Beszélni nehéz!

Nincs mese...

2010-03-14T04:21:00.002+01:00

... meg kell tennem most - mert valamit kerestem valaki régi bejegyzésében, és közben meg tudtam állni, hogy elolvassak mindenkit -, most elengedem "hivatalosan" is a blogolást. Nem örökre, de most nincs rá időm - és örülök neki. Szoktam írni - leveleket a barátoknak, és tudom, hogy kis kozmetikával a legtöbbet posztolhatnám, de akkor óhatatlanul is olvasni is nekiállok, amivel sokkal több idő megy el... Sajnálom, de valahogy át kellett rendeznem a dolgokat, hogy aludjak is eleget, és minden másra is jusson - úgy tűnik, mostanában töltekezni is tudok a magam forrásaiból, de az biztos, hogy sosem lehetek elég hálás mindazért, amit kaptam az olvasott blogokból: bölcsességért, türelemre tanításért, humorért, a közösség érzésért, a mások hétköznapi kereszténységéért...

Levélben elérhető vagyok akár beszéd-kérdésben, akár másért!

Isten áldjon mindenkit!

2009-12-16T05:21:00.003+01:00

Egyszerűen nincs időm most blogolni... Van már egy félig kész bejegyzésem, valószínűleg sosem lesz befejezve, mert aktualitását veszíti. Ami nagyon jó ám! Mindannyian egészségesek vagyunk már hetek óta, és jó kis pörgős adventünk van. Nagyon jó úgy készülni az ünnepre, hogy már négyen vagyunk, nagyon jó, hogy Sz. már ilyen nagy, mert Jézus születését ünnepli, nem csak az ajándékok izgatják, és sokat kérdez a témában, elmeséli, miről beszélgettek hittan órán, és úgy fújja a gyülekezeti műsorba a versét, hogy csak, na. Jól vagyunk, eltelve a való élettel, amitől nagyon boldog vagyok. Remélem, az új év csendességében majd be tudok számolni minden jóról.

Addig pedig kívánok mindenkinek áldott, szép ünnepet, örömökkel teli új esztendőt!

(500) Days of Summer

2009-11-21T03:28:00.005+01:00

Három film volt rám hatással az elmúlt napokban. Az egyiket nem néztem meg. Az van, hogy P. szereti a Ponyvaregényt. Meg egyáltalán Tarantinót. Hogy miért, nem tudom, ez biztosan valami férfi-agy dolog, de én sosem bírtam végignézni egy filmjét sem. Szóval amikor megnyitottam a lejátszó programot, láttam, hogy utoljára a Becstelen brigantikat nézte valaki, és már beszéltünk róla, Brad Pitt, meg minden, bajom nem lesz tőle, legfeljebb abbahagyom, belenéztem... Jaj. Ez még mindig rengeteg beszéd, és még több erőszak, értelmetlen és beteges. Nem tudok élvezni egy filmet, aminek az első x percében már meghaltak vagy húszan a szemem előtt a lehető leglátványosabban gyilkosságok által... Reggel szerencsére kiderült, hogy P. sem bírta megnézni. Azt mondta, úgy látszik, öregszik.

Viszont megnéztem az (500) Days of Summer-t, ami egy nemromantikus romantikus film, vagy mi, egyszerűen remek volt! Egy lány és egy fiú kapcsolatáról szól, de olyan friss, és eredeti, pedig nincs benne semmi újdonság, mégis nagyon ott van! Az elején elhangzó figyelmeztetést tessék komolyan venni, ez nem valami hepiendes tündérmese, és mégis úgy dőlsz hátra a film után, hogy valahogy színesebb a világ, és nem tudod letörölni az arcodról a mosolyt.

És a régóta vágyott Julie & Julia is megvolt. Nagyon szerettem, Meryl Streep egyszerűen zseniális volt, a gasztroblogos világ meg amúgy is olyan magával ragadó, a két idősík olyan klasszul volt összemosva, bár néhol úgy éreztem, hiányos a történet, talán el kellene olvasni a könyveket hozzá, amik alapján készült...

Mese, varázslat, HP

2009-11-20T02:40:00.003+01:00

Figyelem! Félreérthető, zavaros, kiforratlan gondolatok következnek, amikkel semmiképpen sem szándékozom senkit megbántani, vagy bárkivel tiszteletlennek lenni.

Amikor még nem voltam keresztény, az egyik téves előfeltevésem az volt a keresztényekkel kapcsolatban, hogy fantáziátlanok. Persze így utólag ez elég nagy butaság, de akkoriban nagyon meg voltam győződve róla.

Aztán a megtérésem egy Harry Potter rajongó sci-fi író lelkész által történt, és ez így volt jól. Kezdő keresztényként még mindig sok előítéletem volt a keresztényekkel kapcsolatban, mert azért azt tudtam, hogy nem minden előítéletem volt alaptalan, és nem minden keresztény toleráns, széles látókörű és művelt, de mostanában, az elmúlt egy-két évben, ahogy egyre több a gyülekezetünkön és a felekezetemen kívüli kereszténnyel is megismerkedem, egyre tágul az én látóköröm is, és már nem vagyok olyan nagyképű, hogy csak azokat veszem számba, akik ugyanazt és ugyanúgy gondolják, amit és ahogyan én, és tudom, hogy Farkas József teológiáján kívül is van kereszténység. (Ennek volt egy olyan szakasza, amikor én azt gondoltam, hogy számomra is lehet, de mára úgy vagyok vele, hogy nem, és ezért nem váltottunk gyülekezetet...)

Amikor megismerkedtem a baptista barátnőmmel sok meglepetés ért, ahogy azóta is. Számomra a legérdekesebb dolog a sátánnal, a gonosszal való folyamatos számolás. Furcsa volt, hogy egy mindig mosolygó, alapvetően derűs, nyitott ember, aki minden pillanatban hálát ad az Úrjézusnak, és valahogy tényleg első pillanattól fel tudtam nézni rá a hite miatt, mindezen pozitív dolog mellett folyamatosan látja a rosszat is, és azt nevesíti is, annak valamiféle személyesítést ad. Én nem foglalkozom a sátánnal. Azt se tudom, miféle. Nem tudom magabiztosan állítani, hogy ez vagy az a rossz a sátán, mint személy műve. Na, most ez nyilvánvalóan az a fajta rám jellemző ignoráló magatartás, amivel minden kellemetlent, rosszat, nehezet igyekszem kerülni, pl. a halállal kapcsolatos hosszú időn át tartó figyelmenkívül hagyásom. Kell foglalkozni a sátánnal, mert van, benne van a Bibiliában. De attól még mindig nem tudom, miféle, azt meg pláne nem tudom, és nem is fogom soha magabiztosan kijelenteni, hogy mi az a világban, ami miatta van, és mi nem. (((Érdekes példa volt erre a Jehova Tanúihoz való hozzáállásunkbeli különbség: a bátyám Jehova Tanúja, és én büszke szoktam lenni arra, hogy a család a kezdeti nehézségek után egyben maradt, hogy jó a viszonyunk. Szoktam olvasni a folyóirataikat (nagyon jó témáik vannak, amik átgondolásra méltók, mégha nem is mindig értek egyet a gondolatmenettel), és alapvetően semmi bajom azzal, hogy a bátyámék Jehova Tanúi. Örülök neki, hogy keresztények, és előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy kinek is van igaza mondjuk a halál utáni élet kapcsán, vagy a sátánnal kapcsolatban. Nyilván zavar az intoleranciájuk, de egyrészt örültek, hogy megértem, másrészt meg az, hogy ők nem jönnek be a mi templomainkba, nem jelenti azt, hogy nekem is így kell viselkednem, sőt. Harmadrészt náluk is ugyancsak nagy a szórás a vakbuzgóság és az okos, gondolkodó teologizálás között, mint bármely felekezetben.) Amikor először említettem a barátnőmnek a bátyámat, egy kicsit elborzadt, hogy de nem zavar, hogy ennyire félre vannak vezetve a szeretteim, és hogy mi lesz a sorsuk a nyilvánvalóan rossz irányuk miatt? Nem akarom őket megmenteni? Hát, ez egy nehéz kérdés. Mert magamról tudom, hogy nem lehet valakit megmenteni, aki nem akarja. Másrészt megteszem a tőlem telhetőt, de szerintem ők kevésbé szorulnak megmentésre, mint mondjuk a szüleim, akik csak törölgetik a gyönyörű bőrkötéses, jubileumi kiadású, csillogó gerincű Károli Bibliájukról a port...)))

No, szóval egyre többször kerültek elő dolgok, amiken én kicsit elcsodálkoztam, például, hogy a Hupikék Törpikék tiltólistás mese Hókuszpók miatt, ahogy a Csipkerózsika, a Hamupipőke és a Panka és Csiribí is a tündérek miatt... És nem volt ebben vita, mert csak tudomásul vettem, és megértettem, de persze sokat gondolkodtam rajta.

Mert a gyereknek szerintem kell a varázslat. Nem igaziból, főleg, mert nincs is igaziból, de ez a lényeg amúgy is: a gyerek tudja, hogy ez mese. Hogy nincs ilyen. Még az én amúgy földhözragadt gondolkodású, minden mögött érthető okot kereső gyerekem is imádja amikor csiribúcsiribá magára tesz egy papírkoronát, és királyfivá változott, aki a kardjával legyőzi a sárkányt, ahogy aztán csiribúcsiribá leveszi, és visszaváltozik Sz.-csá. (De ugyanezzel a módszerrel változik tigrissé, aki morog, vagy darázzsá (az ugrálólabda a potroha :-))) Imádja a farsangot, amikor beöltözik Félixnek, a lila űrlénynek a Bogyó és Babócából (most amúgy farkas akar lenni, de ez hetente változik), és addig amíg rajta a ruha, ő más, de tudja, hogy ez játék. Szerintem a Mikulásos, Jézuskás történetek mögött is tudja valahol, hogy mi van. (Nem véletlen, hogy a Maresz kérdésfelvetésére sokan írták, hogy nem volt sokk, amikor lelepleződött a dolog.)

És akkor ott a Harry Potter, amit amúgy is szokás keresztény körökben nagyon nem szeretni, jaj, de jó, hogy előbb kezdtem olvasni, mint ahogy megtértem, és így tudom, hogy milyen jó könyv (amúgy sem tértem volna meg a HP nélkül :-)). Erre meg csak álljon itt egy link, ami Szalai András egy évekkel ezelőtti előadására mutat (több, mint két óra, szóval biztos nem lehet egyben meghallgatni, hosszú utazásra ideális...) (Amúgy is nagyon jó a www.apologia.hu , csak ajánlani tudom).

A hordozásról

2009-11-20T02:17:00.003+01:00

Az van, hogy amióta nagyon fel kell öltözni, A. nem szereti a hordozást. Én ugyan még mindig pulóverben járok, nem vagyok egy fázós alkat, de rajta van réteg, és nagyon nehéz kényelmesen elrendezni a MT-ban. Itthon fel szoktam kötni, főleg amikor beteg, de közlekedéshez vettem egy babakocsit (a lehető legegyszerűbb esernyőkocsit, kupola, bevásárlókosár, minden nélkül.) Imádja a csaj. Szeret sétálni is mellette, de szereti, hogy bármikor beülhet, és nekem sincs sok bajom vele, mert nagyon könnyű. Azért a MT mindig nálunk van, és használjuk is, de bevallom, kicsit megkönnyebbültem tizenhat hónap hordozás után. Nagyon nehéz már háton is (tizenkét kiló felett), és a sok ruhától nagy és esetlen is, nem tud kényelmesen aludni emiatt, most jobb így kicsit. Tavaly mélg a kabátom alatt volt, még amikor februárban elkezdtem háton vinni, akkor is fel tudtam úgy venni a kabátot, hogy a hátamon volt... Még gondolkodom, hogy esetleg átalakíttatok valamit hordozós kabáttá, felsővé, mert ha hidegebb lesz, jobb szeretném, ha melegíteném, de ez még képlékeny...

100. bejegyzés...

2009-11-15T19:15:00.011+01:00

... amiben semmilyen különlegesről nem tudok beszámolni, viszont kicsit (?) túl sok hányásról esik benne szó... És amit teljesen át kellett javítanom igeidő szempontjából, mert jó része múlt idő lett, annyi ideig írtam :-)))

A gyerekek folyamatosan betegek voltak. Sz. egy hétig náthás, egy hétig nem mióta ovi van, aztán A.-n ahogy írtam, a tüszős mandulagyulladás után kijöttek az MMR mellékhatásai, épphogy elmúlt a mandulagyulladás miatti negyven fokos láz, már jött az oltás miatti. (Valahogy éreztem, hogy lesz vele valami, pedig Sz-nak semelyik oltástól nem volt baja, mégis úgy éreztem, hogy kapóra jön, hogy Sz. köhög, ezért nem tudok lemenni velük egészséges rendelésre, de a mi végletekig szabálykövető védőnőnk már két hét nátha miatti csúszás után felhívott, hogy reméli, hogy jövő héten már nem lesz semmi gond, és be tudom adatni... Így három hét csúszással, de megkapta az oltást A., és meg is lett az eredménye...) Közben Sz. beszedett egy enyhébb hányós vírust, amit aztán A. is elkapott, miközben még eleve rosszul volt az oltás miatt. Vasárnap éjjel rengetegszer hányt, vagy volt hányingere, másnap egyáltalán nem fogadta el a cicit (gondolom, mert a visszahányt cucc főleg anyatej volt, mást nem evett, csak vizet ivott), estére már majd szétdurrantam, ráadásul alig sikerült elaltatni cici nélkül...

Nem aludtam másfél hetig, éjjelente vagy hányó gyereket vigasztaltam, vagy hűtő fürdettem, maratoni szoptattam, majd én is elkaptam a hányós vírust, ezt nem részletezem... hajnalonta sikerült két-három órát egyben lehúznom... Amikor aludhattam volna, nem tudtam, mert vártam, mikor melyik ébred valamivel... nappal kóvályogtam, és azon morfondíroztam, hogy mi lesz még decemberben, januárban, februárban, meg főleg kora tavasszal, amikor Sz. legkeményebb betegségei szoktak lenni, és erősen fontolgattam, hogy kivegyem az óvodából a gyereket, vagy a délutáni programokat mondjam le (az egyik egy tstgm torna, szóval nem kéne, a másik a hittan, amit szintén nem kéne, főleg, mert végre, ha megkérdem, hogy miről beszélgettek, már rá szokta vágni, hogy Jézusról, az énekeket is dúdolgatja, és Noé bárkáját épít Duplóból...) Szóval, nem mondjuk le a programokat, viszont gyalog fogunk járni oviba, mert rosszul vagyok a buszoktól, a beteg emberektől, meg a rettenetes sofőröktől. Aztán már azon is aggódtam, hogy mi lesz, ha A. elválasztja magát pont a betegségszezon elején, de reménykedtem, hogy pár nap alatt elmúlik ez a sztrájk, el is múlt. Rosszul éreztem magam, mert nem voltam istentiszteleten, vagy bármilyen más alkalmon már hetek óta. (Ráadásul két hete mehettem volna, de végül csak a fiúkat küldtem el, mert A. annyira nyűgös volt, hogy nem lett volna türelmem hozzá, és úgyse tudtam volna figyelni a tévére tőle, hát, inkább sétáltunk egyet.)

De mindez elmúlt, és azért annyira nem is volt vészes (kivéve a napot, amikor annyira leterített a vírus, hogy csak feküdtem egész nap (vagy a WC-n voltam ilyen-olyan okokból...)

És közben olyan büszke vagyok, mert Sz. időközben remekül megtanult biciklizni (kivéve az elindulást, ahhoz valamiért nagyon kellek neki, pedig szerintem simán menne az is.) Pénteken este ketten lementünk, még nyavalygott, hogy ő nem tud egyedül, miközben már simán kanyarodott, és egyáltalán nem fogtam (valószínűleg még gyengécske volt a hányósdi után, és hamar elfáradt, azért nyígott), aztán szombaton, amikor P. dolgozott, mivel A. nem volt lázas, lementünk úgy, hogy A. a nemrégen beújított babakocsiban jött, és a srác valahogy ráérzett egyik pillanatról a másikra, elmúlt az aggodalma, és úgy tekert, mint az őrült. Azóta árkon-bokron, repedésen, döccenőn teker, bevallom, jobban biciklizik, mint én, aki máig is inkább a nem tud biciklizni kategóriába esem, sosem fogom igazán magabiztosan érezni magam a drótszamáron, mégha vannak is nagyon jó biciklis pillanataim... De elindulni csak úgy hajlandó (vagy tud), hogy megfogom a derekát, felteszi mindkét lábát a pedálokra, kicsit meglököm, és elteker :-).

Gyönyörű leveleket gyűjtöttünk egy közeli juharfa alól, aztán itthon satíroztunk róluk zsírkrétával (Sz. szerint varázsoltunk :-))

Sz. a héten közölte, hogy a dinoszauruszok kihaltak, ma mozdonyok élnek :-). Aztán ma módosította, hogy a dinoszauruszok kihaltak, ma már csak robotdinoszauruszok élnek. :-))

A. minden rossz közérzet mellett is annyira tündér volt, a lázat is hősiesen viselte, olyan hálásan szállt be a hűtőfürdőbe (persze előtte üvöltött), és ahogy lement a láz, már jókedvű is lett, sőt aznap, amikor nem is volt lázas, csak vacakul volt a hányós vírustól, odahúzott a kádhoz, hogy ugyan fürödjünk már, hogy elmúljon a rosszullét :-))).

Egyre világosabban ki tudja fejezni magát gesztusokkal és szavakkal kombinálva, bár olykor a vevő oldal bénázik, például múlt héten, Sz. délelőtt oviban volt kedden-szerdán, mi itthon voltunk Gryllus Vilmost hallgattunk, a biciklis albumot. Lassan indulni készültünk Sz.-ért, kimentem a fürdőszobába fogat mosni, hallottam, hogy jön a lányka, már nyomtam is a fogkrémet a fogkeféjére, aztán kissé meglepődtem, amikor egy takaróval a kezében érkezett, aminek a csücskét a kezembe nyomta, és nem fogadta el a fogkefét sehogy. Értetlenül álltam, hiába nyomatékosította a takaró még több részének kezembe gyömöszölésével mondandóját, és nézett rám úgy A., hogy "Hülye vagy? Nem érted?" Aztán amikor kimentem akkor hallottam, hogy a Tea című dal szól, és akkor leesett. Mert az előző, a Zivatar volt, amire mindig sátrat kell építeni Sz.-nak a takaróból, ahová mindenkinek be kell bújni az eső elől - csak én nem hallottam...

