2009. november 21., szombat

(500) Days of Summer

Három film volt rám hatással az elmúlt napokban. Az egyiket nem néztem meg. Az van, hogy P. szereti a Ponyvaregényt. Meg egyáltalán Tarantinót. Hogy miért, nem tudom, ez biztosan valami férfi-agy dolog, de én sosem bírtam végignézni egy filmjét sem. Szóval amikor megnyitottam a lejátszó programot, láttam, hogy utoljára a Becstelen brigantikat nézte valaki, és már beszéltünk róla, Brad Pitt, meg minden, bajom nem lesz tőle, legfeljebb abbahagyom, belenéztem... Jaj. Ez még mindig rengeteg beszéd, és még több erőszak, értelmetlen és beteges. Nem tudok élvezni egy filmet, aminek az első x percében már meghaltak vagy húszan a szemem előtt a lehető leglátványosabban gyilkosságok által... Reggel szerencsére kiderült, hogy P. sem bírta megnézni. Azt mondta, úgy látszik, öregszik.

Viszont megnéztem az (500) Days of Summer-t, ami egy nemromantikus romantikus film, vagy mi, egyszerűen remek volt! Egy lány és egy fiú kapcsolatáról szól, de olyan friss, és eredeti, pedig nincs benne semmi újdonság, mégis nagyon ott van! Az elején elhangzó figyelmeztetést tessék komolyan venni, ez nem valami hepiendes tündérmese, és mégis úgy dőlsz hátra a film után, hogy valahogy színesebb a világ, és nem tudod letörölni az arcodról a mosolyt.

És a régóta vágyott Julie & Julia is megvolt. Nagyon szerettem, Meryl Streep egyszerűen zseniális volt, a gasztroblogos világ meg amúgy is olyan magával ragadó, a két idősík olyan klasszul volt összemosva, bár néhol úgy éreztem, hiányos a történet, talán el kellene olvasni a könyveket hozzá, amik alapján készült...

2009. november 20., péntek

Mese, varázslat, HP

Figyelem! Félreérthető, zavaros, kiforratlan gondolatok következnek, amikkel semmiképpen sem szándékozom senkit megbántani, vagy bárkivel tiszteletlennek lenni.

Amikor még nem voltam keresztény, az egyik téves előfeltevésem az volt a keresztényekkel kapcsolatban, hogy fantáziátlanok. Persze így utólag ez elég nagy butaság, de akkoriban nagyon meg voltam győződve róla.

Aztán a megtérésem egy Harry Potter rajongó sci-fi író lelkész által történt, és ez így volt jól. Kezdő keresztényként még mindig sok előítéletem volt a keresztényekkel kapcsolatban, mert azért azt tudtam, hogy nem minden előítéletem volt alaptalan, és nem minden keresztény toleráns, széles látókörű és művelt, de mostanában, az elmúlt egy-két évben, ahogy egyre több a gyülekezetünkön és a felekezetemen kívüli kereszténnyel is megismerkedem, egyre tágul az én látóköröm is, és már nem vagyok olyan nagyképű, hogy csak azokat veszem számba, akik ugyanazt és ugyanúgy gondolják, amit és ahogyan én, és tudom, hogy Farkas József teológiáján kívül is van kereszténység. (Ennek volt egy olyan szakasza, amikor én azt gondoltam, hogy számomra is lehet, de mára úgy vagyok vele, hogy nem, és ezért nem váltottunk gyülekezetet...)

