek örörmére nem sikerült kiviteleznünk a ma délutánra tervezett szentendrei kirándulást egy rusnya nátha miatt. Mindkét gyerek orra ömlik, P. meg teljesen lerobbant, bár láza még nincs, de már beindult a hipochondriája, szóval mi már mind a négyen sertésinfluenzában szenvedünk :-DDD. Azért így is jó nap volt, mert délelőttől kora délutánig itt voltak anyósomék. Sok sütivel lettünk gazdagabbak, meg sok szeretgetéssel. És délután sétáltunk a környező kedvenc utcákban, és olyanokban is, amikben még nem jártunk, és találtunk egy nagyon helyes evangélikus templomot. A hirdetőtábláján ilyesmi volt: Istentisztelet vasárnap tíztől, utána beszélgetés, teázás a templomkertben :-))).

2009. október 7., szerda

Kicsit (?) intim poszt

Van minden hónapban hat-hét nap - ami magában foglal egy pár napot valami előtt, illetve egy pár napot valaminek az elején -, amikor olyan vagyok, mint a mosott ... nekem nem fáj semmi, sosem fetrengtem görcsökben, de egyrészt egy rémes hárpia leszek, másrészt alig vonszolom magam. Ilyenkor minden kis semmiségtől elfáradok, ahogy a legegyszerűbb helyzetekkel sem tudok megbirkózni anélkül, hogy fel ne húzzam magam. Pár napig mindenkivel kiabálok, és egyszerűen nem ismerek magamra. Merthogy amúgy én vagyok az a lány, akivel az öreg nénik beszédbe elegyednek, akihez a játszótéren előbb-utóbb csapódik egy idegen gyerek játszani a sajátjai mellé, akinek az anyukája a padon sms-ezik, aki huszadszorra is nyugodt hangon válaszol a fia ismétlődő kérdéseire, aki egy nap százszor felpakol mindent, amit lepakol a kicsi, és nem húzza fel magát rajta. A hónap maradék három hetében legalábbis.



Ma rákiabáltam egy gyerekre a játszótéren. Ráadásul a gyereknek igaza volt félig-meddig, csak a módszere nem tetszett. (Sz. bambaságában véletlenül nekiment egy kisfiúnak, mire a kamasz bátty nekiesett Sz.-nak.) És utólag annyi más megoldás eszembe jutott, ahogyan normálisan lekezelhettem volna a dolgot úgy, hogy mindannyian jól jöjjünk ki belőle. Nagyon szégyellem magam.



A fiúk a családban már ismernek, és tudomásul veszik, hogy ez van, de én egyszerűen nem bírom feldogozni. Egyszerűen nem tudom kontrollálni magam, és ez nagyon megvisel.



És mindehhez mintegy járulékosan egy héten keresztül szinte folyamatosan izzadok. Eleve kisgyerek koromtól nagyon izzadós vagyok, de ilyenkor ez még fel is fokozódik. (És a fejemen ráadásul, ahova még kenni sem tudok semmit ellene...)



Ha van valami az életemben, amit nehezen fogadok, amibe nehéz beletörődni, hát, az ez.

De sebaj, minden nappal egyre szebb a világ.

2009. október 3., szombat

Vadaskerti napló

1. nap. Szegény P. dühöng. Eltöltöttek egy napot a Vadaskert kórházban gyakorlatilag a semmiért. Rögtön adminisztrációs bakival kezdődött az egész, azt orvosolták, megkaptuk a szobát, majd kiderült, hogy teljesen feleslegesen vittünk egy heti cuccot, ugyanis lehet bejárósnak is lenni, nem muszáj ott aludni, elég, ha kilenctől négyig ott vannak. Ehhez képest fél tizenegytől délig volt ismerkedés, meg valami kis foglalkozás, de orvossal még nem találkoztak, a szorgalmasan lefénymásolt leletekbe, kitöltött kérdőívekbe senki bele nem nézett. Onnantól semmi sem történt, amiért érdemes lett volna ott lenni: ebédeltek, pihentek, a délutáni udvaron levésnél, ahol összeeresztettek négy évestől húsz évesig mindenkit, viszont kiderült, hogy miért is nem érnek rá Szabolcsra. Amikor a nyolc éves közölte egy másikkal, hogy úgy seggbebaszlak, hogy a beleid szétrobbannak és a szarod szétfröccsen a falon - és akkor a nagyobb kamaszok verekedései és a többi már említésre se kerüljön -, Szabolcs megijedt. P. is. Nyilván az ilyen srácokkal inkább kell foglalkozni... Mit keresnek ők ott? Meg amúgy is, miért nem történik már valami velük? P. kitöltött egy szülői kérdőívet, reméljük valaki azért el fogja olvasni...