Az önérzete meg ugyancsak rendben van: a múltkor rászóltam valamiért, hogy: Nana! - erre visszaszólt határozottan: Nem nana!

Mostanában amúgy is vannak már földrefekvős hisztik, meg gyakori nyavalygás, ha Sz. hozzányúl valamijéhez - teljesen másolja a bátyja reakcióit, de így legalább elé is tükröt tart, egész jól sikerül már beszélni Sz.-csal erről, bár gyakorlati megvalósulás még nincs.

Szóval mint mifelénk általában, inkább jó, még akkor is, ha éppen kicsit rossz, különben is mindjárt Karácsony! (amire idén már semmit sem tervezek el, ami a programokat, műsorokban részvételt illeti, mert úgyse úgy lesz, de azért nagyon várom :-))

Amennyire volt domináns az ünnepben gyerekkoromban az ajándék és a rengeteg evés, a mi saját karácsonyaink már másmilyenek, persze van ajándék a gyerekeknek (egymásnak csak apróság), de az ünnep lényege, hogy Isten a Földre küldte a fiát nekünk. Sz. is nagyon szereti a karácsonyi történetet, bizony év közben is sokszor kell azt mesélni neki :-).

Utazunk!

2009-11-12T20:44:00.005+01:00

Miután az új diagnózissal jogosultak lettünk magasabb összegű családi pótlékra, a postaládában a minap találtam egy borítékot, ami egy kis kártyát, egy ú.n. hatósági igazolványt tartalmazott erről, és ami utazási kedvezmények igénybevételére jogosít. Fogalmam sem volt, milyenekre, hát, belemásztam a magyarorszag.hu-ba, és hatalmas meglepetés ért: először is korlátlanul (illetve addig, amíg fenáll a diagnózis, és kapjuk a magasabb összeget, de legalábbis minimum két évig, a felülvizsgálatig) utazhat Sz. plussz egy kísérő vele 90%-os kedvezménnyel belföldön. De ami még izgalmasabb, hogy helyi közlekedést díjmentesen veheti génybe a gyerek, plussz szintén egy kísérő.

Csak azon mosolyogtam némi (?) iróniával, hogy amikor még "csak" beszédfogyatékos volt, és hetente kétszer utaztuk át a várost a fejlesztésekre, akkor nem járt ilyen kedvezmény, ahogy magasabb összegű csp. sem, pedig abban az állásban a gyerek sokkal reménytelenebbül festett. De a beszédvizsgálóban azt mondták, hogy erre nem adnak, ez nem minősül súlyos fogyatékosságnak. (Borzasztóan remélem, hogy ez változott az elmúlt években).

Amúgy meg a nagy örömben el akartunk ugrani Szegedre, mert P. vállalt még hétvégi munkát, és pénteken nevelés nélküli munkanap van az oviban, szóval kitaláltuk, hogy akkor hónom alá kapom a két kölköt, és csütörtök kettőkor vonatra pattanok, erre Sz. nem végighányta a szerda éjjelt? Utóbb kiderült ő a csoportjában az ötödik volt... Utazás lefújva, anyós megnyugtatása, hogy akkor megyünk két hét múlva (jövő héten Panni néni péteken), éjszakai hányás-nyomok eltakarítása... Szerencsére Sz. nappal egyre jobban lett, bár szinte egész nap feküdt a nappaliban a kinyitott kanapén, de jókedvű volt, sokat ivott, evett kekszet, levest, viháncolt A.-lel, de délutánra kijött A.-n az MMR, felment a láza (a tüszős mandulagyusz. az oltás másnapján tört ki rajta, és bár mondta a doki akkor, hogy készüljek, hogy egy hét múlva lehet megint lázas, kiütéses, ami már az oltástól lesz, de teljesen elfelejtettem a betegség és szülinap közepette.)

Szóval maradtunk, de talán jó lesz az idő (legyen olyan, mint ma, lécci, lécci, lécci...), akkor itt is el leszünk biciklizve, őszölve...

Radnóti

2009-11-09T21:23:00.003+01:00

Ó volt az első "komoly" kedvenc költőm. Tizenhárom évesen a Nem tudhatommal nyertem egy szavalóversenyt. Nem tudom, értettem-e, de egy Radnóti és József Attila díjas előadóművész lányának muszáj volt korán komoly verseket szeretnie, és nem is bánom, mert tartást adott, gondolkodásra serkentett. Aztán pár évig nem is tudtam kijönni a hatása alól. Akkor már inkább az eclogákat szerettem. Érettségi előtt az élete tragédiája miatt már jobban érdekelt az ember, aki a versek mögött van, az a szelid, okos tekintetű fiatal férfi, aki a régi fotókról ránk néz, borzongató volt a tudat, hogy fiatalsága teljében miken ment keresztül, az Erőltetett menetet ezerszer végigsírtam.

Mára már nem kizárólagos kedvencem ő, hiszen tele ez az ország fantasztikus érzékenységű, műveltségű költőkkel, annyian vannak, akik rengeteget adtak, adnak nekem, de mégiscsak ő az első...

A hatévessé válás lélektani hatásai

2009-11-08T09:45:00.003+01:00

... avagy mit csinált Sz. - aki eddig csak hóembert, napocskát és pálcikaembert rajzolt - ma reggel, amikor senki nem figyelt.

Születésnap, amilyennek lennie kell

2009-11-07T23:08:00.006+01:00

Szinte az utolsó pillanatig nem tudtam, hogy hogyan lesz a mozdonyformájúra összeállított piskótalapokból torta, de valami csak lett (csálé is, csúnyácska, de egyrészt a miénk, másrészt finom). Egy darabig maradok a szögletes és kerek tortáknál, sütiknél, és fúúúúj csokimáz, ami összekeveredve oldalt a lapok közül előbukkanó vajas krémmel, majdnem katasztrófához vezetett, végül nem esett atomjaira az egész, csak katasztrofálisan ronda lett a máz...)

Takarításra nem sok mód volt az elmúlt napokban két hűtőfürdő között, de szerencsére anyósomék nem finnyásak a rendetlenségre, ami a polcok és a kanapé alatt fellelhető volt.

A. valami elképesztő üvöltéssel reagált a nagyszülők érkezésére. Nyilván a betegsége miatt, mert amúgy nem szokása ez az égzengéses-produkció...

Végül megnyugodott a kicsi, az ebédet is sikerült befejezni, a maradék ajándékokat átadtuk (a lényeg a fűtőház volt, nagyon várta már), volt sok lufi, jókat ettünk (A.-nak nyilván fáj a torka, mert inkább a nagyapját igyekezett megetetni a saját ételével), énekeltünk, Sz. fújt, ettünk, A. végül hatalmas rajcsúrt csapott az összes jelenlévő nagyszülőjével (apukámék nem jöttek egy elhúzódó kórság miatt, nem akartak se fertőzni, se fertőződni).

Jó volt. Sz. a hatévessége tiszteletére ma saját lábán jött ki fürdés után (A. születése óta őt is ölben kellett kihozni, bár egyedül mászik be, egyedül mosakszik, de ölben jött ki), és azt is elhatározta, hogy apja nélkül alszik el, de az végül nem sikerült, de holnap újra megpróbálja :-).

Isten éltessen gyönyörű, okos nagyfiam!

Booooldog, booooooldog...

2009-11-07T04:56:00.004+01:00

Meghatévesedett ez a gyerek... Nagyon várta már! Az igazi buli ma lesz, de azért már kapott két Tesz-vesz könyvet, és egy újabb ICE-szerű vonatot (nagysebességű gyorsvonat, szóval lehet teljes erőből tolni végig a pályán :-))

A dolog érdekessége, hogy A.-nek tüszős mandulagyulladása van. (a tizenhat hós gyereknek ez a harmadik...) Két napig negyven fokos láza volt (kivéve azt az egy-egy fél órát, ami a kúp beadása és a hűtőfürdő után volt), hatodikán viszont felébredt láztalanul és jókedvűen. (Nem eszik, de én se ennék, ha olyan izék lennének a torkomban...) Ő is megjándékozta a bátyját :-).

Képek a mai buliról holnap :-)

Bicikli

2009-11-03T13:48:00.002+01:00

Szóval vasárnap délután, miután ráébredtünk, hogy nem tudunk vásárolni menni, kimentünk a játszótérre, és vittük magunkkal Sz. mostanában a roller miatt, és a kudarcok miatt elhanyagolt pótkerék nélküli biciklijét is. S láss csodát, nem lett igaza a fiamnak, miszerint ő nem fog biciklizni soha, mert már úgy megy, mint a pinty, csak a kanyarban fogom meg kicsit a hátát, de azt hiszem, az is csak a saját megnyugtatásom végett...

http://mese.tv/page/bicikli_6

Viszont a születésnapi ajándékon kívül ígértem biciklizés-megtanulási ajándékot is, hogy egyáltalán megpróbálja - kész anyagi csőd...

Egy rosszul kezdődő, de nagyon jól folytatódó nap...

2009-11-03T12:40:00.005+01:00

A. tegnap csak negyven percet aludt délben. Persze este hatkor kidőlt hazafelé a baba-mama-klubból. Én meg itthon letettem, levetkőztettem, majd visszaaltattam az erre felébredt gyereket, és nem is engedtem felébredni reggelig, különben még éjfélkor is ébren lett volna... Azt hittem hatkor már kukorékolni fog, de fél nyolckor keltek mindketten, így nagyon késve indultunk oviba. Az indulás körüli kapkodás után jókedvűen vártunk a megállóban, ahova meg is érkezett egy dugig telt busz (utóbb kiderült, hogy ez egy késve indult járat volt, mert a nyomában ott jött a menetrendszerinti üresen.) Felkecmeregtünk, Sz. is befurakodott egy ismerős kislány mellé egy ülésre, és éppen két ismerős anyuka mellé álltam, így vidáman fecsegtünk. Aztán következett a megállónk, szépen szálltunk lefelé, amikor egyszercsak ránkzárta az ajtót a sofőr. Ha egyedül vagyok, nem borulok ki ennyire, de a gyerekeket is megnyomta az ajtó, Sz. meg amúgy is retteg minden hirtelen helyzettől, hát, én olyan cifrát üvöltöttem a sofőrnek, mikor végre kinyitotta az ajtót... Pedig nem vagyok az a lépten-nyomon káromkodós, de most nagyon kiszakadt belőlem. Végül a síró gyerekek megnyugodtak, én is lecsillapodtam, és mentünk az oviba, Sz.-nak ezerszer el kellett magyarázni, hogy ez egy szerencsétlen véletlen volt, nagyon ritkán van ilyen. Mire beértünk az oviba, sikerült túltennie magát.

Miután leadtuk Sz.-ot, vettünk némi harapnivalót, és gyümölcsöt, de még egy óra volt a zenebölcsi kezdetéig, hát, felhívtam a lányt, aki tartja, hogy nem mehetnénk-e be hamarabb az imaházba, addig a kiscsaj elvan a kertben. Persze mehettünk. A baptista imaház udvarán egy hatalmas hársfa áll. Természetesen az udvar utolsó négyzetcentijét is hársfalevél borítja így ősszel. Mi meg mindketten nagyon szeretjük a faleveleket. Először elég szolidan kezdtük, A. egy lapáttal pakolta a dömperbe a leveleket, aztán gereblyézte egy kis gereblyével, de aztán megtaláltam a nagy levélgereblyét a komposztálón... Gondoltam csinálok egy kis kupacot A.-nak, amibe belehempereghet, meg amit dobálhat, de néhány húzás után olyan gereblyézhetnékem támadt... Eszembe jutottak az őszi dolgozások a szüleim kertjében, az égett levél illat, a macskánk, ahogy hempereg az avarkupacban, a meleg tea, a pálinka, a zsíros kenyér, amit bekaptunk munka közben, egy szó, mint száz, merő nosztalgiából levedlettem panellakó mívoltom, és gereblyéztem egy jót, meg belehordtam a komposztálóba a leveleket, A. lelkesen segített gereblyézni is, hordani is, kipirult az arca, jéghideg volt a keze, de végig vigyorgott.

Ezt már csak megkoronázta a zenebölcsi, ami szokás szerint nagyon jó volt, A. annyira élvezi ezeket a foglalkozásokat, hogy nem győzök csodálkozni, hogy hova lett a kisbaba, aki eleinte végi sírdogált, és már az sem okoz gondot neki, hogy a hangszereket vissza kell adni a hangszeres blokkok végén :-). Írok is gyorsan két mondókát, ami ugyan ma nem volt, de nagyon szeretjük őket.

Ez az a vers, amit már Sz. is imádott, és ha A.-lel játszom, bizony felkéredzkedik egy-egy csúszásra ő is, ha apa itthon van, akkor egyik gyereket ő, másikat én csúsztatom.

Földön ülve a gyerkőc háttal nekünk az ölünkben ül.

Nagy a hó igazán,
(gyerek lassú döcögtetése, lovagoltatása a combunkon)

Fut a sí, meg a szán.
(Kicsit gyorsabb döcögtetés)

Hejhó!
(térdünk behajlítása, a gyerek a térdünk tetején üljön, a lába két oldalra lógjon továbbra is )

lecsúszik a Pali, meg a Ferkó.
(gyerkőc lecsúsztatása az alsó lábszáron.)

Vigyázat, komoly függőséget okoz a gyerekeknél, csak jó kondiban kezdjünk hozzá :-).
(lehet széken ülve is csinálni, akkor nem kell a hejhónál térdet hajlítani, csak kinyújtani a lábat előre srégan.)

Másik lovagoltatós (elég közismert, de ezt mindkét gyerekem annyira szereti, szerette, hogy inkább leírom, hátha valaki nem ismeri.) Itt szemben ül a gyerek, így jól látható, ahogy szétkacarássza a fejét :-)))

Így mennek a gyerekek.
(Lassú lovagoltatás)

Így mennek a betyárok.
(Öldalra billentgetés lassú lovagoltatás közben, tehát felváltva emelgetjük a térdeket.)

Így mennek a katonák.
(Gyorsabb tempó két lábbal egyszerre.)

Így mennek a huszárok.
(a gyerek fenekének meghuppantatása, döcögtetés erőteljes mozdulatokkal.)

2009-11-01T21:08:00.002+01:00

Birtalan Ferenc: Halottak Napja, Élők Napja

Gyújtanak-e gyertyát értünk az ÖRÖKLÉTŰEK?
Van-e ÉLŐK NAPJA?
Átutaznak-e a SEMMI VIZÉN letekinteni ránk?
Mi elmegyünk.
Mi megyünk, míg lábunkból kifogy a lépés,
míg van út NINCSEINK felé.
Elmegyünk, áldjuk az őszi
napfényt, ha eső, ha köd, mert áldhatunk.
Fenyőág, krizantém, fagyöngy. És a mécsesek...
Reszketnek a léleknyi fények. Reszketünk.
Jönnek-e hozzánk így, szeretettel, lesz-e ki jöjjön,
lesz-e hová?
Hát óvjuk, tesszük szélvédett helyekre, lángjon, segítse
haza, segítse az éppen-élőt, mert minden mi van,
milliomodszor is újravirágzik innen, hol már nincs joga
a szónak, s csillagokra szóródnak a miértek.
Ezek a tisztaság percei.
Ma, itt, HALOTTAK NAPJA VAN.
Látjátok feleim... s voltunk bár Istentől bármi távol,
itt reszketünk mind, miként a sok kis mécs világol,
...por és hamu...

Mondókák

2009-10-29T21:15:00.003+01:00

Jó régen nem írtam mondókát, hát, hoztam most többet is :-).

A. jelenlegi kedvence egy ujjacskás:

Anya kezébe veszi baba mancsocskáját.

Megmásztam öt hegyet
(ujjak kinyitása)
egy dundit
(anya ujjával végigsimít a baba hüvelykujján tenyértől az ujj hegyéig)
egy keskenyet
(mutatóujj végigsimítása)
egy magasat
(közpéső)
egy ékeset
(értelemszerűen a gyűrűs jön)
meg még ezt a picikét
(kicsi)
nekem ennyi épp elég.
(erre lehet játékosan lihegni, vagy tapsolni, kinek mi tetszik :-))

A másik egy egészen egyszerű kis játék Weöres Sándor Olvadására:

Csipp csepp, egy csepp, öt csepp meg tíz, olvad a jégcsap, csepereg a víz.

(Először lassú, majd egyre gyorsabb ütemben, először egy egy ujjunkkal, majd egyre többel bökdössünk a baba tenyerébe.

Na, jó, ha már tenyér, itt egy bónusz, ami szintén nagy kedvenc:

Kerekesen
(kör rajzolása a kicsi tenyerébe)
böködősen
(belebökdösünk a tenyerébe)
simítósan
(megsimogatjuk a tenyerét)
csattanósan!
(jól belecsapunk, hogy csattanjon :-))

Egy gyerekesek vagyunk még két napig

2009-10-29T20:07:00.004+01:00

Sz. a bátyáméknál dúskál kutyában, macskákban és kényeztetésben Miskolcon, P. rohangál hol ebbe, hol abba a bankba mindenféle papírokért/-kal, mi A.-lel élvezzük, hogy nem kell oviba rohanni reggel-délben, kényelmesen játszóterezünk, főzünk, játszunk, még zenebölcsi sem volt az őszi szünet miatt, csak a Biblia-óra volt fix-programunk (amit ma én vezettem fel, mármint én hoztam az igét, meg a gondolataimat róla, amiből elég jó kis csevej lett, bár a lányom kísérletet tett némi hisztivel, nyűggel az alkalom szétzilálására, de nem hagytam :-)). Ez most egy kísérlet, hogy mindig más "dolgozzon", ne csak a lelkész-lány, bár spontán alakult így, mivel nem tudta volna megtartani a múlt hetit, ezért megkért, tartsam én. Én meg teljesen megijedtem ettől, de végül beleegyeztem, és készültem, és nagyon jó volt a készülés, belemélyedés, de mindenféle betegségek, más elfoglaltságok miatt más se ért rá, így végül mégis elmaradt, és áttettük ehétre. Két tanulság volt számomra: mindig úgy kellene olvasnom a napi igét, mintha beszélnem kellene róla valakiknek, és a másik, hogy még mindig nem tudok összefüggően beszélni, és belezavarodom a saját mondataimba, gondolataimba... Ezzel együtt is azért nagyon jó volt.

Mivel A. nyolckor mindennap alszik, és P.-nek nem kell Sz. mellé bújni, ránkszakadt a nagy esti-éjjeli szabadság. Két beszélgetés között megnéztük az Up! című animációs filmet.