Amikor megismerkedtem a baptista barátnőmmel sok meglepetés ért, ahogy azóta is. Számomra a legérdekesebb dolog a sátánnal, a gonosszal való folyamatos számolás. Furcsa volt, hogy egy mindig mosolygó, alapvetően derűs, nyitott ember, aki minden pillanatban hálát ad az Úrjézusnak, és valahogy tényleg első pillanattól fel tudtam nézni rá a hite miatt, mindezen pozitív dolog mellett folyamatosan látja a rosszat is, és azt nevesíti is, annak valamiféle személyesítést ad. Én nem foglalkozom a sátánnal. Azt se tudom, miféle. Nem tudom magabiztosan állítani, hogy ez vagy az a rossz a sátán, mint személy műve. Na, most ez nyilvánvalóan az a fajta rám jellemző ignoráló magatartás, amivel minden kellemetlent, rosszat, nehezet igyekszem kerülni, pl. a halállal kapcsolatos hosszú időn át tartó figyelmenkívül hagyásom. Kell foglalkozni a sátánnal, mert van, benne van a Bibiliában. De attól még mindig nem tudom, miféle, azt meg pláne nem tudom, és nem is fogom soha magabiztosan kijelenteni, hogy mi az a világban, ami miatta van, és mi nem. (((Érdekes példa volt erre a Jehova Tanúihoz való hozzáállásunkbeli különbség: a bátyám Jehova Tanúja, és én büszke szoktam lenni arra, hogy a család a kezdeti nehézségek után egyben maradt, hogy jó a viszonyunk. Szoktam olvasni a folyóirataikat (nagyon jó témáik vannak, amik átgondolásra méltók, mégha nem is mindig értek egyet a gondolatmenettel), és alapvetően semmi bajom azzal, hogy a bátyámék Jehova Tanúi. Örülök neki, hogy keresztények, és előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy kinek is van igaza mondjuk a halál utáni élet kapcsán, vagy a sátánnal kapcsolatban. Nyilván zavar az intoleranciájuk, de egyrészt örültek, hogy megértem, másrészt meg az, hogy ők nem jönnek be a mi templomainkba, nem jelenti azt, hogy nekem is így kell viselkednem, sőt. Harmadrészt náluk is ugyancsak nagy a szórás a vakbuzgóság és az okos, gondolkodó teologizálás között, mint bármely felekezetben.) Amikor először említettem a barátnőmnek a bátyámat, egy kicsit elborzadt, hogy de nem zavar, hogy ennyire félre vannak vezetve a szeretteim, és hogy mi lesz a sorsuk a nyilvánvalóan rossz irányuk miatt? Nem akarom őket megmenteni? Hát, ez egy nehéz kérdés. Mert magamról tudom, hogy nem lehet valakit megmenteni, aki nem akarja. Másrészt megteszem a tőlem telhetőt, de szerintem ők kevésbé szorulnak megmentésre, mint mondjuk a szüleim, akik csak törölgetik a gyönyörű bőrkötéses, jubileumi kiadású, csillogó gerincű Károli Bibliájukról a port...)))

No, szóval egyre többször kerültek elő dolgok, amiken én kicsit elcsodálkoztam, például, hogy a Hupikék Törpikék tiltólistás mese Hókuszpók miatt, ahogy a Csipkerózsika, a Hamupipőke és a Panka és Csiribí is a tündérek miatt... És nem volt ebben vita, mert csak tudomásul vettem, és megértettem, de persze sokat gondolkodtam rajta.

Mert a gyereknek szerintem kell a varázslat. Nem igaziból, főleg, mert nincs is igaziból, de ez a lényeg amúgy is: a gyerek tudja, hogy ez mese. Hogy nincs ilyen. Még az én amúgy földhözragadt gondolkodású, minden mögött érthető okot kereső gyerekem is imádja amikor csiribúcsiribá magára tesz egy papírkoronát, és királyfivá változott, aki a kardjával legyőzi a sárkányt, ahogy aztán csiribúcsiribá leveszi, és visszaváltozik Sz.-csá. (De ugyanezzel a módszerrel változik tigrissé, aki morog, vagy darázzsá (az ugrálólabda a potroha :-))) Imádja a farsangot, amikor beöltözik Félixnek, a lila űrlénynek a Bogyó és Babócából (most amúgy farkas akar lenni, de ez hetente változik), és addig amíg rajta a ruha, ő más, de tudja, hogy ez játék. Szerintem a Mikulásos, Jézuskás történetek mögött is tudja valahol, hogy mi van. (Nem véletlen, hogy a Maresz kérdésfelvetésére sokan írták, hogy nem volt sokk, amikor lelepleződött a dolog.)