Nyilván a hátralévő négy napban azért fog még valami történni, de jelen pillanatban eléggé csalódottak vagyunk...




2. nap: a bent töltött hat és fél órában volt egy darab asszociációs-rajzolós feladat, ami Sz.-nak nehéz volt (rajzold le, mi lennél, ha ünnep lennél... többek között), aztán délután húsz percet volt végre Sz. pszichiáternél. Apa önkéntes óvóbácsiként gardírozza a Kuckó (4-10 évesek) lakóit, kezdi megkedvelni a kölköket... Úgy tűnik csak egy kis figyelem kell nekik...




Holnap én megyek, ami dupla-próba. A. és én külön leszünk tíz órán keresztül...



Sz. nagyon fáradt estére, csak leteszi a fejét, és alszik is.

3. nap végre volt egy csomó teszt: intelligencia, kreativitás, szókincs, ilyesmik. Eredményük majd a záróban, azt tudjuk az intelligencia még mindig a normális alsó határa, amilyennek két éve mérték. P. arról ábrándozik, hogy ilyen helyen dolgozhasson, nagyon jól érzi magát a gyerekekkel...

4. nap. Az én napom. Végre megtudom, hogyan is épül fel egy napjuk, és egy csomó apróságot, amiket P. úgy látszik lényegtelennek talált.
Kilenctől ú.n. értékelés van, a felkeléstől eltelő pár órát értékelik a gyerekek, elmesélik mi történt velük, mit csináltak, volt-e gondjuk. Mindenki, aki ezt képességeihez mérten szépen megteszi, kap "matricát", amit az eredményesség-táblára a neve mellé tűz egy rajzszöggel. Szépen gyűlnek a matricák, kapnak a kreatív feladatokért, a mosdásért, a szépen elmondott értékelésért :-). Tíztől kreatív foglalkozás: ma gyurmázás és nyomdázás van. Utána ebédig az udvaron vannak, ahol elvileg meg kellene próbálniuk valamit együtt csinálni, de Szabolcs főleg velem játszik. Amikor egyszer csatlakozni szeretne a nagyobbakhoz, az egyik kisfiú, akit sokat emleget amúgy, és akivel elsők között ismerkedtünk meg, és aki korábban pátyolgatta Sz.-t, rákiabál a gyerekemre, hogy "Ne kövessél már folyton!" Ennek háterrében két ok lehet, az egyik, hogy előző nap voltak látogatni a szülai, másrészt, hogy nem P. ment, hanem én. Így Sz. velem játszik, illetve egyszer csatlakozik egy labdázáshoz egy másik kisfiú, de egy fél óra múltán mi indulunk haza.

Pénteken már csak egy búcsúértékelésre, és töménytelen mennyiségű P. által bevitt édesség szétosztására, és egy részének elfogyasztására mennek be, visznek ajándékot a fiúknak, telefonszámot cserélnek a szülőkkel, és ebédre már itthon is vannak.

Nincs még zárónk, ennek hiányában egyelőre a hét értékelése továbbra is "nesze semmi, fogd meg jól", illetve annyi fejlemény van, hogy volt egy kérés, hogy tavasszal, miután már betöltötte a hatot a kölkec, csináljunk egy ugyanilyen hetet szülői felügyelet nélkül. A gyomrom is görcsbe rándul a gondolattól... nem tudom, merem-e odaengedni, még akkor sem, ha tudom, hogy így látszódna, hogy milyenek a szociális interakciói a kortársakkal... Nekem kicsit félelmetesek is ezek a gyerekek, a dührohamaik, agressziójuk... Az is zavar, hogy sokkal nagyobbak az enyémnél. Még alszunk rá párat.