Most ilyen animációs filmes időszakunk van, mert nemrégen meg a 9-et néztük meg. Régóta nem tetszett film ennyire...

Szerintem egyik sem gyerekfilm, de felnőtteknek szívesen ajánlom. A 9-ben Tim Burton keze is benne van, szóval ilyesmire kell számítani. Ide teszem a trailer-jét, bár szerintem nem sokad ad vissza a film hangulatából, ez a zene, amit alávágtak, olyan messze van a filmtől, mint Makó Jeruzsálemtől...

Az Up! egy Disney-Pixar cucc (ahonnan jött már pár olyan film, amit szintén nem tartottam gyerekeknek valónak), bájos, de már az alaptéma is elég érzékeny: egy nagyon idős bácsiról szól, aki a felesége halála után egyedül marad egy nagy város közepén. Körülötte már lerombolták fiatalsága világát, épülnek a toronyházak, alig várják az építtetők, hogy idősek otthonába vonuljon, vagy meghaljon, és lerombolhassák a kis házat, amit együtt tettek lakhatóvá a feleségével sok-sok évvel azelőtt. És amikor már éppen kényszerítenék, hogy bevonuljon az otthonba, az utolsó pillanatban úgy dönt, hogy megvalósítja feleségével közös gyerekkori álmát, és hihetetlen kaland veszi kezdetét... Bűbájos lenne az egész történet, ha nem tettek volna bele néhány keményebb akciójelenetet, ami az én gyomromnak sok volt... Persze ezzel együtt is klassz volt, hol vidám, hol sírós, hol nagyon izgalmas... Pont jó apával összebújva nézni, mikor, miért lehet odasimulni :-).

És aúgy meg ezt látnám nagyon (az oldal alja felé vannak a trailer-es bejegyzések, de a plakátok is olyan jók, hogy...), és arról ábrándozom, hogy P.-vel kettesben (!) moziban (!), angolul (!) nézzük meg. Vad dolgok után sóvárgok...

R.-ből C.

2009-10-25T10:09:00.004+01:00

Az úgy volt, hogy P. munkahelye az R. bank. Már vagy ezeregy éve. És volt már a csoportos létszámleépítésüknek egy hulláma, amibe ő nem került bele. Most valami új szempont szerint bocsátottak el a mostani hullámban: értékesítési versenyek nyertesei, dobogósai, év dolgozói, legnépszerűbb, legeredményesebb dolgozók... Hát, így rúgták ki az én férjem is. Még szerencse, hogy minden titkolózás mellett, voltak utalások, így drágám már két héttel korábban leadta az önéletrajzát a C. bankhoz. Ahol a beajánlója a lehetséges területi vezetője volt, aki az R. banknál kedves kollégája volt azelőtt. Így mikor csütörtökon hazaküldték, már egy napja fel volt véve a C. bankhoz... Olyan jó feltételekkel, amit még úgy sem utasított el, hogy nem tudta biztosra, valóban elküldik-e R.-ék. (magasabb bér, jobb bónusz, lakáshitelünk átvétele ugyanolyan feltételekkel, stb...) De elküldték, így még végkielégítést is kap...

Már három napja itthon van! (Csak szerdán kezdődnek a tanfolyamai az új helyen). És nem kell másodállásba mennie, hétvégente itthon lesz! A gyerekek csüngenek rajta, nagyokat sétálunk, rengeteget beszélgetünk, és bár természetéből adódóan aggódik az új helyzetek miatt, nagyon bizakodunk mindannyian.

Hálásak vagyunk a Jóistennek, amiért az utak kifürkészhetetlensége mellett is jól rendezi az életünket!

Faludyval emlékezem

2009-10-23T13:33:00.004+02:00

Ezért.

Faludy György: 1956, Te csillag

A terrible beauty is born.
(Yeats)

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában; –

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek; –

péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
Az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
szépség most nálunk is megszületik; –

hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány; –

ölelkezés az Írószövetségben:
csomagolnak és indulnak haza;
feltépett sínek, utcák és fölöttünk
a szabadság liliom-illata; –

ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; –

és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör ködön, füstön. Talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján;–

és szombat: hajnalban csupa reménység,
de estefelé: nyakunkon a kés.
A keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés; –

mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
újabb börtönt, s ha nem is jött velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem; –

a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
eddig sem ápolt, s ha más föld takar,
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?

Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom,
és otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason –

ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem

az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem – életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat

éjjelre és kedvet a szenvedéshez
s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –

ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
oly könnyű volt a nehéz út veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.

Apróságok

2009-10-20T21:23:00.003+02:00

Ebben a sok itthonlevésben sok aranyosság történik velünk folyamatosan, de mire idejutok, a felét elfelejtem.

Egyik kedvencem volt, amikor valamelyik este fogmosás után szállingóztunk be a kisszobába az imádsághoz, amikor A. átrohant a nappaliba, majd visszatrappolt kezében a Mi Atyánk-os bibliai lapozóval, aztán leült, és letette maga elé, aztán várakozásteljesen ránknézett :-). (Persze így is viháncolni kezd az imádság felénél, de ezt megkönnyeztem akkor is...) Már minden imádságnál, asztali áldásnál mondja, hogy Ámen, és erről eszembe jutott egy Sz.-csos történet olyan három éves korából. Két macival aludt, egy nagyjából tíz centissel, meg egy háromszor nagyobbal, és miután imádkoztunk, és összebújtunk, hogy aludjon (akkoriban már külön ágya volt, de oda kellett bújni hozzá, amíg el nem aludt), elkezdett a hasán bábozni a macikkal. A nagy maci mondta a kicsinek, hogy: - Brumma-brumma-brumma-brumma. Ámen. Erre a kicsi is: -Ámen.

Amúgy még mindig megdöbbenek, mennyi mindent megért A., és egyre több szót próbálgat, már nem csak a kezdő szótagokat, mint eddig, hanem teljes szavakat is. Sz. nagyon szokott örülni, amikor mond valamit, megtapsolja, megdicséri, nagyon aranyosak. Magabiztosan használja: apa, anya, vedd le, (hin)ta, tente, ámen, cici, pe(le)nka, kaka, csip-csip, vau-vau, mú, hapci, pompom (hát, bizony Sz. három éves elmúlt, amikor először látott rajzfilmet, másodszorra ez a bravúr nem sikerült sajnos...), baba, mama, papa (fényképen mutatja őket), van, valami fura szava (itte), amikor az énekes könyvet nyomja a kezembe, hogy abból énekeljek, de ennek szoros értelmét csak tippelni tudjuk, hogy ének-e, vagy Isten - bár az utóbbira hasonlít jobban, de csodálkoznék, ha az lenne), és hát a legtöbbet használt szava a nem... Ezeken kívül meg folyamatosan karattyol A.-ül, meg ismételget más szavakat gyakorlásképpen egyre ügyesebben. Így a ci néha már cipő, az ó, orr, és hasonlók. Vannak szavak, amik csak egyszer elhangzanak, aztán elmennek valahová pihenni a kis fejecskében :-).

Sz. eközben csak beszél, és beszél, és beszél, és kérdez, és válaszol, és megszólít, és rászól A.-ra. (Hát, az nagyon édes! "Mit művelsz te itt?" - amikor a kisasszony szedi szét a bonyolult sínrendszert, amivel egy fél órát küzdöttünk, hogy elkészüljön). Kiválóan tud már kunyerálni: "Aaaanyaaaa, léééégysziiii!", bár mindezt részletesen el kellett többször magyarázni neki, mert valami fura tagoltsággal mondta korábban, hogy "Anya, légy szíves...", mint amikor a kisgyerek olvasni tanul, és fel-felkunkorítja a hangsúlyt a szavak között.
Egyre többször köszön magától előre az ismerősöknek hangos Csókolommal, és a gyerekeknek Sziával.
Rengeteget rajzol és gyurmázik mostanában (a hóember a mostani favorit - mindig egy-két dolgot csinál egy ideig, aztán áttér másra).

A zenét mindketten nagyon szeretik, szoktak együtt táncolni is, legutóbb például erre buliztak.

De képesek krisztmöszkerolokra is táncraperdülni...

Záró

2009-10-20T20:58:00.004+02:00

Megvan a záró. Nem írt rá a doktornő gyermekkori autizmust, hogy ne nehezítse meg Sz. dolgát, és mert a gyógypedagógus jól fejleszthetőnek találta, "csak" pervazív zavart. A tesztek eredményei hullámzóak, és főleg nem reálisak, és akadnak benne olyan ostobaságok is, amik miatt olyan érzésem volt, mintha valaki másét kopipésztelték volna be, hogy keveri a jobb és bal kezét, meg az irányokat. Speciel ezeket sosem keverte... (Miközben gondot okoz neki, hogy hogyan tartsa a pólóját maga előtt, hogy az eleje kerüljön előre :-), de bármi tájékozódással kapcsolatos dolog prímán megy neki. A jobb és bal még beszélni nem tudó korából megy, a vele szemben lévőé is, ahogy a színeket is sokkal hamarabb ismerte még árnyalat szerint is, mint ahogy beszélni tudott...)

Lehet, hogy nem egyetlen nap alatt kellett volna letesztelni hat-hét dologra...

Az is szerepelt a záróban, hogy amikor nem értett egy feladatot nem kért segítséget, és ezen elcsodálkoztam, mert ez a gyerek az elmúlt egy, de főleg fél évben megállás nélkül kérdez... Talán, ha az apja bent lehet a háttérben meghúzódva, nem zárkózik be ennyire, és kicsit reálisabb eredmények születnek...

Javasolták a PECS módszert, amin az oviban lefáradtak a gyógypedagógusok (a logopédus és a mozgásterapeuta), mondván, hogy az súlyosabb eseteknél szokás, de ahogy utánaolvastam, kommunikációs sémák megértetésésre, beszélni jól tudóknál is sikeresen alkalmazzák. (Remélem, találok valamit erről részletesebben...)

Szóval kaptunk is, meg nem is... Mindenesetre nem fogom mutogatni ezt a papírt senkinek, remélhetőleg az iskola előtti felmérések már nem lesznek ilyen furán szervezettek - meg ő is idősebb lesz másfél évvel...

A héten beszélek az óvodavezetővel, bár az óvónénik nyugtattak, hogy szerintük nem kell máshová menni - merthogy a kerületi olyan oviban, ahol autisták vannak, tényleg súlyosan autisták vannak, a logopédusnénink szerint semmi keresnivalója ott Sz.-nak...).

Azért annyira jó volt ez az egész, hogy most mindenki számára világossá válik, aki Sz.-csal foglalkozik, hogy a szociális furcsaságai abból fakadnak, hogy nem érti, hogyan működnek a társas dolgok, hiába ismétli el a szabályt, attól még nem érti. És meg lehet vele értetni, csak sokkal lassabban.

Télség

2009-10-17T16:50:00.005+02:00

Egyszerűen arcul csapott a hirtelen rossz idő. Főleg a szél. Teljesen sokkolt. Hol van az én szép, sárgás, barnás, vöröses, hűvöskés, de napos őszöm?!? Éppen a rossz idő beköszönte előtt egy nappal lett náthás újra egyszerre a két gyerek, és nekem annyira kapóra jött, hogy ki sem kellett menni, innen a meleg lakásból irtózhattam kedvemre a kinttől. Aztán csak ki kellett menni, mert Bicskére volt időpontunk Panni nénihez. És majdnem másfél órát vártunk Kelenföldön a vonatra, húsz percet bent, a többit a peronon a vad szélben a hidegben, mert amikor kiderült, hogy késik a vonat, Sz. bepánikolt, és nem volt hajlandó elmozdulni, nehogy elmenjen. Végül ahogy sorban írták ki a késéshez a plussz tíz perceket, A. elveszítette minden türelmét, Sz. sírt, hogy hol a vonat, egyszercsak felhívtam Panni nénit, hogy ne haragudjon, de közlekedési káosz van, valószínűleg a szél miatt, nem tudunk menni, mert még ha most jönne is vonat, de visszafelé ugyanezt végigjátszani Bicskén, nem szeretném. (Ki kell nyomoznom, hogy busszal hogy lehet odajutni, illetve hol kell leszállni róla, ami viszonylag közel van a Bogya Károly utcához.) Megértő volt, bár sajnos csak több, mint egy hónappal későbbre volt új időpontja. Hazamentünk, és két napig ki sem voltam hajlandó lépni a lakásból, csak néztem a negyvenötfokig hajló fákat, és élveztem a meleg radiátort, a meleg teát, a mécseseket, jókat játszottam a gyerekekkel, elvégeztem egy csomó halogatott házimunkát, és közben megtörtént az első ráébredésem, hogy mennyire szeretem is ezt hideg időjárás idején.
Aztán ahogy csökkent az orrfolyás, szakadt fel a torkokból a trutyi, és Sz.-nak sürgősen be kellett szerezni téli cipőt, kimerészkedtünk. A gyerekek mint két kiscsikó élvezték a kintet, Sz. boldog volt az új meleg bakancsával, és akkor a fülembe tolakodott a Ghymestől az Északi szél, aztán jöttek a karácsonyi dallamok (Jöjjetek, Krisztust dicsérni), és fogtam a kicsi kesztyűs kezét, néztem a kipirult arcukat, mosolyogtam Sz. kérdésén, hogy "Ezek már hófelhők?", és megtörtént az áthangolódás. (Persze azért titokban reménykedem, hogy ahogy az elmúlt hat évben mindig, idén november elején-közepén is, Sz. születése napja utáni két-három hétben még lesz szép, napocskás, sétálós ősz...)

Alkotás - sok képpel

2009-10-11T21:01:00.007+02:00

Úgy döntöttem, nem foglalkozom sem az anyukák között dúló furcsa háborúval, sem a politikai videóval, egyrészt, mert nem érzem rám tartozónak, nekem szólónak egyiket sem, másrészt mert nálunk sokkal érdekesebb, de főleg vidámabb dolgok történnek :-). A. eddig is firkálgatott, de az két-három vonal húzigálása után a rajzeszköz elfogyasztásának kísérletébe torkolott. Minekutána ezirányú próbálkozásait rendre elfojtottuk, mostanában mintha átgondolta volna a dolgot: sok-sok rajzolás után próbálja csak meg befalni a krétát, vagy leharapni a ceruza vagy filctoll hegyét. Szerencsére résen vagyunk. Mindenesetre végre megörökíthető az alkotás folyamata, mert az elején igazán a nyomhagyás köti le.

Eszembe jutott a kétkézzel rajzoló gyerekemről a történet, ami A. nyolc-kilenc hónapos korában esett meg velünk. Játszótéren voltunk, akkoriban még nem vittünk magunkkal homokozóeszközt, mert a kiscsajt a homok tapintása sokkal jobban érdekelte, Sz. meg nem homokozott. Egy kedves nagymama játszott mellettünk az A.-nél vagy fél évvel nagyobb unokájával. Elcsodálgatta a lányomat, ahogy nyúlkált a homokba, majd felé nyújtott egy lapátot, hogy "Inkább ezzel, mert piszkos lesz a kezed!", és mikor A. a bal kezével nyúlt érte, rászólt: "Nem, nem! A szép kezeddel fogd meg!" Köpni-nyelni nem tudtam. Végül kinyögtem, hogy az apja balkezes, de szerencsére nem folyhatott tovább a tanulságos eszmecsere, mert a nagymama végre a saját unokájával kezdett foglalkozni...

Mondjuk A. mostanában inkább tűnik jobbkezesnek, de még sokszor beveti mindkettőt.

Busz, nátha, nagyszülők

2009-10-10T21:33:00.006+02:00

No, kérem, enyém első számú gyerekem, gyönyörű nagyfiam, csütörtök óta állva utazik a buszon! És újra beigazolódott, amit minden vele kapcsolatban kételkedőnek - bizony, időnként magamnak is -, mondani szoktam, hogy minden eljön egyszer, legfeljebb nála kicsit többet kell várni rá. De végre vége a hisztis, sikítós buszozásoknak, amikor három megálló alatt három vödörnyit izzadok, végre, végre áll a gyerek, és annyira, de annyira büszke magára, amennyire én is rá :-).

Ennek örörmére nem sikerült kiviteleznünk a ma délutánra tervezett szentendrei kirándulást egy rusnya nátha miatt. Mindkét gyerek orra ömlik, P. meg teljesen lerobbant, bár láza még nincs, de már beindult a hipochondriája, szóval mi már mind a négyen sertésinfluenzában szenvedünk :-DDD. Azért így is jó nap volt, mert délelőttől kora délutánig itt voltak anyósomék. Sok sütivel lettünk gazdagabbak, meg sok szeretgetéssel. És délután sétáltunk a környező kedvenc utcákban, és olyanokban is, amikben még nem jártunk, és találtunk egy nagyon helyes evangélikus templomot. A hirdetőtábláján ilyesmi volt: Istentisztelet vasárnap tíztől, utána beszélgetés, teázás a templomkertben :-))).

Kicsit (?) intim poszt

2009-10-07T19:34:00.007+02:00

Van minden hónapban hat-hét nap - ami magában foglal egy pár napot valami előtt, illetve egy pár napot valaminek az elején -, amikor olyan vagyok, mint a mosott ... nekem nem fáj semmi, sosem fetrengtem görcsökben, de egyrészt egy rémes hárpia leszek, másrészt alig vonszolom magam. Ilyenkor minden kis semmiségtől elfáradok, ahogy a legegyszerűbb helyzetekkel sem tudok megbirkózni anélkül, hogy fel ne húzzam magam. Pár napig mindenkivel kiabálok, és egyszerűen nem ismerek magamra. Merthogy amúgy én vagyok az a lány, akivel az öreg nénik beszédbe elegyednek, akihez a játszótéren előbb-utóbb csapódik egy idegen gyerek játszani a sajátjai mellé, akinek az anyukája a padon sms-ezik, aki huszadszorra is nyugodt hangon válaszol a fia ismétlődő kérdéseire, aki egy nap százszor felpakol mindent, amit lepakol a kicsi, és nem húzza fel magát rajta. A hónap maradék három hetében legalábbis.

Ma rákiabáltam egy gyerekre a játszótéren. Ráadásul a gyereknek igaza volt félig-meddig, csak a módszere nem tetszett. (Sz. bambaságában véletlenül nekiment egy kisfiúnak, mire a kamasz bátty nekiesett Sz.-nak.) És utólag annyi más megoldás eszembe jutott, ahogyan normálisan lekezelhettem volna a dolgot úgy, hogy mindannyian jól jöjjünk ki belőle. Nagyon szégyellem magam.

A fiúk a családban már ismernek, és tudomásul veszik, hogy ez van, de én egyszerűen nem bírom feldogozni. Egyszerűen nem tudom kontrollálni magam, és ez nagyon megvisel.