És akkor ott a Harry Potter, amit amúgy is szokás keresztény körökben nagyon nem szeretni, jaj, de jó, hogy előbb kezdtem olvasni, mint ahogy megtértem, és így tudom, hogy milyen jó könyv (amúgy sem tértem volna meg a HP nélkül :-)). Erre meg csak álljon itt egy link, ami Szalai András egy évekkel ezelőtti előadására mutat (több, mint két óra, szóval biztos nem lehet egyben meghallgatni, hosszú utazásra ideális...) (Amúgy is nagyon jó a www.apologia.hu , csak ajánlani tudom).

A hordozásról

Az van, hogy amióta nagyon fel kell öltözni, A. nem szereti a hordozást. Én ugyan még mindig pulóverben járok, nem vagyok egy fázós alkat, de rajta van réteg, és nagyon nehéz kényelmesen elrendezni a MT-ban. Itthon fel szoktam kötni, főleg amikor beteg, de közlekedéshez vettem egy babakocsit (a lehető legegyszerűbb esernyőkocsit, kupola, bevásárlókosár, minden nélkül.) Imádja a csaj. Szeret sétálni is mellette, de szereti, hogy bármikor beülhet, és nekem sincs sok bajom vele, mert nagyon könnyű. Azért a MT mindig nálunk van, és használjuk is, de bevallom, kicsit megkönnyebbültem tizenhat hónap hordozás után. Nagyon nehéz már háton is (tizenkét kiló felett), és a sok ruhától nagy és esetlen is, nem tud kényelmesen aludni emiatt, most jobb így kicsit. Tavaly mélg a kabátom alatt volt, még amikor februárban elkezdtem háton vinni, akkor is fel tudtam úgy venni a kabátot, hogy a hátamon volt... Még gondolkodom, hogy esetleg átalakíttatok valamit hordozós kabáttá, felsővé, mert ha hidegebb lesz, jobb szeretném, ha melegíteném, de ez még képlékeny...

2009. november 15., vasárnap

100. bejegyzés...

... amiben semmilyen különlegesről nem tudok beszámolni, viszont kicsit (?) túl sok hányásról esik benne szó... És amit teljesen át kellett javítanom igeidő szempontjából, mert jó része múlt idő lett, annyi ideig írtam :-)))

A gyerekek folyamatosan betegek voltak. Sz. egy hétig náthás, egy hétig nem mióta ovi van, aztán A.-n ahogy írtam, a tüszős mandulagyulladás után kijöttek az MMR mellékhatásai, épphogy elmúlt a mandulagyulladás miatti negyven fokos láz, már jött az oltás miatti. (Valahogy éreztem, hogy lesz vele valami, pedig Sz-nak semelyik oltástól nem volt baja, mégis úgy éreztem, hogy kapóra jön, hogy Sz. köhög, ezért nem tudok lemenni velük egészséges rendelésre, de a mi végletekig szabálykövető védőnőnk már két hét nátha miatti csúszás után felhívott, hogy reméli, hogy jövő héten már nem lesz semmi gond, és be tudom adatni... Így három hét csúszással, de megkapta az oltást A., és meg is lett az eredménye...) Közben Sz. beszedett egy enyhébb hányós vírust, amit aztán A. is elkapott, miközben még eleve rosszul volt az oltás miatt. Vasárnap éjjel rengetegszer hányt, vagy volt hányingere, másnap egyáltalán nem fogadta el a cicit (gondolom, mert a visszahányt cucc főleg anyatej volt, mást nem evett, csak vizet ivott), estére már majd szétdurrantam, ráadásul alig sikerült elaltatni cici nélkül...