És mindehhez mintegy járulékosan egy héten keresztül szinte folyamatosan izzadok. Eleve kisgyerek koromtól nagyon izzadós vagyok, de ilyenkor ez még fel is fokozódik. (És a fejemen ráadásul, ahova még kenni sem tudok semmit ellene...)

Ha van valami az életemben, amit nehezen fogadok, amibe nehéz beletörődni, hát, az ez.

De sebaj, minden nappal egyre szebb a világ.

Vadaskerti napló

2009-10-03T15:18:00.001+02:00

1. nap. Szegény P. dühöng. Eltöltöttek egy napot a Vadaskert kórházban gyakorlatilag a semmiért. Rögtön adminisztrációs bakival kezdődött az egész, azt orvosolták, megkaptuk a szobát, majd kiderült, hogy teljesen feleslegesen vittünk egy heti cuccot, ugyanis lehet bejárósnak is lenni, nem muszáj ott aludni, elég, ha kilenctől négyig ott vannak. Ehhez képest fél tizenegytől délig volt ismerkedés, meg valami kis foglalkozás, de orvossal még nem találkoztak, a szorgalmasan lefénymásolt leletekbe, kitöltött kérdőívekbe senki bele nem nézett. Onnantól semmi sem történt, amiért érdemes lett volna ott lenni: ebédeltek, pihentek, a délutáni udvaron levésnél, ahol összeeresztettek négy évestől húsz évesig mindenkit, viszont kiderült, hogy miért is nem érnek rá Szabolcsra. Amikor a nyolc éves közölte egy másikkal, hogy úgy seggbebaszlak, hogy a beleid szétrobbannak és a szarod szétfröccsen a falon - és akkor a nagyobb kamaszok verekedései és a többi már említésre se kerüljön -, Szabolcs megijedt. P. is. Nyilván az ilyen srácokkal inkább kell foglalkozni... Mit keresnek ők ott? Meg amúgy is, miért nem történik már valami velük? P. kitöltött egy szülői kérdőívet, reméljük valaki azért el fogja olvasni...

Nyilván a hátralévő négy napban azért fog még valami történni, de jelen pillanatban eléggé csalódottak vagyunk...

2. nap: a bent töltött hat és fél órában volt egy darab asszociációs-rajzolós feladat, ami Sz.-nak nehéz volt (rajzold le, mi lennél, ha ünnep lennél... többek között), aztán délután húsz percet volt végre Sz. pszichiáternél. Apa önkéntes óvóbácsiként gardírozza a Kuckó (4-10 évesek) lakóit, kezdi megkedvelni a kölköket... Úgy tűnik csak egy kis figyelem kell nekik...

Holnap én megyek, ami dupla-próba. A. és én külön leszünk tíz órán keresztül...

Sz. nagyon fáradt estére, csak leteszi a fejét, és alszik is.

3. nap végre volt egy csomó teszt: intelligencia, kreativitás, szókincs, ilyesmik. Eredményük majd a záróban, azt tudjuk az intelligencia még mindig a normális alsó határa, amilyennek két éve mérték. P. arról ábrándozik, hogy ilyen helyen dolgozhasson, nagyon jól érzi magát a gyerekekkel...

4. nap. Az én napom. Végre megtudom, hogyan is épül fel egy napjuk, és egy csomó apróságot, amiket P. úgy látszik lényegtelennek talált.
Kilenctől ú.n. értékelés van, a felkeléstől eltelő pár órát értékelik a gyerekek, elmesélik mi történt velük, mit csináltak, volt-e gondjuk. Mindenki, aki ezt képességeihez mérten szépen megteszi, kap "matricát", amit az eredményesség-táblára a neve mellé tűz egy rajzszöggel. Szépen gyűlnek a matricák, kapnak a kreatív feladatokért, a mosdásért, a szépen elmondott értékelésért :-). Tíztől kreatív foglalkozás: ma gyurmázás és nyomdázás van. Utána ebédig az udvaron vannak, ahol elvileg meg kellene próbálniuk valamit együtt csinálni, de Szabolcs főleg velem játszik. Amikor egyszer csatlakozni szeretne a nagyobbakhoz, az egyik kisfiú, akit sokat emleget amúgy, és akivel elsők között ismerkedtünk meg, és aki korábban pátyolgatta Sz.-t, rákiabál a gyerekemre, hogy "Ne kövessél már folyton!" Ennek háterrében két ok lehet, az egyik, hogy előző nap voltak látogatni a szülai, másrészt, hogy nem P. ment, hanem én. Így Sz. velem játszik, illetve egyszer csatlakozik egy labdázáshoz egy másik kisfiú, de egy fél óra múltán mi indulunk haza.

Pénteken már csak egy búcsúértékelésre, és töménytelen mennyiségű P. által bevitt édesség szétosztására, és egy részének elfogyasztására mennek be, visznek ajándékot a fiúknak, telefonszámot cserélnek a szülőkkel, és ebédre már itthon is vannak.

Nincs még zárónk, ennek hiányában egyelőre a hét értékelése továbbra is "nesze semmi, fogd meg jól", illetve annyi fejlemény van, hogy volt egy kérés, hogy tavasszal, miután már betöltötte a hatot a kölkec, csináljunk egy ugyanilyen hetet szülői felügyelet nélkül. A gyomrom is görcsbe rándul a gondolattól... nem tudom, merem-e odaengedni, még akkor sem, ha tudom, hogy így látszódna, hogy milyenek a szociális interakciói a kortársakkal... Nekem kicsit félelmetesek is ezek a gyerekek, a dührohamaik, agressziójuk... Az is zavar, hogy sokkal nagyobbak az enyémnél. Még alszunk rá párat.

Dávidnak és Krisztának, meg mindenki másnak is

2009-09-29T10:24:00.001+02:00

Képek

2009-09-28T12:55:00.003+02:00

Szirkáék után szabadon - A. is dugdos mindenfélét mindenféle lyukakba.

Sz. meg állandóan pózol újabban :-).

Bicikliszerelés

A tegnapi nap fénypontja

2009-09-26T15:35:00.004+02:00

Ma, az átnézhető ablakok, jó illatú függönyök, elpakolt játékok és itthon lévő P. közepette, már derülök az egészen, de azért tegnap kicsit rosszul esett.

Az ovi tőlünk egy átszállással közelíthető meg, de megspórolható az átszállás tíz perc séta beiktatásával, ha egy megállóval hamarabb szállunk le a buszról. Sz. viszont imád buszozni, így kompromisszumot kötöttünk, reggel nem szállunk át, délután igen. Néha a délutánit módosítjuk időjárás függvényében, sőt néha az egész utat lesétáljuk, rollerezzük, negyvenöt perc alatt haza lehet sétálni.

Bevallom, nem szeretek buszozni Sz.-csal, mert borzasztó hisztit csap, ha nincs ülőhely. Nem azért mert elkényeztetett, rosszul nevelt, buta kölyök, hanem mert fél állva utazni. Egyszer nagyon-nagyot esett, egy régi fajta Ikaruson beesett a lépcső aljába, és azóta fél. Nyilván ez kívülről nincs ránkírva, csak van egy hét-nyolc éves kinézetű nagyon síró, esetleg visító gyerek, aki leül a busz kellős közepén a földre... Szóval megértem én a rosszallást, a beszólásokat, csak attól még nem esnek túl jól.

Főleg, hogy pár napja A. szolidaritál. És én próbáltam Sz-t tegnap délben meggyőzni, hogy az eleve rosszkedvű, keveset aludt A.-ra tekintettel, most kivételesen sétáljunk haza, de hajthatatlan volt. Szóval a buszon így előbb Sz. kezdett sírni, aztán A. a legfülsértőbb hangján, és a kanyargós buszúton még levenni se tudtam, Sz. aztán kapott helyet, abbahagyta, A. viszont végigsírta volna a hátralévő három megállót, ha nincs pár kedves kamaszfiú, akik elkezdtek neki bohóckodni, kukucsolni, arcokat vágni. Miközben az idősebbek válogatatlan megjegyzéseket sutyorogtak a hordozásról, az elkényeztetésről, és a többiről.

Bármennyire is szeretek hordozni, szeretek beszélni is a hordozásról, szeretek beszélni Sz. kis félelmeiről is, egy busznyi nyugdíjassal nem volt kedvem most szóba elegyedni. Így végül leszálltunk, hazajöttünk, és megbeszéltük Sz-csal, hogy amíg jó idő lesz, inkább elindulunk húsz perccel hamarabb, de sétálunk. Hétvégén meg kitalálunk mindenféle busszal megközelíthető programokat. Aztán mire beköszönt a cidri, hátha megtanul állva utazni...

Csöpi

2009-09-25T23:36:00.003+02:00

Apukámmal folyton moziba jártunk gyerekkoromban. Nem fogom elfelejteni: a Csak semmi pánikot a miskolci Béke moziban láttam, valami kamarateremben, talán iskolás se voltam... A mozi már régen bezárt, és most elment Bujtor István is, aki Csöpiként ugyanannyira a gyerekkorom része volt, mint a kettő forint ötven filléres fagylalt, az öreg villamosok, amiktől fémszagú lett a kezünk, a Népkerti játszótér, a Diósgyőri Várjátékok, a Kaláka fesztivál, a Csabai kapu gesztenyefái, és a Művésztelep, ahol laktunk. Alig volt idősebb apánál, és bennem mindig is összemosódtak ők, apát ugyanolyan vagány fickónak láttam, mindketten nagydarab szakállas alakok voltak, a filmjeit nézve számomra apukám osztotta hősiesen a pofonokat a gonosztevőknek.

Persze kinőttem már ebből, de azért furcsa érzés, hogy útra kelt.

Jó szelet, Csöpi!

Egészségügyi és kutyás kalandok

2009-09-25T21:16:00.003+02:00

Ma szomorkodtam, mert beszéltem a szívem egyik csücskével, olyan baráttal, akivel már tizenhat éve jóban rosszban, és szomorú dolgokat mesélt. A kisfia ajak- és szájpadhasadékkal született májusban, tudtuk előre, és vártuk mindnyájan őt ezzel együtt nagy szeretettel, meg is érkezett, bár méltatlan körülmények között, szegényekkel cudarul bántak az egyik hű-de-neves klinikán, de a kisfiú édes, gyönyörű, közvetlen kis krapek, csak éppen cakkos a szája, hát, na, bumm, mindenesetre megvolt az első műtét múlt héten, minden szuperül sikerült, tegnap visszamentek varratszedésre, meg, hogy felhelyezzék a szájpadlemezt, ami egy protézis, ami addig lesz bent, amíg zárni lehet majd vagy egy év múlva a szájpadot is... És az egész nap a figyelmetlenségről, nemtörődömségről szólt, arról, hogy a négy hónapos baba nem számít, ha fél nappal hosszabb ideig nem eszik, mint ami szükséges lenne, ha túl forróra melegítik a kajáját, felforralják az anyatejet, a baba frissen operált szájára ejtenek egy filctollkészletet... Nem is akarta elmesélni, de végül csak megindult belőle, és a végén már sírtam, hogy miért velük történnek ilyennek, akik mindketten olyanok, mint valami véletlenül ebbe az erőszakos, hülye világba pottyant két jótündér, szelidek, csendesek, jók, a kisfiuk már párhetesen is látványosan ilyen volt, mindenért hálás, édes kis mosolyözön...

De aztán próbáltam a jóra koncentrálni, hogy kicsi tündérke már két nehéz dolgon is túl van, már csak egy kis igazító műtét lesz a száján, meg majd egy év múlva a szájpad, és hogy bár borzalmas volt a tegnapjuk, de remélhetőleg nem lesz több ilyen, mert nem hagyják, fel lesznek vértezve az ellen, hogy így bánjanak velük...

Mondjuk az szomorú, hogy fel kell vértezve lenni...

Hétfőn Vadaskerti... Egyre jobban izgulok. Röhej, de az oviban gyakorlatilag folyamatosan arról áradoznak, hogy Sz. mennyire ügyes, okos, nagyfiú, látszik, hogy egyre jobban érti a megosztást is (amivel a legtöbb gond volt), elmúltak a deviáns viselkedési gondok. És most megyünk, mert mostanra lett időpont. Persze, hogy nem lett a gyerek tünetmentes egyik pillanatról a másikra, de hogy ugrott egyet szocializációban, az biztos. Elkezdtem kitölteni a csudás negyvenöt oldalas autizmus-kérdőívet, és majdnem minden a régebben volt, de már nincs kategória... Van pár, ami meg a régen nem volt, de most van, mint az ujjszopogatás, tárgyak rágicsálása. Sose csinálta, még kisbaba korában sem, aztán ahogy A. elkezdte, ő is...

Van a csoportban most egy igazán nagyon furcsa kisfiú, egyrészt neki is van valamiféle pervazív zavara, másrészt meg nagyon-nagyon el van kényeztetve, harmadrészt rettenetesen agresszív. Nem bírnak vele a felnőttek, folyamatosan konfliktusban van valakivel, fojtogat, üt, rúg, aztán közli, hogy "Bocsi!", és megy tovább, hozzá képest Sz. fújkálása, meg piszkálgatása, a pánikolásai, meg a furcsa kis dinoszauruszos játéka (a tenyérrel lefelé tartott kéz felemelt középső ujja a dinó feje, a többi a lábai, ezzel próbált közeledni a gyerekekhez, de már vagy negyed éve nem csinálta), kismiska, főleg, hogy vele már semmi ilyen gond nincs...

Ja, tegnap amúgy megtámadta egy kutya a gyereket az óvoda előtt. Valamilyen pincser, vagy csivava, vagy tudomisén miféle kicsi, zömök, és agresszív dög gyakorlatilag hörögve, vicsorogva rárontott az előttem, úgy tíz méterrel rollerozó srácra, elkapta a nadrágját is, valami vérfagyasztó hörgés közepette. Nem tartott három másodpercig se, odaért a gazda is, én is ráordítottam, hogy tűnjön onnan, meg oda is értem, de ezer évnek tűnt... Imádta a kutyákat úgy két éves koráig, amikor egy labrador ráugrott játszási szándékkal és feldöntötte, úgy, hogy senki nem volt mellette - mi távolabb lemaradva voltunk tőle, a kutya gazdája ki tudja hol, azóta emlegeti, mióta beszélni kedzett, elég döbbenetes volt, hogy emlékszik rá évek távlatából, és csak az ismerős kutyákkal áll szóba, minden mástól retteg... Az ilyen esetek nem javítanak a hozzállásán... De állandóan arról beszél, hogy majd lesz kutyánk, amikor lesz házunk (legalábbis nagyon szeretnénk mindnyájan.)

Úgy látszik ez ilyen nyavalygós, szómenős poszt lett, le kell lassulnom, és azt hiszem, ha kicsit lenyugtattam magam, megnézem az új Grace Klinika részt... (Hajjaj, beindult a sorozat-évad...)

Ma furcsa nap volt, de azt hiszem, olyan vagyok, mint a mag nélkülinek árult mandarinok, hogy tíz kilónyiban nincs, de egyben benne van a tíz kilónyi magja - hát, én mindig sugárzom, de az évnek van egy-egy napja ami nem úgy jön össze. Van ilyen. Holnap más lesz.

Piskóta tallér...

2009-09-22T21:38:00.003+02:00

... avagy hogyan lesz a tizennégy hónapos gyerek arctól zokniig csokoládés...

Volt egy távoli ismerős kismama még Sz. pici korában, aki roppant büszke volt, hogy a gyereke mi mindent megeszik, és emlékszem, milyen elborzadva néztem az egy év körüli gyereket, akinek az arcát egynemű csokimáz borította a csokoládés croissonról...

Nos, tegnap sikerült A.-nak is produkálnia a mutatványt, ugyanis a piacot szorgalmatlanul kutató néni egy doboz piskóta tallérral is ellátott bennünket. Nem vettem még ilyet soha, de mint kiderült Sz. - aki az utóbbi időben elfelejtette, hogy ő nem édes szájú, és döbbenettel látom, miket fal be - pontosan tudta, mi az. (nagymamák és nagynénik irgum-burgum!) Míg én hátamon A-lel a nénivel a lépcsőházban tárgyaltam, a fiam besunnyogott a lakásba a szerzeménnyel, levetkőzött, átöltözött, aztán megette a süti felét. Mi több, a maradékot a csomagban otthagyta a kanapén, amiből én semmit sem vettem észre. Elköszöntünk, bejöttünk, leszereltem a lyányt, levetkőztünk, mosakodtunk, Sz. közben már elmerült a vonatjaiban, A. pedig kiment az erkélyre a kedvenc helyére a kis cuccaihoz, és amíg ki- és elpakoltam, épphogy csak ránézegettem a háttal ülő, de csendesen elmerült gyerekre. Öt perc múlva pedig fogadott a színesbőrűvé változott gyerek... Valószínűleg túl édes volt neki, mert az egészet szétkente magán, az erkély járólapján, még jó, hogy a szintén ott kiterített fehér ruhákra nem...

Nem fotóztam le, mert akkor még több minden lett volna csokis a nagy örömben, én, a fényképezőgép, meg még ki tudja mi...

Külön örült, hogy fürdés lett a vége, és egyszerűen annyira, de annyira elégedett volt magával, Sz. pedig anyira nevetett az egészen, hogy eszembe sem volt haragudni :-).

Néni és a közvélemény kutatás

2009-09-21T18:46:00.006+02:00

Amikor felértünk a lifttel, éppen egy hölgy búcsúzkodott a szomszédtól mappával a kezében, majd várakozásteljesen hozzám fordult, hogy hány éves vagyok. Mondtam, hogy harminc, mire csalódottan elfordult, hogy akkor mégis kénytelen átmenni a másik lépcsőházba. Kérdésemre aztán elmondta, hogy a kvótájához még egy tizenkilenc éves nő hiányzik ebből a tömbből. Aztán legyintett, és azt mondta, legyek tizenkilenc éves. Hármat kérdezett üdítőitalokról, majd megkért, hogyha telefonon ellenőriznék, akkor mondjam azt, hogy laptoppal kérdezett egy órán keresztül. Nem mintha meg kellett volna adni a telefonszámot, így csodálkoznék, ha keresnének...