Nem aludtam másfél hetig, éjjelente vagy hányó gyereket vigasztaltam, vagy hűtő fürdettem, maratoni szoptattam, majd én is elkaptam a hányós vírust, ezt nem részletezem... hajnalonta sikerült két-három órát egyben lehúznom... Amikor aludhattam volna, nem tudtam, mert vártam, mikor melyik ébred valamivel... nappal kóvályogtam, és azon morfondíroztam, hogy mi lesz még decemberben, januárban, februárban, meg főleg kora tavasszal, amikor Sz. legkeményebb betegségei szoktak lenni, és erősen fontolgattam, hogy kivegyem az óvodából a gyereket, vagy a délutáni programokat mondjam le (az egyik egy tstgm torna, szóval nem kéne, a másik a hittan, amit szintén nem kéne, főleg, mert végre, ha megkérdem, hogy miről beszélgettek, már rá szokta vágni, hogy Jézusról, az énekeket is dúdolgatja, és Noé bárkáját épít Duplóból...) Szóval, nem mondjuk le a programokat, viszont gyalog fogunk járni oviba, mert rosszul vagyok a buszoktól, a beteg emberektől, meg a rettenetes sofőröktől. Aztán már azon is aggódtam, hogy mi lesz, ha A. elválasztja magát pont a betegségszezon elején, de reménykedtem, hogy pár nap alatt elmúlik ez a sztrájk, el is múlt. Rosszul éreztem magam, mert nem voltam istentiszteleten, vagy bármilyen más alkalmon már hetek óta. (Ráadásul két hete mehettem volna, de végül csak a fiúkat küldtem el, mert A. annyira nyűgös volt, hogy nem lett volna türelmem hozzá, és úgyse tudtam volna figyelni a tévére tőle, hát, inkább sétáltunk egyet.)



De mindez elmúlt, és azért annyira nem is volt vészes (kivéve a napot, amikor annyira leterített a vírus, hogy csak feküdtem egész nap (vagy a WC-n voltam ilyen-olyan okokból...)


És közben olyan büszke vagyok, mert Sz. időközben remekül megtanult biciklizni (kivéve az elindulást, ahhoz valamiért nagyon kellek neki, pedig szerintem simán menne az is.) Pénteken este ketten lementünk, még nyavalygott, hogy ő nem tud egyedül, miközben már simán kanyarodott, és egyáltalán nem fogtam (valószínűleg még gyengécske volt a hányósdi után, és hamar elfáradt, azért nyígott), aztán szombaton, amikor P. dolgozott, mivel A. nem volt lázas, lementünk úgy, hogy A. a nemrégen beújított babakocsiban jött, és a srác valahogy ráérzett egyik pillanatról a másikra, elmúlt az aggodalma, és úgy tekert, mint az őrült. Azóta árkon-bokron, repedésen, döccenőn teker, bevallom, jobban biciklizik, mint én, aki máig is inkább a nem tud biciklizni kategóriába esem, sosem fogom igazán magabiztosan érezni magam a drótszamáron, mégha vannak is nagyon jó biciklis pillanataim... De elindulni csak úgy hajlandó (vagy tud), hogy megfogom a derekát, felteszi mindkét lábát a pedálokra, kicsit meglököm, és elteker :-).

Gyönyörű leveleket gyűjtöttünk egy közeli juharfa alól, aztán itthon satíroztunk róluk zsírkrétával (Sz. szerint varázsoltunk :-))

Sz. a héten közölte, hogy a dinoszauruszok kihaltak, ma mozdonyok élnek :-). Aztán ma módosította, hogy a dinoszauruszok kihaltak, ma már csak robotdinoszauruszok élnek. :-))

A. minden rossz közérzet mellett is annyira tündér volt, a lázat is hősiesen viselte, olyan hálásan szállt be a hűtőfürdőbe (persze előtte üvöltött), és ahogy lement a láz, már jókedvű is lett, sőt aznap, amikor nem is volt lázas, csak vacakul volt a hányós vírustól, odahúzott a kádhoz, hogy ugyan fürödjünk már, hogy elmúljon a rosszullét :-))).


Egyre világosabban ki tudja fejezni magát gesztusokkal és szavakkal kombinálva, bár olykor a vevő oldal bénázik, például múlt héten, Sz. délelőtt oviban volt kedden-szerdán, mi itthon voltunk Gryllus Vilmost hallgattunk, a biciklis albumot. Lassan indulni készültünk Sz.-ért, kimentem a fürdőszobába fogat mosni, hallottam, hogy jön a lányka, már nyomtam is a fogkrémet a fogkeféjére, aztán kissé meglepődtem, amikor egy takaróval a kezében érkezett, aminek a csücskét a kezembe nyomta, és nem fogadta el a fogkefét sehogy. Értetlenül álltam, hiába nyomatékosította a takaró még több részének kezembe gyömöszölésével mondandóját, és nézett rám úgy A., hogy "Hülye vagy? Nem érted?" Aztán amikor kimentem akkor hallottam, hogy a Tea című dal szól, és akkor leesett. Mert az előző, a Zivatar volt, amire mindig sátrat kell építeni Sz.-nak a takaróból, ahová mindenkinek be kell bújni az eső elől - csak én nem hallottam...

Az önérzete meg ugyancsak rendben van: a múltkor rászóltam valamiért, hogy: Nana! - erre visszaszólt határozottan: Nem nana!

Mostanában amúgy is vannak már földrefekvős hisztik, meg gyakori nyavalygás, ha Sz. hozzányúl valamijéhez - teljesen másolja a bátyja reakcióit, de így legalább elé is tükröt tart, egész jól sikerül már beszélni Sz.-csal erről, bár gyakorlati megvalósulás még nincs.


Szóval mint mifelénk általában, inkább jó, még akkor is, ha éppen kicsit rossz, különben is mindjárt Karácsony! (amire idén már semmit sem tervezek el, ami a programokat, műsorokban részvételt illeti, mert úgyse úgy lesz, de azért nagyon várom :-))

Amennyire volt domináns az ünnepben gyerekkoromban az ajándék és a rengeteg evés, a mi saját karácsonyaink már másmilyenek, persze van ajándék a gyerekeknek (egymásnak csak apróság), de az ünnep lényege, hogy Isten a Földre küldte a fiát nekünk. Sz. is nagyon szereti a karácsonyi történetet, bizony év közben is sokszor kell azt mesélni neki :-).

2009. november 12., csütörtök

Utazunk!

Miután az új diagnózissal jogosultak lettünk magasabb összegű családi pótlékra, a postaládában a minap találtam egy borítékot, ami egy kis kártyát, egy ú.n. hatósági igazolványt tartalmazott erről, és ami utazási kedvezmények igénybevételére jogosít. Fogalmam sem volt, milyenekre, hát, belemásztam a magyarorszag.hu-ba, és hatalmas meglepetés ért: először is korlátlanul (illetve addig, amíg fenáll a diagnózis, és kapjuk a magasabb összeget, de legalábbis minimum két évig, a felülvizsgálatig) utazhat Sz. plussz egy kísérő vele 90%-os kedvezménnyel belföldön. De ami még izgalmasabb, hogy helyi közlekedést díjmentesen veheti génybe a gyerek, plussz szintén egy kísérő.

Csak azon mosolyogtam némi (?) iróniával, hogy amikor még "csak" beszédfogyatékos volt, és hetente kétszer utaztuk át a várost a fejlesztésekre, akkor nem járt ilyen kedvezmény, ahogy magasabb összegű csp. sem, pedig abban az állásban a gyerek sokkal reménytelenebbül festett. De a beszédvizsgálóban azt mondták, hogy erre nem adnak, ez nem minősül súlyos fogyatékosságnak. (Borzasztóan remélem, hogy ez változott az elmúlt években).

Amúgy meg a nagy örömben el akartunk ugrani Szegedre, mert P. vállalt még hétvégi munkát, és pénteken nevelés nélküli munkanap van az oviban, szóval kitaláltuk, hogy akkor hónom alá kapom a két kölköt, és csütörtök kettőkor vonatra pattanok, erre Sz. nem végighányta a szerda éjjelt? Utóbb kiderült ő a csoportjában az ötödik volt... Utazás lefújva, anyós megnyugtatása, hogy akkor megyünk két hét múlva (jövő héten Panni néni péteken), éjszakai hányás-nyomok eltakarítása... Szerencsére Sz. nappal egyre jobban lett, bár szinte egész nap feküdt a nappaliban a kinyitott kanapén, de jókedvű volt, sokat ivott, evett kekszet, levest, viháncolt A.-lel, de délutánra kijött A.-n az MMR, felment a láza (a tüszős mandulagyusz. az oltás másnapján tört ki rajta, és bár mondta a doki akkor, hogy készüljek, hogy egy hét múlva lehet megint lázas, kiütéses, ami már az oltástól lesz, de teljesen elfelejtettem a betegség és szülinap közepette.)