Ez olyasmi, hogy mindig elveszem a szórólaposztóktól a szórólapot, meg minden megállítósnak megállok - válaszolok minden piac- és közvéleménykutatásra is. De azért kicsit morcos lettem, mert volt szerencsétlenségem eltölteni vagy két évet telefonos közvéleménykutatásban, és... bármilyen is ez a munka, valaki ennek alapján fog tanulmányt írni, reklámkampányt csinálni, akármi, és... úgy vagyok, hogy akármilyen is a munka, azt mindig a tőlünk telhető legjobban kell megpróbálni csinálni (persze vannak morális kivételek). (félreértés ne essék, nem vagyok egy maximalista, sőt, de van ez a jó kis ige: "Szolgák! Félelemmel és rettegéssel engedelmeskedjetek földi uraitoknak, olyan tiszta szívvel, mint a Krisztusnak. Ne látszatra szolgáljatok, mintha embereknek akarnátok tetszeni, hanem Krisztus szolgáiként cselekedjétek Isten akaratát: lélekből, jóakarattal szolgáljatok, mint az Úrnak és nem mint embereknek; mert tudjátok,hogy ha valaki valami jót tesz, visszakapja az Úrtól, akár szolga,akár szabad." (Ef 6, 5-8) Nekem ez mindig eléggé egyértelművé tette a hozzáállásom a munkához, a körülményekhez, mindenhez...)

Amúgy jól vagyunk. Az oviban folyamatosan agyon dicsérnek engem is, Sz.-ot is, hogy mennyit fejlődött a nyáron, de ma kicsit elszomordtam, mert kiderült az oviban hajlamos újra E./2.-ben beszélni magáról. Mostanában sokat gondolok arra, hogy mennyire függ tőlünk, minden önállósodása ellenére, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valamikor majd utasítások, rajz nélkül felöltözik, elteszi maga után a holmiját, nem felejt köszönni... Remélem, hogy a jövő héten kezdődő Vadaskerti Kórházas kivizsgálás során válaszokat kapunk, segítséget ezekkel kapcsolatban. Folyamatosan dübörög bennem, hogy biztosan mi rontottunk el valamit... Mert mi sem vagyunk tökéletes szülők: én türelmetlen vagyok, és olykor igazságtalanul szigorú, nehéz alkalmazkodni a hirtelen mérgeimhez, P. pedig a végletekig megengedő. Nem lehet könnyű mellettünk gyereknek lenni, hiába teszünk meg sok mindent, néha úgy érzem, nem próbálkozunk eléggé. Persze az ilyen gondolatok csak olykor törnek rám, mert közben látom, hogy mennyit ügyesedik, egyre nyitottabb, figyelmesebb, de egy-egy kiabálás után napokig őrlődöm, hogy már megint nem bírtam visszafogni magam, és hogyan viselkedhet egy felnőtt ennyire nevetségesen... Az meg egyenesen megdöbbentő, hogy amikor utána bocsánatot kérek, és elmondom, hogy mérges lettem, mert ez, meg ez, mennyire megalázóan megértő. Mindig tudja, min borultam ki, úgy érzem, jobban ismer, mint én magamat. És még nincs hat éves. És autista gyanús.

Mindezzel együtt élvezzük az őszt, a szép leveleket, a gesztenyéket, az őszi napsütést, jó látni, hogy a világ halad előre, megy tovább az élet a maga folyamatában. A gyerekek nőnek, ügyesednek, mindkettő bámulatos kis ember.

De olyan rövid egy nap! Néha úgy érzem, kétszer ilyen hosszú is kevés lenne.

Rákaptunk a Bálint Ágnes könyvekre. Miután Sz. megkapta a Tündér a vonatont, és nagyon tetszett mindnyájunknak (én gyerekkoromból még emlékeztem rá, azért is vettem meg neki), kivettük a könyvtárból a Mazsola és Tádét, és végigvihorásztuk, mert teljesen a mi két gyerekünkről szólt (ahogy nyilván más kis és nagytestvérről is). Sz. nagyon élvezte. Most a Futrinka utcát vettük ki (ebből már látott is pár részt bábfilmben), és a Vízipók Csodapókot, ami meg amúgy is kedvenc. Este apa olvas egy fejezetet az aktuális meséből mindnyájunknak, aztán elvonul kicsit A.-lel, mi pedig végigveszünk egy-két Tesz-vesz részt (most a közlekedésest vettük ki), vagy az emberi testről szóló könyv egy-egy részét nézegetjük meg, beszéljük át.

Mostanában rászoktunk a közös esti imára is - eddig Sz.-csal P. imádkozott az ágyban, vagy, ha én fektettem le, akkor én -, ami ettől egy meglehetősen vidám programmá vált, mert A. valamiért nagyon élvezi, hogy együtt énekelünk, és beszélünk, emiatt Sz. is röhörészik. Mi még tartjuk a frontot, ne fulladjon teljesen nevetésbe :-), de bár eddig is nagyon jó hangulatúak voltak az estéink, most ettől a vidám esti imádságtól valahogy még jobb lett.

Gyorsposzt képekkel

2009-09-11T22:23:00.010+02:00

Náthásan telet az elmúlt hét, mindenki beteg lett, kit mennyire viselt meg, mindenestre lazára, ovibenemmenősre vettük a figurát. Azért voltunk a szabadban, de kerültük a zsúfolt játszókat, és kedvenc őszi helyünkre jártunk, az Őrjáró térre. Olyan ez a tér, mintha ittfelejtették volna harminc évvel ezelőttről, mintha saját gyerekkorom kedvenc miskolci parkjaiban, játszóterein járnék, békebeli, és nagyon szép. Minden régi rajta, nem cseréltek ki szinte semmit ultramodernre, legfeljebb toldozgatják, foldozgatják. A fák és a fű meg csak nő, és nagyon hangulatos az egész. Imádjuk.

A kút

A roller

A pad

A látogatás elsődleges célja

Ma délután meg felkerekedtünk a két kölkeccel (P. dolgozott sajnos), és elvonatoztunk Veresegyházra, aztán elgyalogoltunk a Medvefarmra. (No, ez kicsit több volt, mint a honlapon írt másfél kilométer, de túléltük, lehet, hogy csak a tűző napon, mellettünk elhúzó autók melletti sétácska tűnt hosszúnak.)

Sz. lovagolt. (valószínűleg fog járni lovasterápiára, úgyhogy örülök a folytonos lovaglókedvének.)

A. meg mindenhol elvan, mint hal a vízben, szóval itt is csak amiatt aggódtam, hgy nehogy megfogja az áram alatt lévő kerítést...

Hazafelé jövet a vonatra várva megismerkedtünk apukámék Pamacs kutyájának klónjával, Subával. Ő is fehér puli, ő is talált, kivert kutyus, nagyon hálás, barátságos jószág, ő is öntörvényű, ő is imádja, ha simogatják, neki is pihe-puha bundája van... A.-t alig lehetett levakarni róla, még amikor visszakötöttem a hátamra, azután is le kellett hajolnom, hogy simizhesse :-).

Rájöttem, hogy Sz. végre teljesen tud beszélni. A héten elkezdte használni a feltételes módot is, két fonetikai hibán kívül (r, és bizonyos helyzetekben k) semmi nem maradt. Ez annyira, de annyira hihetetlen dolog! Nincs fél éve, amikor saját magáról még egyes szám második személyben beszélt, nincs egy éve, amikor alig használt névelőt, jelzőt... Alig több, mint két éve mondta ki az első szavait. És most gyakorlatilag le sem lehet lőni, annyit beszél :-). Minden nap hálát adunk Istennek ezért az útért, mindazért, amit tanultunk belőle egymásról, Sz.-ról, a problémáról, a találkozásokért, amik a fejlesztések során estek meg velünk, azért, hogy mindig jó helyre kerültünk.

Másrészt itt van most A., és meglepődve, csodálattal figyelem, hogy milyen az, amikor egy gyerek magától fejlődik. Sz. mellé máig oda kell ülni, felkelteni az érdeklődését, figyelmét új dolgok iránt, A. a felfedezés, a kísérletezés maga. Játszik, kísérletezik mindennel: tárgyakkal, a saját testével, velünk. Mindent próbálgat, és minden tapasztalatot elraktároz. A minap vacsorát készítettem, ő meg beszállt a maga szokott módján, és keresgélni kezdett a szekrényben. Ennek sokféle eredménye lehet, általában egy lábaskát vesz ki meg valamilyen fém evőeszközt, és zenél vele, most kivette a muffinos tepsit, meg a habnyomó végét (az a kerek kis cucc, amiből kiáll a nyél, amit befelé nyomva a tartályba, kijön a hab a tubus csőrén, csőrtől függő vastagságú, formájú csíkban), fogta a nyélnél fogva, és sorra beillesztgette a muffinformákba a tepsiben. Teljesen sorban haladt, első sor végig, második sor végig... De ilyesmiket csinál egész nap. Ha elunja az egyedül kísérlezetést, akkor bevonja Sz-t. Ha meg elfárad, megjelenik egy könyvvel :-)).

Zajlik, meg minden...

2009-09-03T22:58:00.006+02:00

Annyira zajlik az élet, és olyan jó lenne minden fontosat rögzíteni... Persze, hogy nem megy. Szabolcs édes kis mondásait papírfecnikre firkálom, a többit meg csak úgy átélem és kész, ami amúgy nagyon is jó.

Elkezdődött az óvoda - zökkenőmentesen, bár Sz. két nap után náthás lett... Abban a két napban nem volt vele gond, csak A.-nak hiányzott nagyon. Nekem is, pedig csak három órát voltunk külön :-). Kedvelem az óvónénijeinket, meg a logopédusunkat, de talán leginkább a mozgásterapeutát, aki nagyon fiatal, de nagyon következetes is. Szinte szigorú, és mégis nagyon szeretik a gyerekek.

Nyolc új van a csoportban, és az egyik kisfiú tényleg igazán nagyon antiszociális, de még semmi bővebbet nem tudok róla.

Nagyon jó hírt kaptunk tegnap: a barátnőméknek, akiknek nem sikerült a lombikjuk, villámtempóban lett örökbebabájuk! Nem tudok még részleteket, csakhogy kapott egy fülest egy ismerőstől, merthogy gyámhatóságon dolgozott sokáig a lány, és már a papírmunkát intézik, hamarosan hazavihetik a kisfiút.

A. hihetetlen tempóban fejlődik, elképesztő szavai vannak (pl. 'másik'), mindent ért, ami a mindennapokkal kapcsolatos, és teszi is a velük kapcsolatos utasításokat. Állandóan pakol, szerencsére nem csak ki, hanem kérésre el is :-).

Nagyon szeretem a gyerekeimben, hogy az ébren töltött idejük nyolcvanöt-kilencven százalékában vidámak. Állandóan vigyorognak, nevetnek, kacagnak, bohóckodnak. Sz. mindenen lelkendezik: Nézd, anya! Pillangón, buszon, fán, madáron, traktoron, idős bácsin, babán, mindenkin és mindenen ámuldozik, egyszerűen folyamatosan örül a világnak, és annak, hogy beszélni tudunk róla. Nagyon sokat tanultam tőle mostanában a világra figyelésről.

Voltunk Bicskén csütörtökön. Valahogy úgy maradt meg bennem, hogy az egy mosolygós nap. Panni néni is agyondicsérgette Sz-ot, hogy mennyit fejlődött az idegrendszere :-), de sok más mosolygós találkozásunk is volt. Folyamatosan kapok dicséretet a gyerekeim szépségére és kedvességére, mert A. mindenkivel beszélget a hátamról, de ezen a napon az átlagosnál is több emberrel váltottam pár kedves szót. Idősek, fiatalok, gyerekek, mindenki megcsodálja A.-t, aztán persze kerül másról is pár vidám mondat. Mindenki a saját gyerekeire, unokáira gondol, mesél róluk. A legkedvesebb a Kelenföldi Pályaudvaron egy étcsokibarna férfi volt. Törve a magyart szólított meg széles mosollyal: - Jó napot kívánok! - Visszaköszöntem, azt gondoltam útbaigazítást fog kérni. Először azt kérdezte, magyar vagyok-e. Kiderült, hogy a hátibaba keltette fel az érdeklődését. Azt mondta, egy darab Afrikát talált itt :-))).

Hallgattam egy rövid riportot a Csodaidők szerzőjével, Etával a Kossuth Rádióban (Itt meghallgatható). És mivel ma van a Meleg Méltóság Menet hadd idézek belőle egy kicsit. (Nem akarok senkit provokálni, illetve ez a mondat nem a Felvonulás, vagy a homoszexualitás kapcsán hangzott el, hanem általánosságban.)
"Szerintem csak annak a gondolkodásnak - és legyen az vallásos, vagy vallástalan gondolkodás - van létjogosultsága, vagyis inkább annak van igazán jövője, ami megtanulja elfogadni azt aki másmilyen, mint ő. Azt hiszem, hogy az állandó konfliktuskereső magatartásnak és prédikálásnak nincsen jövője. Az mindenképpen önmagát elpusztító gondolkodásmód, amikor az ember konfliktusokat keres, és amikor az ember mindenképpen megkülönböztetni akarja magát a másiktól és az egyetemes emberit nem veszi észre magában és a másikban." (Elhangzott a Kossuth Rádióban 2009. augusztus 26-án a Kossuth Rádióban Kovács Gabriella Görgey Etelkával készített riportjában.)

Számomra a kulcs ebben a gondolatban az "önmagát elpusztító" volt. Az erőszak és a kirekesztés sohasem igazolható, ahogy végül mindenképpen kioltja magát. Előbb utóbb önmagát pusztítja el...

Igazából azért került előtérbe bennem ez, mert P. ifin volt, de most a baptista barátainknál, mert már régóta hívták. Remekül érezte magát, amíg teljesen másról volt szó, nevezetes olyasmikről, amiért odament, mint Jézus és a Biblia, míg végül bedobta valaki a felvonulás témáját, és a kedves, szimpatikus fiatalok hirtelen átalakultak fröcsögő szélsőségesekké... Meglepő volt, főleg, mert P. meg nem hagyta ezt szó nélkül, márminthogy, vajon ekkora gyűlölet hogyan is fér bele egy keresztény emberbe, és elég parázs vita alakulhatott ki - mindenesetre megkérdezek majd más résztvevőket is, remélem, nem ragadtatta el magát P. túlságosan...

P. itthon lesz a hétvégén. Programokat terveztünk (én Állatkertbe mentem volna Sz-csal ma egy Anya-Szabolcs nap keretében, amiket rendszeresen fogunk szervezni, vasárnap du közösen készültünk Szentendrére sétálni és Dunázni), de Sz. náthája miatt ezek ugrottak. Így valószínűleg takarítani fogunk, ami szintén nem elhanyagolható dolog :-). És megérkeztek a gyerekeknek rendelt könyvek, úgyhogy újkönyvezni is fogunk. Sz. rákapott a Tesz-veszre, rendeltem neki azt is, meg az Őszi böngészőt. A-nak Bibliai lapozót, és persze nem telhet el hónap egy új Panka és Csiribí kötet nélkül sem.

Eső, meg ősz - amúgy én meg szeretem az amerikai filmeket

2009-08-29T23:01:00.003+02:00

Az van, hogy minden évben, amikor elkezd ősz lenni, és mindenféle esők esnek, nálam beköszönt a Singin' in the Rain időszak. (Ami aztán hoz magával egy sor más zenés-táncos cuccot is ). Ide csak két szívetmelengetést teszek be :-).

Azért itt van pár kép vidámodni :-).

2009-08-29T22:08:00.004+02:00

Alvás

Szeretgetés

Kacsanézés

Lónézés

Ugrálás

...

2009-08-29T21:23:00.006+02:00

Arról akartam mesélni, hogy milyen jó napjaink voltak.

Hogy Sz. összebarátkozott egy kislánnyal a játszótéren, hogy A. mennyi mindent megért, milyen ügyes, milyen önálló, milyen rafinált, és mennyire jó nézni,l ahogy éli a maga derűs kis életét, hogy jövőhéten kezdődik az ovi, és szomorú vagyok miatta, hogy voltunk még egyszer Gödön, de P. nélkül, és megint nem fényképeztem, pedig megint jó volt, hogy megvoltak az első babás Biblia-órák, és nagyon jól sikerültek, hogy jön az ősz, és már nagyon várjuk a gesztenyeszedést, falevélgyűjtést, préselést, hogy egyáltalán jó nálunk lenni, jól vagyunk a bőrünkben.

Csakhogy P. mostanában, mivel a haja is kicsit megnőtt, növesztett egy kisebb pofaszakállat, hogy kinézzen valahogy, épphogy az arca feléig ért, egy kicsike pofaszakállat, nem pajeszt, és tegnap az ifiről hazafelé jövet a buszon, ahogy üldögélt csendben gondolkodva a filmen, amit megnéztek, meg a reakciókon (és hogy egy picit ironikus legyen a dolog Az ember gyermeke volt a film) meg akarták verni, mert biztos zsidó. (Amúgy nem az, nem is néz ki annak, de ez igazából részletkérdés.) Így most arról írok, hogy a sok jóban azért ez elszomorított, és persze hálás vagyok, hogy végül fizikai baja nem lett, "csak" jól megijedt, de közben meg arra gondolok, hogy miért is nem érti meg a lelkésznőnk, hogy nem szeretek a belvárosban járni a gyerekekkel, mert a 173-as busz még vasárnap délben is rémisztő figurákkal van tele, akiket nem akarok a gyerekeimnek mutogatni, és egyáltalán bocsánat, hogy nem vagyunk rettenthetetlenek, hanem minden hitünk és bizodalmunk mellett azért nem szeretjük, ha megvernek, leköpnek, bántanak, meg azt se, ha másokat megvernek, leköpnek, bántanak, főleg, ha olyasmiről van szó, ami egy világ nagy butaság, ami az embert állattá alacsonyítja.

Hogy egy kicsit Anka most olvasott posztjára is reagáljak: szeretem nagyon a hazámat, szeretek itt élni, de hogy itt tényleg miféle torz nemzettudat van! És minden szeretés ellenére bizony sűrűn szégyellem is azt, hogy magyar vagyok. Hogyan legyek ugyanarra büszke, mint az ilyen figurák?!

Göd

2009-08-21T20:49:00.003+02:00

Nem is tudom, írtam-e már korábban Gödről. Egyszer találkoztam valakivel, akinek rokonai laktak Gödön, és ajánlotta, hogy milyen jó kis hely, meg a parton milyen jó, és van játszótér, meg úgy egyáltalán, aztán egyszer el is mentem ezzel az illetővel, hogy meggyőződjem erről a saját szememmel, Sz. volt akkora, vagy kicsit nagyobb, mint most A. Bele is szerelmesedtem a helybe, és szerencsére ez kitartott addig, amíg ide nem költöztünk, ahol most lakunk, ahonnan is negyedóra vonatozással ott teremhet az ember Alsó-Gödön, még egy negyedóra sétával meg már a Dunában tapicskol. Ahonnan akár át is hajókázhat a túlpartra, ha nem szereti a kavicsot, hanem inkább homokon akar heverni. Szóval, amióta itt lakunk, nagyon szeretünk kiruccanni. Sz. korábban persze derékig vízben töltötte az idejét, de mivel itt se jártunk már egy ideje, idén bizony már a lábujja hegyét se dugta be, de azért kavicsozott, kacsázott, és főleg kihasználta a gyönyörűséges új játszóteret, ami nagy meglepetésünkre fogadott bennünket. (Nem tudom, mikor épülhetett, Húsvétkor még nem volt, azóta meg a zsúfolt nyárban bizony nem jártunk kint.)

Bátor voltam, mert a két gyerekkel egyedül mentem, szerencsére nem volt nagy gond, kivéve Sz. szokásos "senki-ne-nyúljon-a-játékaimhoz-amikkel-amúgy-sosem-szoktam-játszani-és anya-A.-nak-hozta-őket-de-most-nekem-kell-mind"-dolgait, de valahogy azt is túléltük, bár egy anyuka közölte Sz-csal, hogy "Vedd tudomásul, hogy te tehetsz róla, hogy mindenki sír!" (A kisfia mérges lett, mert Sz. visszavett tőle valamit, erre A.-t lökte fel, aki éppen mosolyogva vitt oda neki valami másik dolgot (ami amúgy A. kedvenc mindenhová magával vitt lapátja volt, bár a kisfiú szemében nyilván értéktelen kacat a kisdömperhez képest), A. fáradt volt, és ezért üvöltött a kis fenékrehuppanás miatt is, a kisfiú meg azért, mert az apja letolta.) Mindegy, én már nem magyarázkodom, Sz-csal utána meglepően értelmesen sikerült beszélni ("Én jó kisfiú akarok lenni!" "Jó kisfiú vagy, csak valamiért nem szereted odaadni másoknak a játékaid. Ha odaadnád, mások is látnák, hogy jó kisfiú vagy." "Akkor ezt az autót odaadom, jó?" és odaadta, bár elfárasztotta az ügy, és elég hamar vissza is gíűjtötte, amikor már senki sem játszott vele.) és ez a kis incidens két perc rosszkedv volt a háromórányi jókedvben, szóval semmi különös.

Sok kavicsot és kagylót gyűjtöttünk, egyetlen fényképet sem készítettünk (vasárnap, ha jó idő lesz, apával súlyosbítva is megyünk, hátha akkor sikerül a masinát elővenni...), rengeteg vizet ittunk, gyümölcsöt ettünk túrós zsemlével, és nagyon-nagyon elfáradtunk. Én le is égtem. Miért van az, hogy miközben a kölyköket ötven faktorral kenem, magamat egyszerűen elfelejtem bekenni?

Hengerbucska és hátraszaltó

2009-08-20T20:46:00.005+02:00

Még a miskolci tartózkodásunk alatt volt egy ugyan nem teljes létszámú, de azért jól sikerült tali a barátnőim egy részével Kazincbarcikán, mindenféle szülinapokkal egybekötve, meg olyan ajándékokhoz is hozzájuttattuk egymást, amiket már régen meg kellett volna kapnia az érintettnek, csak a ritka találkozások miatt, kissé csúszott a dolog.

Így kaptuk családilag többek között a fenti jól hangzó című könyvet, amiről én el is feledkeztem, mígnem most megtaláltam a félretett új könyvek között.

Azt kell, hogy mondjam, hogy az elmúlt napjaim amúgy is szuperek voltak, de a könyv még ráadásként megkoronázta őket.

Egy anyuka írta a gyerekeiről. Ha akkoriban, amikor ezek a srácok kicsik voltak lett volna már internet a mai formájában, ez az anyuka biztos egy sztárblogger lett volna. Tulajdonképpen csak a gyerekek meséi, aranyköpései, versei, a rajzaikkal illusztrálva, de annyira jó stílusban, és hangulattal, hogy beranyozta a napomat.

Néha szívszorító, néha könnyesre röhögtem magam, de általában meg csak arról szól, hogy milyen az élet, a világ egy nagy kupac kölkec szemével, akiket nem befolyásolnak rajzfilmhősök, sztárjátékok, tv, internet... Hát, olyan, hogy az ember szeretne tőle megint gyerek lenni, és szerencsére ezzel a könyvvel ez a visszavarázsolódás legalább egy rövid időre sikerül is.

Ember tervez...

2009-08-18T20:33:00.006+02:00

Az történt, hogy elterveztem, hogy a szokásos kirándulásosra vesszük a figurát azon a napon. Nem nagyon messzire, ahogy máskor szoktuk, más városba, csak a Vasúttörténeti Parkba. Tavaly ilyenkor egy héttel később jutott csak eszünkbe - az volt az ötödik, és egyszerűen elfelejtettük. Azelőtt mindketten dolgoztunk aznap, de pár nappal később azért kicsit ünnepeltünk hármasban. De idén se pici babánk nem volt, P. se dolgozott aznap. Reggel elmentem templomba, egyedül, mert a gyerekek aludtak, mint a bunda. Úgy volt, hogy ahogy hazaérek, összepakoljuk az elemózsiát, és indulunk, de ahogy beléptem, megcsörrent P. telefonja. Egy rokon-kölkec volt, unokatestvér fia. Bp-re jött dolgozni, de gondja támadt a szállással, csak pár nappal később foglalhatja el, visszafordulni már nem szeretne, ott áll az állomáson két nagy táskával, meg az ágyneműjével... Nyilván nem mondtunk nemet.

Így hát, a nőiszakasz itthonmaradt, várta a srácot, a fiúk azért elmentek, mert Sz.-ban egy világ omlott volna össze, ha nem mehet.

A hatodik házassági évfordulónkat így ötösben töltöttük egy beszédkényszeres, hangos húszévessel a harminchat négyzetméteren. (És az esti romantikának is lőttek.)

Azért rendes voltam, mert nem szóltam neki, mibe sikerült bele... érkeznie.

És újra szembesültünk azzal, amit amúgy mi magunk fektettünk le még régebben szabályféleségként, hogy a házasságunknak nem ez az ünnepnapja, hanem a mindennapjaink, az esti hazaérkezés öröme, az alvó gyerekek közös nézése, az éjjeli beszélgetések a sötétben összebújva, a séták, a közös öröm a gyerekek egy-egy új produkcióján, az esti imádságok, a meseolvasás, minden együtt töltött pillanat, de bizony a külön töltött percek hiányérzete is. Az, hogy egymás nélkül mi nem vagyunk egészek.

Játszás

2009-08-14T09:01:00.003+02:00

Náncsi játékba hívott, és mivel ez könyves, hát, örömmel csatlakozom.

Fogd a könyvet , amit éppen olvasol , nyisd ki a 161.oldalon és másold be a blogodba az 5. mondatot.Add tovább a játékot 5 embernek.

Persze én sose csak egy könyvet olvasok...

Biblia: "Azt ígértem, hogy gazdagon megjutalmazlak, de most az Úr megfosztott téged a jutalomtól." Mózes4 24, 11
Anya, taníts engem! "Tervezzék el előre, ki hány gombócot ehet, s színezzék ki a fagyalt színének megfelően!"
Szántsatok magatoknak új szántást! Alternatív teológia (Farkas József) "Jól látta eközben a valóságot, az igazságot, és megsiratta Jeruzsálemet."
Csodaidők - Árulás "Ott lebeg az összes szemét!"

No, én azt mondom, aki szeretné, játszhatja, de nem adom tovább név szerint.

Ha reggel fél hatkor...

2009-08-13T07:04:00.003+02:00

...ilyen kedves mosolyra ébred az ember anyukája, akkor talán nem is olyan nagy baj, hogy a növekvő szemfog miatt alig aludtunk...

Statikus és dinamikus

2009-08-12T22:02:00.003+02:00

P. egy másik kedvenc blogjából volt ma egy kötelező olvasmányom: a negyven éves blogszerző mereng az életen, azon, hogy a mai fiatalok a nagy jólétben egyszerűen elfelejtik a lényeget észrevenni, és futnak a délibábok után minden tekintetben... A blog érdekessége amúgy, hogy az írója Japánban él, és erről ír. Nálunk esti mese a blog, bár én nem olvasom, de P. mindig elmeséli.

Az van, amúgy, hogy hiába mondja az ember, mert mindenki a maga kárán tanul, és nem hiszik el, hogy rosszfelé mennek. Szóval én nem okosítok senkit, csak nézem szomorúan a mindenfélék felhalmozása közepette rendre széthulló, és örömmel a sokkal kevesebb "igénytelenebb", de egymással nagyon jól meglévő párt, és szorongatom az enyém kezét, mert statikus is meg dinamikus is, és lassan tíz éve, és hát, csak jó nekünk, na, és az eszünk se megy el jó dolgunkban. Talán, mert nekünk jutott mindenféle, ami tényleg összekovácsol és szövetségessé tesz.

Főzelék, jutalom, féllábú vívólány, fogak

2009-08-11T22:45:00.006+02:00

Az elmúlt napok egyik nagy felfedezése az volt, hogy ha tejjel habarom tejföl helyett, minden főzelék finomabb. Én nem is tudom, mit bénáztam a tejföllel, mert kiderült, hogy otthon is tejjel habarnak mindent apukámék... Szóval sikerült rekonstruálnom az otthoni zöldborsót, spenótot, tököt, finomfőzeléket, sóskát, minden második nap főzelék van, és faljuk...

Sz. nyaralt egy jót Szegeden, felpörögve, kiegyensúlyozottan érkezett meg, így vagy másfél napig nem is húzták egymást a kiskirálylánnyal. Aztán persze megint állt a bál. Éppen telefonáltunk az apjával, amikor a húga fejére ejtett egy fa vállfát (az erkély melletti ablak kilincsére volt akasztva egy száradó inggel, és nem látszott tőle, hogy kikötöttem az erkélyajtót, hogy szellőzzön a szoba, de ne tudjon kimenni a biciklipedálpörgető bajnoknő magára borogatni a szárítót, meg a bicikliket... A vállfa belógott az erkélyajtó elé, hebehurgya úr pedig szerette volna kiengedni a kislányt az erkélyre, mert tudja, hogy nem szabad, de ahogy emelte el a vállfát, lecibálta a kilincsről, rá a kicsire.), az apja meg közölte, hogy ha nem hagyja abba a "húga terrorizálását" (:-)))))), akkor nem mennek vasárnap délután a vasúttörténeti parkba. És akkor bevezettük a tuti rendszert, ami valahogy rendbeszedte a gyereket, de legalábbis úgy látszik, valami támpontot, biztonságot ad neki. Bevallom, sose gondoltam, amikor másnál olvastam, hallottam ilyenről, hogy én valaha bármelyik gyerekemnél is használni fogok ilyesmit, de hát... Fekete és piros pontokat jegyzünk egy papírra: piros pontot kap minden szépen, jól megcsinált dologért: ha első szólásra öltözik, fogat mos, elpakol, nem szaladgál el az asztaltól, figyelmesen játszik a húgával (merthogy úgy is tud, és nagyon kreatív A. megnevettetésében, lekötésében), szépen köszön az ismerősöknek, csinálja a tornáját, szót fogad, ha megkérem valamire, elvégzi a feladait. Ellenkező esetekben feketét. Vasárnapig csak annyi a lényeg, hogy ne legyen több, vagy ugyanannyi fekete, mint piros, akkor mehet a Vasúttörténeti Parkba, későbbiekben, ha összegyűlik tíz piros, választhat, hogy beváltja valamilyen kis jutalomra, Túró Rudi, Kinder tojás, stb, vagy gyűjt összesen ötvenet nagy jutalomért, ami valamilyen kirándulás, könyv, játék lehet. Feketepont gyűlés pedig valaminek a megvonását eredményezi, pl. egy hétig nem rollerezhet, nem kaphat Indóház újságot, vagy ilyesmi. A gyerekorvosunk már Sz. kiskorában megmondta, hogy egy Sz.-szerű srácot ilyen jutalmazásos rendszerrel lehet kordában tartani, de korábban valószínűleg nem értette a dolgot, ezért bár volt rá egy kísérlet, de elvetettük, mert semmi reakció nem volt. Most viszont eléggé elképedtem, mennyire bevált a módszer. Remélem, akkor is így lesz, ha elmúlik az újdonság varázsa...

Olvastam ma egy jót a nol-on egy magyar paralimpikonunkról. Nem is nagyon kommentelném, a lány sorsa, és ereje önmagáért beszél... NÃ©pszabadsÃ¡g - SÃnen

Shared via AddThis

Amúgy meg még mindig nagyon jól vagyunk, a közösségkeresés átmenetiségében hirtelen a bőség zavarában leledzünk. A baptista barátaink is tárt karokkal fogadnak a gyülekezetükben (és most amúgy is érdekel a baptistaság, már olvasgatom a hitvallásukat, és lenyűgözve olvasom sok erdélyi, nagyon élő gyülekezet életét, erőt adók), de közben a refiknél is alakul valami, végre úgy tűnik, hogy a baba-mama klub érdeklődő felének sikerül babás Biblia-órát összehozni, ami nekem már egy ideje vágyam, de most megvalósulni is látszik. Lassan már csak a másik gyülekezetünkben kell elköszönnünk, ami azért szomorú, pedig hát semmi véglegesség nincs benne, akkor megyünk nyilván, amikor akarunk, és tudunk.

A. növeszti az első szemfogát, ami a tizenharmadik foga, az éjjeleink ennek jegyében zajlanak, sírással-rívással, folyamatos cicizéssel, még a cumit is visszaadom neki időnként... Sz. pedig izgatottan tapogatja napjában többször a fogait, hogy mikor kezd már mozogni valamelyik. Olyan stabil mind egy szálig, hogy öröm nézni, remélem, azért elkezdnek kipotyogni, amikor itt lesz az ideje.

Könyvek

2009-08-06T17:09:00.002+02:00

Ez a kép három éve, a beköltözésünk után készült. Már akkor sem ez volt a teljes mennyiség, mert van egy kisebb könyvespolc is, de azóta még lett kb. kétszáz könyvünk...

Változások

2009-08-05T23:32:00.000+02:00

Ez a cím, azon túl, hogy egy remek Harry Potter rajongói továbbírás címe (még az ötödik kötet megjelenése előtt született, a link az első fejezetre mutat), erre a hétre nagyon igaz nálunk. Mire Sz. hazajön, ránk se fog ismerni.

Először is átrendeződőben a lakás. Szoktam én ilyet rendszeresen, és tisztára frusztrált voltam, hogy az elmúlt egy évben csak egészen kis változtatásokra volt lehetőségem, na, de most aztán megint felforgattam mindent. Egyúttal ruhát szelektálok, játékot válogatok ki (kinőttet, töröttet), és a polcra vissza nem került könyveket próbálom besorolni az ábécérendbe. (((Ami gyakorlatilag lehetetlen, mert ezeknek a könyveknek a jelentős része nem visszakerülne, hanem még sosem került a polcra, mert amióta megvettük és elolvastuk csak tengődik betömködve a könyvek tetejére... Ilyenformán nincs helyük a polcon. Arra pedig azért nem elég ez a pár nap, hogy le és átpakoljak többszáz könyvet... Az üres polcok ijesztő elfogyásáról nem is beszélve. Némi logisztikai feladata lesz a hová fúrjunk még fel polcot dolog...))) Ez mondjuk azzal jár, hogy két napja ruhás zacskókban, könyvkupacokban, játékosdobozokban gázolunk - a szokásos napi szétdobált vacakokon túl... A lakás, ami szerencsésen berendezett mívoltának hála a rémesen kevés harminchat négyzetmétere ellenére viszonylag tágasnak szokott hatni, most egy szűk kis lyuk... De ura vagyok a helyzetnek...

A másik változás a hercegkisasszony személye, aki megegyévesedvén mindenféle dolgokban úgy döntött, hogy nagylány lesz. Először is elhagyta a cumit. Csak úgy. Először nem kérte az éjszakai alvásokhoz, aztán a nappaliakhoz sem. És nem keresi, nem kéri, kész, vége.

Másodszor gyalog imbolyog a játszótérre. (csak arra, ami itt van a házunknál, és arra is egy fél ráig megy, mert minden fűszálat meg kell nézni, szóval ez nem villám-rolleres Sz. tempója, még nem tudom, hogyan fogom összehangolni őket... Majd a legény ide-oda rollerezik a játszó és köztünk, míg oda nem érünk, vagy ilyesmi...

Harmadszor a szomszédban kiskutyák születnek napokon belül, ha már meg nem születtek.

Remélem, nem kap sokkot a gyerek, ha hazajön, már az eredeti kettőt se szívelte...

De várja két új könyv is, majd azokkal kiengesztelem...

Panka és Csiribí

2009-08-04T12:33:00.002+02:00

Megvettem a második kötetét is a Panka és Csiribínek, a címe Tündér a biciklin.

Teljesen beleestem, pontosabban családilag beleestünk Berg Judit könyveibe, legszívesebben már a Ruminit venném, csak az nagyobbaknak való... Az első kötetet Sz. a névnapjára kapta a roller mellé, abban - Micsoda idő! - az időjárási jelenségeket vették sorra az egyes történetek, esőt, napot, havat, ködöt, ebben a másodikban a közlekedési eszközök a téma. Pásztohy Panka illusztrációi pedig megkoronázzák az egészet, annyira bájosak!

Ez az első hosszabb szöveget tartalmazó könyve Sz.-nak, amire figyel, és amit ért is. Nekem minden gyerekkori mesekönyvem megvan, szóval próbálkoztunk már népmesékkel, Mirr-murral, de azokat nem tudta jól követni, ez viszont azonnal bejött.

Szóval úgy tűnik, kinőttünk Boribonból, Babócáékból, jönnek a nagyfiús mesék :-).

Megvettem még Bálint Ágnes Tündér a vonaton-ját, mert az én kislánykori példányom valahol elveszett, alig várom, hogy Sz. hazajöjjön és együtt olvashassuk!

Mondóka 3.

2009-08-04T12:10:00.002+02:00

Ez a kisasszony kedvence.