Szóval maradtunk, de talán jó lesz az idő (legyen olyan, mint ma, lécci, lécci, lécci...), akkor itt is el leszünk biciklizve, őszölve...

2009. november 9., hétfő

Radnóti

Ó volt az első "komoly" kedvenc költőm. Tizenhárom évesen a Nem tudhatommal nyertem egy szavalóversenyt. Nem tudom, értettem-e, de egy Radnóti és József Attila díjas előadóművész lányának muszáj volt korán komoly verseket szeretnie, és nem is bánom, mert tartást adott, gondolkodásra serkentett. Aztán pár évig nem is tudtam kijönni a hatása alól. Akkor már inkább az eclogákat szerettem. Érettségi előtt az élete tragédiája miatt már jobban érdekelt az ember, aki a versek mögött van, az a szelid, okos tekintetű fiatal férfi, aki a régi fotókról ránk néz, borzongató volt a tudat, hogy fiatalsága teljében miken ment keresztül, az Erőltetett menetet ezerszer végigsírtam.

Mára már nem kizárólagos kedvencem ő, hiszen tele ez az ország fantasztikus érzékenységű, műveltségű költőkkel, annyian vannak, akik rengeteget adtak, adnak nekem, de mégiscsak ő az első...





2009. november 8., vasárnap

A hatévessé válás lélektani hatásai


... avagy mit csinált Sz. - aki eddig csak hóembert, napocskát és pálcikaembert rajzolt - ma reggel, amikor senki nem figyelt.

2009. november 7., szombat

Születésnap, amilyennek lennie kell





Szinte az utolsó pillanatig nem tudtam, hogy hogyan lesz a mozdonyformájúra összeállított piskótalapokból torta, de valami csak lett (csálé is, csúnyácska, de egyrészt a miénk, másrészt finom). Egy darabig maradok a szögletes és kerek tortáknál, sütiknél, és fúúúúj csokimáz, ami összekeveredve oldalt a lapok közül előbukkanó vajas krémmel, majdnem katasztrófához vezetett, végül nem esett atomjaira az egész, csak katasztrofálisan ronda lett a máz...)
Takarításra nem sok mód volt az elmúlt napokban két hűtőfürdő között, de szerencsére anyósomék nem finnyásak a rendetlenségre, ami a polcok és a kanapé alatt fellelhető volt.

A. valami elképesztő üvöltéssel reagált a nagyszülők érkezésére. Nyilván a betegsége miatt, mert amúgy nem szokása ez az égzengéses-produkció...

Végül megnyugodott a kicsi, az ebédet is sikerült befejezni, a maradék ajándékokat átadtuk (a lényeg a fűtőház volt, nagyon várta már), volt sok lufi, jókat ettünk (A.-nak nyilván fáj a torka, mert inkább a nagyapját igyekezett megetetni a saját ételével), énekeltünk, Sz. fújt, ettünk, A. végül hatalmas rajcsúrt csapott az összes jelenlévő nagyszülőjével (apukámék nem jöttek egy elhúzódó kórság miatt, nem akartak se fertőzni, se fertőződni).

Jó volt. Sz. a hatévessége tiszteletére ma saját lábán jött ki fürdés után (A. születése óta őt is ölben kellett kihozni, bár egyedül mászik be, egyedül mosakszik, de ölben jött ki), és azt is elhatározta, hogy apja nélkül alszik el, de az végül nem sikerült, de holnap újra megpróbálja :-).
Isten éltessen gyönyörű, okos nagyfiam!

Booooldog, booooooldog...