Magocska

Megfogtam egy magocskát,
(összecsippentem az egyik kezem hüvelyk és mutatóujját)
Fúrok neki lyukacskát,
(másik kezem mutatóujjával lyukat fúrok magam elé a földre, asztalra.)
beleteszem,
(beletevés imitálása)
Betemetem,
(előbb az egyik, aztán a másik kezemmel betemető mozdulat a képzeletbeli lyuk felett.)
gereblyézem,
(egy kezem ujjait behajlítva gereblyézek).
öntözgetem,
(öntözés mutatása.)
Megsüti a napocska,
(két kezemmel karikát rajzolok a levegőbe, felülről indul, amikor összeér, ökölbe szorítom a kezeimet egymás mellé téve.)
Kibújik a magocska,
(hüvelykujjam kibújuk az öklömből felfelé)
nő a szára,
(kinyújtom a többi ujjam, összezárom a tenyerem, és a szár növekedését utánozom velük.)
nő virága,
(összezárt tenyereim virágformán szétnyitom.)
akkor a szél megfújja,
(ráfújok a virágra.)
elrepül a magocska.
(ujjaimat mozgatva eltávolítom egymástól a tenyereim felfelé és oldalra is.)

Dilemmák

2009-08-03T13:26:00.005+02:00

Vannak dolgok, amik nehézséget okoznak nekem abból a szempontból, hogy a megtérésem előtt valahogyan vélekedtem róluk, és a megtérésem után másként kellene... Egy kevésbé lényeges ilyen a homeopátia. Sosem néztem utána igazán alaposan, hogyan is készítik ezeket a készítményeket, és máig sem vagyok benne biztos, de egy barátnőm a múltkor mesélte, hogy eléggé kuruzslás-szagú a dolog, rázogatják, és a végén megütögetik bőr tárggyal, vagy valami hasonló, ráadásul annyira nagy a hígítás, hogy képtelenség, hogy legyen még benne valami hatóanyag... És közben ott a dilemma, hogy valami, aminek OGYI száma van, és egyre elismertebb tudományág, diplomás orvosok, ápolók tanulják ki a csínját-bínját, és használják, nem lehet ekkora átverés.... (vagy de.)

A másik sokkal többet foglalkoztató dolog a homoszexualitás. Pár napja tette fel a blogjába gofri ezt a klippet. Magyar művészek fejezik ki tiltakozásukat a homofóbia ellen. Világ életemben liberális voltam, és ezen az sem változtatott, hogy már Jézust követem, nála liberálisabbat keresve se találok :-). És ezért sosem volt bajom a melegekkel. Persze a szélsőségeket és kicsapongást náluk is elítéltem, legyen annak bármilyen célja. Így már nem is olyan könnyű persze liberálisnak maradni, mert hol ott a liberalizmus, ha azt mondom, hogy kedves, monogám, meleg pár - igen, de tollboás travi - nem? Hát, persze, sehol. Szóval, nem, liberális nem vagyok, vagyis úgy vagyok, hogy öltözzön, amibe akar, csak ne lássam, a gyerekem se lássa, és imádkozom, hogy ő is megtalálja Jézust, saját magát, és az életében minél kevesebb ilyen súlyos ellentmondás legyen. És a kedves, monogám, meleg pár dolog is felvet problémákat. Bűn-e, vagy nem? A Biblia elég világosan állást foglal, abban, hogy a kicsapongást, felületes kapcsolatot elítéli. De mi van azokkal, akik stabil párkapcsolatban élnek? Élik az életüket, mint bármelyikünk, nem zavarnak senkit, legfeljebb annyit szeretnének, hogy az ő kapcsolatuk hivatalos szempontból legyen egyenértékű a heteroszexuálisokéval...

Mindenesetre össze vagyok kicsit zavarodva a téma miatt. Nem kételkedem sem Istenben, sem Jézusban, de abban, hogy az emberek jól, vagy rosszul értelmezik-e az ő akaratukat, azért bizonytalan vagyok.

Egyben viszont eléggé biztos: akár bűn, amit csinálnak a melegek, akár nem, gyűlölködéssel, agresszióval nem lehet fellépni. Egy keresztény mércéje a szeretet kell legyen. Mindannyian követünk el bűnöket, hibákat, ezek megbánása mindenkinek a saját, megbocsátása meg Isten dolga.

Mondóka 2.

2009-08-02T23:00:00.000+02:00

Gomba

Gomba, gomba, gomba,
(tenyerünkkel a fej felett kalapot tartunk)
Nincsen semmi gondja.
(kezek forgatása)
Ha az eső esik rája,
(eső mutatása: kezünket magasra emeljük, majd ujjainkat mozgatva lassan egyre lejjebb eresztjük)
nagyra nő a karimája.
(karima rajzolása a fejünk köré a levegőbe)
Az esőt csak neveti,
(két mutatóujjunkkal szánk sarkait felfelé, mosolyra húzzuk)
van kalapja teheti.
(kezeinket a fejünkre tesszük.)

Élni jó, még a nehézségek közepette is

2009-08-02T22:27:00.000+02:00

A házunknál lévő játszótérre, délelőtt jó menni, mert olyankor kevesen vannak, és azok is inkább kicsi gyerekek. Délután más játszókra járunk, ahol szintén többen vannak, de nem olyan zűrösek, mint az a csapat, amelyik a miénkre jár, illetve nagyobb területű játszón azonos számú gyerek jobban eloszlik, a mi játszónk meg icipici.

Egyik délelőtt két kisfiú járt a játszónkon egy erősen középkorú úrral, akit én a nagypapájuknak néztem. A kissrácok elevenek, mindazonáltal nagyon jólneveltek voltak, egyedül az tűnt fel velük kapcsolatban, hogy még sosem jártak itt. A férfi - roma származású - bőbeszédű, szóbaelegyedős típus, amilyennel ritkán találkozom Budapesten. Szóba is elegyedtünk, főleg a környékbeli kamaszokról, akik szétfeszítették a bezárt játszótér kerítését, meg arról, hogy se az ő, se a mi időnkben nem voltak a fiatalok ilyen céltalanok, mint ma. (Bár én utálok általánosítani, szóval a környékbeli randalírozókra gondoltam...)

Aztán egy másik nap délutánján másik játszón találkoztunk. Ott volt a felesége és a legkisebbik királyfi is, de én még akkor is inkább nagyszülőknek néztem őket.

Végül ma is találkoztunk, P. is velünk volt, Sz. meg nem, és a kibontakozó beszélgetésből kiderült, hogy ők a szülők, és van egy huszonöt éves nagyfiuk is. A három kicsi öt és fél, három, és egy éves. Egy kis Fejér megyei faluból költöztek Budapestre nem régen, eladták a nagy földet, nagy házat, és vettek itt egy kis panellakást (másfél szoba, mint a miénk), mert itt volt munka az ottani üzemek megszűntével. (A BKV-nál.)

Ami érdekes volt, és már a férfival való korábbi beszélgetéseinkből is kiderült, hogy együtt alszik az anyuka a legkisebbel, apuka a nagyobbakkal, anyuka igény szerint szoptat, és nem jár oviba-bölcsibe egyik gyerek sem.

Pedig majdnem a szüleink lehetnének. (Legalább negyvenöt évesek mindketten, de nem tudom, pontosan mennyi.)

A gyerekek kiegyensúlyozottak, derűsek, okosak, az egész családból árad a szeretet, a vidámság, jó a közelükben lenni. Egyszerű, kedves emberek, szerintem internetet nem használnak, csak valahogy ... ösztönösek.

Azt bánják, hogy a városba költöztek, hiányolják a kertet, nevetnek a pici lakáson, de mégis annyira rendben vannak. Szeretnék tanulni tőlük.

Mezítláb

2009-08-02T11:51:00.000+02:00

Templomban voltam. Nem úgy, mint múlt hétvégén, amikor a baptista barátainkhoz mentünk, és a kisteremben hallgattam volna a kihangosítást, ha nincs ott a kettőnk három, majd Sz. csatlakozása után négy gyereke, akiktől mindent lehetett, csak befelé fordulni nem. Nem is úgy, hogy ölemben A. ficergett, majd kurjongatott, ezért ki kellett jönnöm a prédikációról, mint pár héttel ezelőtt. És nem is úgy, hogy tv-n néztem egy másik teremben, szintén A.-lel súlyosbítva. Nem így, hanem egyedül. Persze nem egyedül, hiszen ott volt a gyülekezet, de hosszú idő óta először az istentisztelet a békét, lecsendesedést, figyelmet jelentette számomra. Ami rám is fért, mert bármennyire is élvezem ezt a nyarat, a gyerekeimmel töltött értékes időt, néha szükségem van rá, hogy nélkülük lehessek, magamra figyelhessek.

Az a lány prédikált, aki a baba-mama klubba hívott. Bátor, friss hangú, szép beszéd volt, nekem kicsit szokatlan, aki alaposan hozzászoktam a mi lelkésznőnk fordulataihoz, témájához, de jól esett a tisztasága, egyenessége, ahogy a másféle énekek is, amiket énekeltünk. A világosságról volt szó az efézusbeli levél alapján. (Ef. 5, 6-11) És amikor kijöttem frissen, megtisztulva - annak ellenére, hogy nagyon meleg volt a templomban -, úgy éreztem, tényleg világítok, ahogy a prédikáció is szólt.

Elindultam a villamosmegállóhoz, és láttam, hogy éppen elmegy a villamosom, de mivel úgyis csak két megállónyira lakunk, hát elindultam gyalog. És akkor pár lépés után az ünneplős szandálom nemes egyszerűséggel elszakadt. Először csak az egyik pánt a háromból, aztán még egy, én meg vagy száz méter leszakadt pánt lifegtetős klaffogás után egyszerűen kibújtam belőle. Beljebb mentem egy utcányit a forgalmas Bánkút utcáról, és sétáltam hazafelé az út közepén mezítláb, a kedvenc madeira blúzomban, egyik kezemben az énekeskönyv, másikban a szétszakadt szandáll, pörgettem magamban a lány szép szavait, az énekeket dúdoltam, és olyan rendben volt minden. Itthon várt a család, P. előkészített nekem mindent az ebédfőzéshez, Sz. csacsogott az utazni indulók izgalmával (Szegeden tölt egy egyke-hetet anyósoméknál, most vitte ki P. a vonathoz apósomhoz), A. úgy bújt hozzám, mintha nem másfél órája, hanem legalább másfél hete nem látott volna. Megmostam a lábam, letisztítottam magam immár nem csak képletesen, és most minden nagyon jól van. Szép vasárnapot mindnyájatoknak!

1. Jézus Krisztus, szép fényes hajnal, Ki feltámadsz új világgal, És megáldasz minden jókkal.
2. Te vagy nékünk egy reménységünk, Isten előtt közbenjárónk, Szép koronánk, ékességünk.
3. Világosítsd a mi szívünket, Ismerhessünk meg tégedet, Tanulhassuk szent igédet!
4. Az ördögnek csalárdságától, Lelki-testi nyavalyától, Őrizz hamis tudománytól,
5. Az Atyával és Szentlélekkel Hogy tégedet tiszta szívvel Mindörökké áldjunk! Ámen. (485. dicséret)

Mondókák 1.

2009-08-01T12:49:00.000+02:00

Sz. fejlesztéséhez rengeteg verset, mondókát tanultam, tanultunk. Ezek egy része ún. "mutogatós". A kiscsaj is imádja őket. Mivel az első babás barátnőim folyton ilyenekért rágják a fülem, gondoltam, hátha másnak is hasznos lesz, szóval párnaponta leírok ide egy-kettőt instrukciókkal.

A mai egy reggeli köszöntő.

Hüvelykujjam korán kelt,

(magunk elé emelt, tenyérrel kifelé néző öklünkből a két hüvelykujj kinyitása.)

ablakokon kopogott,

(kopogtató mozdulat.)

a négy szomszéd kiugrott,

(másik négy ujj hirtelen kinyitása.)

köszöntötték: jó napot!

(a négy ujj behajlítgatása a sor ütemére.)

Tíz étel

2009-08-01T12:44:00.000+02:00

Most, hogy végre öt percnél többet blogolni is van időm, és befejeztem a napok óta apránként születő előző bejegyzést, bemásolom ide is, a Náncsi felhívására írt listámat.

Szóval tíz étel, amit ennék, ha tudnám, hogy az az utolsó:

1. Nagymamám féle rántott hús. (Én nem tudom, mit csinált a bundájával, de soha azóta nem ettem olyat... Anya szerint sajtot reszelt a tojásba, de hiába csináljuk úgy, akkor se olyan...)
2. A mamám tizenöt hozzávalóból készült rakott zöldségje.
3. Tatárbifsztek.
4. Natúr pulykamell rokfortmártással (minden családtagom utája a penészes sajtokat...)
5. Marhahúsleves velőscsonttal
6. Velő pirítóssal :-).
7. Csirkesaláta.
8. Juhtúrós és káposztás sztrapacska összekeverve - és sok-sok szalonnapörcike...
9. Tejfölös gomba nokedlivel.
10. Spenót - ahogy a nevelőmamám csinálja.

Tulajdonságok

2009-07-29T07:24:00.000+02:00

Ezen a dolgon már morfondírozok egy ideje, nagyjából akkortól, amikor olyan fél éves kora körül világos lett, hogy a lányom elég határozott személyiség. Nemcsak olyanformán, hogy mindig eléri, amit akar, hanem abban is, hogy meglehetősen indulatos. Egy kis méregzsák. Alapvetően végtelenül derűs, nyitott ember, de időnként nagyon mérges tud lenni, olyankor, csapkod, kiabál. Egy évesen. (Már korábban is). És az apja erre persze rávágta, hogy tőlem örökölte. És akkor el kellett gondolkodnom valamin.

Borzasztóan félénk gyerek voltam. Nem mertem bemenni a gyógytornán a többi gyerek közé tornázni. Már kisiskolás voltam, és nem mertem egyedül maradni a fürdőszobában. Meg ilyenek. És én mindig azt gondoltam magamról, hogy alapvetően félénk vagyok.

Aztán egyszercsak lett belőlem egy nagyon nagy szájú kamasz, aki bevonatozta a fél országot a barátaival nyaranta, millió táborban, fesztiválon járt, millió emberrel megismerkedett... Akkoriban lettem ilyen eldurranós agyú. Legendák szólnak a volt gimis osztálytársaim között a becsapott ajtók után lepergett vakolatról, a "B... meg! B... meg, hatszor is b... meg!" választékos mondat egyik osztálytársam arcába üvöltéséről egy osztályfőnöki órai vitán - az osztályfőnökömtől egy méternyire...

És maradt a tendencia pár évig. Még a fiam születése körüli időkben is voltak olyan kitöréseim a férjem felé, hogy... hát, ha velem úgy beszélne valaki, biztos, többet látni se akarnám.

A jelenség főleg a hónap hormonok által meghatározott részében volt jellemző.

Aztán megszületett a fiam. Egy darabig nyugodt voltam, de a ciklus visszatértével minden kezdődött elölről. Úgy éreztem, hogy valami rajtam kívülálló erő munkál bennem időről időre, ami robbanásra késztet idegesítő helyzetekben, idegesítő emberektől... Ez olykor a fiam, olykor a férjem volt, akkoriban főleg ők, mert mással nem találkoztam, de a munkába visszatértemkor a munkatársaimon is csattant olykor a dolog.

Közben persze nagyon zavart a dolog, és próbáltam leküzdeni, aztán hol sikerült, hol nem. De rengeteget gondolkodtam ezen a tulajdonságomon, és rengeteget imádkoztam érte, hogy le tudjam küzdeni. Az volt a benyomásom, hogy én alapvetően egy kicsit visszahúzódó, nyugodt ember vagyok, valószínűleg a nagyon zűrös gyerekkorom miatt alakult ki ez a másik részem.

De ahogy láttam a kicsit, akinek nincs zűrös gyerekkora, és amikor először jelentkeztek ezek a dühösködések nála, engem még nem is látott robbanni, mert akkoriban még a babás-nyugis időszakom volt, amilyen a nagy után is, szóval ahogy látom őt, hogy minden ellenkező körülmény ellenére is ilyen - hát, elgondolkolkodtatott, hogy mi van, ha ez valami alapvető, örökölt tulajdonságom, és a félénkség és zárkózottság a zűrök hatása? Van ilyen egyáltalán?

A férjemmel is sokat beszélgettünk erről, és valahogy sikerült elfogadnunk. És azóta sokkal jobb a helyzet! Amikor jön a dühkitörés, vagy ő, vagy én, megpróbáljuk valahogy humorral feloldani a helyzetet. Vagy ha végképp nem megy, gyorsan kimegyek egy kicsit a szobából, végiggondolom, mi történik, és lenyugszom. Persze még így is robbanok, de alapvetően sokkal jobb lett a helyzet.

Baljobb

2009-07-26T22:07:00.000+02:00

Volt ez a gárdás téma Orsinál, és olyan jó volt olvasni a kommenteket. (Nem mindet...) Főleg Pelikánéinak örülgettem azon túl, hogy öröm volt olvasni Orsiék megoldását. Meg eleve annak, hogy egyáltalán léteznek még olyan emberek, akik hasonlóan gondolkodnak, mint mi: hogy a politika nem fekete és fehér, és hogy lehet liberálisnak lenni, miközben esetleg konzervatív értékrendet vallunk. Vagy lehet úgy is liberálisnak lenni, hogy elfogadjuk, hogy vannak, akik konzervatívabban gondolkodnak nálunk, és tisztelni ezt.

Jó érzés, hogy az emberekben még léteznek ezek az értékek, és jó érzés az is, hogy nem is olyan könnyű megvezetni őket. Hogy a mindennapi emberek gondolkodását talán nem fertőzi mindenáron a gyűlölet.

Általában pesszimista vagyok az ilyen kérdésekben. Még akkor is, ha a mi baráti körünk is vegyes, és mégis jó társaság, sőt olyan is van, hogy a házaspár egyik tagja jobboldali értékrendű, míg a másik liberális (nagyon boldog, kiegyensúlyozott házasság.) Mi sem vagyunk P.-vel teljesen egy véleményen. De hát, úgy van ez azt hiszem, hogy egészséges lelkületű embereknél, talán nem is állnak olyan messze egymástól a különbözőnek tűnő értékrendek. A fő értékmérő mindenütt az ember, az az ember, aki nem hasonlik meg önmagával, aki hisz a világban, magában, Istenben, a többi emberben, aki a jót keresi mindenben... Adja Isten, hogy egyre többen legyünk így.

II. Vasútmodell fesztivál

2009-07-26T08:45:00.001+02:00

Kicsit későn szólok, mert már nem lehet kedvezményes jegyekhez jutni, csak ha valaki Budaörsre kimegy értük... De jövő hét végén lesz a II. Vasútmodellfesztivál.

Helyszín: Budapest. X. Kőbányai út 30. MÁV-GÉPÉSZET Zrt.

Itt vannak az információk róla.