Meghatévesedett ez a gyerek... Nagyon várta már! Az igazi buli ma lesz, de azért már kapott két Tesz-vesz könyvet, és egy újabb ICE-szerű vonatot (nagysebességű gyorsvonat, szóval lehet teljes erőből tolni végig a pályán :-))

A dolog érdekessége, hogy A.-nek tüszős mandulagyulladása van. (a tizenhat hós gyereknek ez a harmadik...) Két napig negyven fokos láza volt (kivéve azt az egy-egy fél órát, ami a kúp beadása és a hűtőfürdő után volt), hatodikán viszont felébredt láztalanul és jókedvűen. (Nem eszik, de én se ennék, ha olyan izék lennének a torkomban...) Ő is megjándékozta a bátyját :-).

Képek a mai buliról holnap :-)

2009. november 3., kedd

Bicikli

Szóval vasárnap délután, miután ráébredtünk, hogy nem tudunk vásárolni menni, kimentünk a játszótérre, és vittük magunkkal Sz. mostanában a roller miatt, és a kudarcok miatt elhanyagolt pótkerék nélküli biciklijét is. S láss csodát, nem lett igaza a fiamnak, miszerint ő nem fog biciklizni soha, mert már úgy megy, mint a pinty, csak a kanyarban fogom meg kicsit a hátát, de azt hiszem, az is csak a saját megnyugtatásom végett...

http://mese.tv/page/bicikli_6

Viszont a születésnapi ajándékon kívül ígértem biciklizés-megtanulási ajándékot is, hogy egyáltalán megpróbálja - kész anyagi csőd...

Egy rosszul kezdődő, de nagyon jól folytatódó nap...

A. tegnap csak negyven percet aludt délben. Persze este hatkor kidőlt hazafelé a baba-mama-klubból. Én meg itthon letettem, levetkőztettem, majd visszaaltattam az erre felébredt gyereket, és nem is engedtem felébredni reggelig, különben még éjfélkor is ébren lett volna... Azt hittem hatkor már kukorékolni fog, de fél nyolckor keltek mindketten, így nagyon késve indultunk oviba. Az indulás körüli kapkodás után jókedvűen vártunk a megállóban, ahova meg is érkezett egy dugig telt busz (utóbb kiderült, hogy ez egy késve indult járat volt, mert a nyomában ott jött a menetrendszerinti üresen.) Felkecmeregtünk, Sz. is befurakodott egy ismerős kislány mellé egy ülésre, és éppen két ismerős anyuka mellé álltam, így vidáman fecsegtünk. Aztán következett a megállónk, szépen szálltunk lefelé, amikor egyszercsak ránkzárta az ajtót a sofőr. Ha egyedül vagyok, nem borulok ki ennyire, de a gyerekeket is megnyomta az ajtó, Sz. meg amúgy is retteg minden hirtelen helyzettől, hát, én olyan cifrát üvöltöttem a sofőrnek, mikor végre kinyitotta az ajtót... Pedig nem vagyok az a lépten-nyomon káromkodós, de most nagyon kiszakadt belőlem. Végül a síró gyerekek megnyugodtak, én is lecsillapodtam, és mentünk az oviba, Sz.-nak ezerszer el kellett magyarázni, hogy ez egy szerencsétlen véletlen volt, nagyon ritkán van ilyen. Mire beértünk az oviba, sikerült túltennie magát.

Miután leadtuk Sz.-ot, vettünk némi harapnivalót, és gyümölcsöt, de még egy óra volt a zenebölcsi kezdetéig, hát, felhívtam a lányt, aki tartja, hogy nem mehetnénk-e be hamarabb az imaházba, addig a kiscsaj elvan a kertben. Persze mehettünk. A baptista imaház udvarán egy hatalmas hársfa áll. Természetesen az udvar utolsó négyzetcentijét is hársfalevél borítja így ősszel. Mi meg mindketten nagyon szeretjük a faleveleket. Először elég szolidan kezdtük, A. egy lapáttal pakolta a dömperbe a leveleket, aztán gereblyézte egy kis gereblyével, de aztán megtaláltam a nagy levélgereblyét a komposztálón... Gondoltam csinálok egy kis kupacot A.-nak, amibe belehempereghet, meg amit dobálhat, de néhány húzás után olyan gereblyézhetnékem támadt... Eszembe jutottak az őszi dolgozások a szüleim kertjében, az égett levél illat, a macskánk, ahogy hempereg az avarkupacban, a meleg tea, a pálinka, a zsíros kenyér, amit bekaptunk munka közben, egy szó, mint száz, merő nosztalgiából levedlettem panellakó mívoltom, és gereblyéztem egy jót, meg belehordtam a komposztálóba a leveleket, A. lelkesen segített gereblyézni is, hordani is, kipirult az arca, jéghideg volt a keze, de végig vigyorgott.

Ezt már csak megkoronázta a zenebölcsi, ami szokás szerint nagyon jó volt, A. annyira élvezi ezeket a foglalkozásokat, hogy nem győzök csodálkozni, hogy hova lett a kisbaba, aki eleinte végi sírdogált, és már az sem okoz gondot neki, hogy a hangszereket vissza kell adni a hangszeres blokkok végén :-). Írok is gyorsan két mondókát, ami ugyan ma nem volt, de nagyon szeretjük őket.

Ez az a vers, amit már Sz. is imádott, és ha A.-lel játszom, bizony felkéredzkedik egy-egy csúszásra ő is, ha apa itthon van, akkor egyik gyereket ő, másikat én csúsztatom.

Földön ülve a gyerkőc háttal nekünk az ölünkben ül.

Nagy a hó igazán,
(gyerek lassú döcögtetése, lovagoltatása a combunkon)

Fut a sí, meg a szán.
(Kicsit gyorsabb döcögtetés)

Hejhó!
(térdünk behajlítása, a gyerek a térdünk tetején üljön, a lába két oldalra lógjon továbbra is )

lecsúszik a Pali, meg a Ferkó.
(gyerkőc lecsúsztatása az alsó lábszáron.)

Vigyázat, komoly függőséget okoz a gyerekeknél, csak jó kondiban kezdjünk hozzá :-).
(lehet széken ülve is csinálni, akkor nem kell a hejhónál térdet hajlítani, csak kinyújtani a lábat előre srégan.)

Másik lovagoltatós (elég közismert, de ezt mindkét gyerekem annyira szereti, szerette, hogy inkább leírom, hátha valaki nem ismeri.) Itt szemben ül a gyerek, így jól látható, ahogy szétkacarássza a fejét :-)))

Így mennek a gyerekek.
(Lassú lovagoltatás)

Így mennek a betyárok.
(Öldalra billentgetés lassú lovagoltatás közben, tehát felváltva emelgetjük a térdeket.)

Így mennek a katonák.
(Gyorsabb tempó két lábbal egyszerre.)

Így mennek a huszárok.
(a gyerek fenekének meghuppantatása, döcögtetés erőteljes mozdulatokkal.)

2009. november 1., vasárnap

Birtalan Ferenc: Halottak Napja, Élők Napja


Gyújtanak-e gyertyát értünk az ÖRÖKLÉTŰEK?
Van-e ÉLŐK NAPJA?
Átutaznak-e a SEMMI VIZÉN letekinteni ránk?
Mi elmegyünk.
Mi megyünk, míg lábunkból kifogy a lépés,
míg van út NINCSEINK felé.
Elmegyünk, áldjuk az őszi
napfényt, ha eső, ha köd, mert áldhatunk.
Fenyőág, krizantém, fagyöngy. És a mécsesek...
Reszketnek a léleknyi fények. Reszketünk.
Jönnek-e hozzánk így, szeretettel, lesz-e ki jöjjön,
lesz-e hová?
Hát óvjuk, tesszük szélvédett helyekre, lángjon, segítse
haza, segítse az éppen-élőt, mert minden mi van,
milliomodszor is újravirágzik innen, hol már nincs joga
a szónak, s csillagokra szóródnak a miértek.
Ezek a tisztaság percei.
Ma, itt, HALOTTAK NAPJA VAN.
Látjátok feleim... s voltunk bár Istentől bármi távol,
itt reszketünk mind, miként a sok kis mécs világol,
...por és hamu...