Töriblog

2009-07-24T20:16:00.000+02:00

P. kedvenc blogja, vagy legalábbis egyik kedvence, a töriblog. Amikor valami érdekeset olvas, velem is megosztja persze, így ma hatalmasakat röhögtünk a kozákok levelén a szutánnak. Váljék nektek is egészségetekre!

Szomorgás

2009-07-24T01:23:00.000+02:00

Most estére már vagy az ötödik szomorúságot kotortam elő. Időnként irtóra bírom sajnálni magam... Vagy éppen mást. Szomorkodtam ma a Sz.-on, azon, hogy kevesebb időm van rá, és ez látszik is rajta. Azon, hogy a férjemnek rengeteget kell dolgozni (((és így sem élünk meg))), és ez is látszik a családon, főleg Sz-on. Én legalább telefonon, e-mailben napközben is beszélek vele... De mivel a munkahelyén mostanában újabb leépítés várható, mostanában nagyon ingerült. Szomorkodtam csetten miatt, pontosabban azon, hogy valahogy a gyűlölet, ellenségeskedés mindenhová beszűrődik... Nem is értem, min megy ez a dolog, mert nem olvastam a kérdéses cikket, nyilatkozatot, azt sem tudom, hol lehet fellelni, de rossz érzés, hogy egy eltérő vélemény milyen indulatokat vált ki emberekből...

Kicsit szomorkodtam a szüleimen is. Rossz érzés, hogy még mindig teljesen gyerekként kezelnek, felháborodnak, ha véleményezek, vagy javaslok valamit... A miskolci időnket ez egy kicsit beárnyékolta. Úgy éreztem magam, mintha még mindig kamasz lennék, akit folyamatosan kioktatnak, aki nem szólhat bele semmibe... Szerencsére ez nem volt általános, de meglepett, hogy egyáltalán van ilyen... Ritkán vagyunk együtt, főleg egyszerre több napot. De büszke vagyok robbanó-Eszterre, aki elbújt, és nem reagált semmi sértőre.

Aztán szomorkodtam egy meghalt kisbabán - másik blogból találtam oda, végigolvastam a küzdelmet, amit folytatott, amit folytattak a szülők... Mindig elszégyellem magam, hogy talán nem szeretem eléggé a gyerekeimet, miért is vagyok türelmetlen velük, miért nem tudok többet figyelni rájuk...

Végül, hogy elűzzem a baba feletti rossz kedvem, zenéket keresgéltem a jutyúbon, valahogy kikötöttem kamaszkori kedvenceimnél, a Cranberriesnél. Persze ezen megint elszomorodtam... De megállapítottam, hogy még mindig klassznak találom őket. (Viszont kicsit megdöbbentett, amikor a felvételeknél 1995-öt, 1996-ot láttam... Pedig tényleg, mi is akkor hallgattuk, de így leírva látni...)

Strand

2009-07-23T21:55:00.000+02:00

Hát, érdekes lett ez a mai nap...

Tudnivaló, hogy a fiam egy sellőfiú. Legalábbis az volt tavalyelőtt nyáron. Mindenféle mélységű és hőmérsékletű vízbe hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát. Strand, bányató, Duna, minden jöhetett. Tavaly a babavárás-születés miatt egyszer voltunk csak strandon, a diósgyőri jéghidegvízűben, ami nagyon nem jött be neki, de én ezt valami kis intermezzonak kezeltem csak, és a két évvel ezelőtti vizes nyarunk lebegett a szemem előtt, amikor elhatároztam, hogy ezt a mai nagyon meleg napot víz mellett töltjük. Egy hétig sakkozgattam, hogy hova is menjünk (folyópart, tópart, kisstrand, nagystrand), végül a sok variálgatás eredménye a pünkösdfürdői strand lett. Van már megyeri híd, meg 204-es busz, amivel átzúgunk a túlsó partra, mint a villám, szóval fele annyi idő alatt, mint tettük volna ezt régebben, megérkeztünk, lelkesen a megyeri híd és a strand miatt. Otthon megnézegettük a strandról fellelhető fényképeket, Sz. borzasztó lelkesen várta a helyes kis vízi csúszdákat, amik miatt végül is emellett döntöttem, én kíváncsian, hogy nembabaúsztatott kisebbik gyerekünk, hogyan fogja magát érezni, A. meg végigaludta az utat. Szóval megérkeztünk, átvedlettünk, letáboroztunk, lezuhanyoztunk, és elindultunk az ominózus gyerekmedencébe. Sz. felvillanyozódva rohant azonnal a csúszdához, és...

...itt következhetne az, hogy eltöltöttünk hármasban egy remek strandos napot, ehelyett...

... nem mert lecsúszni. Utálta, hogy víz folyik benne. Időről időre felment, beleült, feltartotta a sort, majd kimászott. A medencébe sem jött be, szerinte hideg volt, de utóbb azt mondta, ha meleg lett volna, akkor se ment volna bele, és ha nem próbálom végigviccelődni vele a napot, akkor azt hiszem, végiggubasztotta, -frusztrálódta volna, így csak időnként tette azt, közben némi fröcskölés, csiklandozás, séta és trambulin hatására egész jól elvolt. Csak víz nem nagyon ért a lábán kívül más testrészéhez... Azt mondta végül az időről időre feltett találgatós kérdéseim egyikére, hogy a sok ember zavarta. És igen, elég sokan voltak, de nem nagyon számítottam rá, hogy hétköznap ennyien lesznek, se arra, hogy ez gond lehet...

Nagyon szomorú volt az is, hogy a nagyhercegnő imádta az egészet. A vizet, a napot, a játékokat, csobbanást, többi gyereket, mindent... És ha lett volna velem még egy felnőtt, talán Sz.-t is megpuhítottam volna, amíg a másik a kicsivel van, de így folyamatosan figyelni, fogni kellett a kicsit, és nem volt se kezem, se agyam Sz. meggyőzésére. És közben picurka is kevesebbett volt bent, mint szeretett volna, mert Sz. dacosan elkószált, meg ilyesmik... Ráadásul vagy két órával hamarabb hazaindultunk, mint terveztem - így se tudom, hog húztam el fél négyig -, és a hazabuszon irgalmatlanul meleg volt...

Szóval a nap felemásra sikerült. A régi sellőmnek lába nőtt, bár közben lett egy másik sellőcském, de mitagadás, siratom a régit... (...és töröm a fejem a megoldási metóduson: kevés ember közé, pisimelegvízű medencébe vinni valahogy kistesó kíséret nélkül, hogy visszaszeressen a vízbe... Nos, az elmélet szép, de a megvalósítás elég kérdéses...)

Nem is tudom...

2009-07-22T22:03:00.000+02:00

... mit gondoljak erről a blogról. A mindmegettén böngészgettem májas recepteket, és a Nana-reklámban az egyik figyelemfelkeltő című cikk erről szólt...

Nem olvastam végig csak az első bejegyzést, a többibe meg a kommentekbe csak beleolvasgattam. Akár eutanáziára figyelemfelhívó kampány, akár valóság, fura az egész... Valahogy ellentmondásos... Nem vagyok egy végletek embere, semmire nem tudom azt mondani, hogy biztosan soha nem történhet meg velem, az eutanázia is ilyen, hogy el tudom képzelni, hogy bizonyos esetekben felmerülhet a lehetősége (?), de ez a történet nekem inkább bizarr, mint szomorú vagy megrendítő. Sajnálom a srácot, ha igaz, de nem csak az állapotáért, hanem, mert ennyire elvesztette a hitét - ha volt neki...

Második gyerek

2009-07-22T13:54:00.000+02:00

Az van, hogy a kiscsaj beleszületett egy paradicsomba. Amikor Sz. született, nem volt kisgyereknek való játékunk, aztán lassan vásárolgattunk össze mindent, meg persze kaptunk is. Mostanra irgalmatlan mennyiségű játék gyűlt össze. Valamennyi fejlesztőjátékot, formaillesztőt, kisebbeknek való kirakót már kölcsönadtunk, de még így is sokminden van. Vettünk pár csörgőt, amiket már nem használ, de nem igazán van szükség másra, van egy nagy láda duplónk, még egy kicsit annál is több favonat-tartozék, és rengeteg jármű: fából, fémből, műanyagból, és egy kisebb autópálya. Vannak hangszereink(furulya, rumbatök, szájharmonika, szintetizátor, csörgődob), gombnyomogatós zenélő játékok, kirakóink, formaillesztőink, gyöngyfűzőnk több méretben, montessori torony, pötyink, építőkockáink, plüssállataink, műanyagállataink, bábjaink, bábszínházunk, társasjátékok, diafilmek, és rengeteg könyv, még a mi mesekönyveink is, meg amiket már nekik vettünk. És még ki tudja, mi nem jutott eszünkbe.

No, igen, ami nincs, azok a kimondottan lányos játékok, úgyhogy, mivel állandóan mindenkit fésülget a lány, kapott egy kisebbfajta hajasbabát a szülijére. A teste rongy, a feje meg olan rendes műanyag babafej. És kapott Állatfát, de az inkább Sz.-é egyelőre. nem akartam még egy babakönyvet, mert van már jónéhány, és úgy is kinövi gyorsan. A kedvence már most is az Alexandra Apró lépések sorozatának egy régebbi kiadású darabja, Az állatok.

Mindenesetre azt mondom, jó nálunk második gyereknek lenni. Kapott egy kész lakásnyi gyerekszobát, egy bátyot, és két sokkal nyugisabb és rutinosabb szülőt.

Viszont egyre gyakrabban előforduló jelenség mindkét gyerek részéről, hogy a játékrengetegből éppen az kell, ami a másiknál van. Akkor is, ha van másik is hasonló, vagy ugyanolyan... Akkor is, ha ketten is lehetne vele játszani, vagy nézegetni...

Miskolc - születésnap, kisvasút, Vadaspark, Család

2009-07-21T12:26:00.000+02:00

Miután a doktorunk gyógyultnak nyilvánította a csajszibarackot, mi is Sz. után vonatoztunk. A Kalákáról ugyan lemaradtunk, de így is eseménydús öt nap volt.

Miskolc a szülővárosom. Én, aki mindig is furcsálltam mindenféle hazaszeretetet, meg lokálpatriotizmust, felnővén meghatódás nélkül nem tudok erre a városra gondolni. Akkor is szerettem, amikor ott éltem, azóta még jobban. Szeretem a szabálytalanságát, a szélsőségességét, az épületeit, a múltját, a jelenét. Remélem, jövője is lesz... Nem is a város miatt jöttem el máshova egyetemre, hanem a a szüleimtől szerettem volna távolságot tartani. Mostanra úgy vagyok, hogy bármikor visszamennék, ha valahogy meg tudnánk ott élni. Szerencsére ezzel P. is így van, megszerette a várost, úgyhogy még bármi lehet...

Apukámék egy ideje Diósgyőrben élnek, a vár lábánál, ami a város egyik legromantikusabb része, a lakás mellett szép kert, nagy udvar is van, a gyerekek egész nap elvoltak, mindkettő lekötötte magát. A.-nak minden kavics, fűszál, virág egy csoda volt, Sz. vagy katicabogarakat keresgélt, amik nyüzsögnek a kertben, amióta az egyik öreg fát belepték a levéltetvek, vagy a padláslépcsőn ülve figyelte a villamosokat, énekelt, mesélt magának. Fociztunk is, kutyáztunk, cicáztunk, mindhárman koszosak, izzadtak voltunk délre, aztán a nap végére újra, és fáradtak is. Hatalmasakat aludtunk, jókat ettünk.

Voltunk kisvonatozni is, bár jól elmosott bennünket az eső, de kit zavar, hogy bever a víz a nyitott kocsiba, ha egyszer alagút van, meg viadukt, meg olyan szép erdő, ami sehol máshol? A Vadasparkban is voltunk, meglepett, mennyit változott az is, már vagy tíz éve nem jártam arra.
Miskolcon köszöntött be A. az első születésnapja is. Mama szép rózsaszín csajszitortát rendelt neki, a "kisgergely"-ből, ami már vagy tizenöt éve töretlenül üzemel, és töretlenül a város legjobb cukrászdája, fagyizója. Sz. fújta el a gyertyát nagy örömmel, és büszkeséggel, hogy már egy éves a kishúga.

Furcsa látni a várost, valahogy időtlennek érzem. Persze vannak változások, a szüleim is öregednek, és senki sincs már ott a régi barátok közül, a szüleim más lakásban laknak, a kedvenc mozim bezárt már, mégis kicsit olyan ott, mintha megállt volna az idő. Van persze fejlődés, változás, de lassabb, kevésbé látványos, mint máshol. Ezt Diósgyőrben főleg érzem, ott szinte minden olyan, mint tizennégy éve. Ugyanúgy kanyarog a Szinva, ugyanolyan düledezők a házak a Nagy Lajos király útján, ugyanannyi a szegény ember, ugyanott áll a vár.

Jó érzés volt ott lenni.

A legfurcsább esemény a barátnőm harmincadik születésnapja volt. Ő a legfiatalabb a mi kis gimis négyesünkből, legidősebb barátnőm már novemberben, én februárban, a harmadikunk májusban betöltötte... Furcsa mód a saját harmincas gyertyám semmi nyomot nem hagyott bennem, de most...

Ott ültünk az asztal körül, férjeinkkel, gyerekeinkkel, a lány szüleivel, és valahogy rámzuhant, hogy mennyi idő eltelt már, mennyi minden megváltozott. Döbbenten néztem a gyertyát a tortán, valahogy nem bírtam felfogni, hogy harminc évesek lettek ez a kis csitrik. Harminc évesek lettünk. Olyan komolyan, felnőttesen hangzik, és én nem érzem magam annak. Igaz, már egy ideje nem szólok rá a liftben kezi csókolommal köszönő kamaszokra, de azért...

Mostanában túl sokat töprengek az idő múlásán, és nem boldogulok vele... ha a sajátomat nézem, azért, ha próbálom eltörpíteni a magamét, és nagy történelmi időmennyiségekhez mérni, akkor azért... A vége mindig az, hogy milyen kis porszem vagyok. Régóta nem éreztem így magam. Általában jól megy az egész egy pici részének tekinteni magam, de mostanában túlságosan a pici rész dolog-dominál, az, hogy az egy egész része, valahogy nem elég határozott. Nem mondom, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj, de az biztos, hogy túl sokat gondolkodom olyasmiken, amiken utoljára tizenöt évesen. Időpocsékolás, hogy úgy mondjam. Jó ideje az életre, a pillanatokra, hangulatokra, érzésekre koncentrálva éltem, és zavar a túl sok gondolat, a túl sok töprengés. Kíváncsi vagyok, hova vezet mindez, bár remélem, egyszerűen, csak elmúlik, mint minden más.

Csík

2009-07-14T15:40:00.000+02:00

Miután kommenteltem Náncsinál, találtam egy még jobb felvételt. És ráadásnak még néhány Lovasis-cucc.

Szeged-poszt

2009-07-14T14:56:00.000+02:00

No, voltunk hát, Szegeden két hétig, két hete :-).

Szegedről azt kell tudni, hogy álomváros volt nekem. Voltam ott osztálykirándulni, és akkor én elhatároztam, hogy ott akarok élni. El is mentem oda egyetemre. És az álom összedőlt. Olyan honvágyam volt öt évig, hogy piha. És utáltam az öt-hat órás vonatozást hazafelé. Utáltam a meleget, a víz ízét, a lassúságot, a színházát (kivéve a Szegedi Kortárs Balettet, de miután kitették a szűrűket a társulatból, lehetett még jobban utálni a színházat...), de főleg az egyetemet, azt a legjobban, óriási csalódás volt. Talán a Jate-klubot nem annyira utáltam, de nyomába se ért nálam a Vian-nak. (ammeg egy miskolci klub - gyk.) Hiányzott az egész kamaszkorom, és hiába volt ott a barátaim egy része, a másik része meg nem volt ott. Egy kínlódás volt az ottlét. Azért volt jó is, megismertem P.-t, szóval végül is pozitívra jött ki a mérleg :-). A Szegedi Szabadtéri Játékok, és a Bibiliotéka Olvasótáborai miatt meg pláne :-D.

P. családja Szegeden él (amúgy békés megyeiek, csak odaköltöztek vagy húsz éve.) És amióta csak látogatóba járunk oda, megint szeretem Szegedet.

Szeretem a hatalmas füves tereket a lakótelepen. Szeretem a rengeteg játszóteret. Szeretem a napsütést. Szeretem a viharokat. Szeretem a Tiszát. Szeretem a Kárász utcát. Szeretem a rengeteg biciklit. Szeretem a nyugalmat, békét.

Szóval jó volt ott lenni. De a hangulaton túl elmondhatatlan volt, hogy a napom annyiból állt, hogy felkeltem, lezuhanyoztam, fogat mostam, reggelit adtam a gyerekeknek, lementünk a közelben lévő hat-nyolc játszótér egyikére, majd át egy másikra, aztán haza ebédelni, aztán pihentünk, aztán megint játszótereztünk, aztán hazamentünk, vacsoráztunk, játszottunk, aludtunk. Se főzés, se mosás, se takarítás, ha akartam se engedték. És ez megfizethetetlen volt, felért hatszáz tengerparttal...

Voltunk a vadasparkban is. Számomra megdöbbentő volt bükkalji lányként annakidején, amikor Szegedre költöztem, hogy ezen kívül az egy vadasparkocskán kívül, Szegeden nincs hova menni. Nincs egy erdő, még egy tisztességes park se, kirándulni elutaznak onnan az emberek messzire. (Akkor még Ópusztaszer se volt, még az van a legközelebb). De aztán nagyon megszerettem a vadasparkot, így örömmel konstatáltam most, hogy mennyit fejlesztgették, szépítgették az elmúlt években. Hatan mentünk, anyósom, meg én voltunk fölnőttek, és négy gyerek az enyéim, meg az unokatestvéreik (3 és 12 évesek). Szuper volt. Eltöltöttük az egész napot, ha elfáradtunk, pihentünk, játszótereztünk, a gyerekek le voltak nyűgözve, hogy tíz centiről nézhették a tigrist, oroszlánt egy üvegfalon át. (ami oda is jött, nem úgy, mint Budapesten...) Klassz videó készült (azt is Szegeden hagytam, nem csak a fényképezőt.)

Voltunk még a nemrégiben átadott új vasúti irányítóközpontban is Sz. nagy örömére. (hja, kérem, akinek a nagyapja mozdonyirányító, az ilyeneket is láthat.) A látogatás csúcsa volt, hogy felmásztak az állomáson egy Szilire a nagyapjával. (Aki amúgy mozdonyvezető volt, mielőtt irányítani kezdte volna őket :-))) Erről sincs fényképes dokumentációm, de azért itt egy Szli, csak, hogy tudjátok, milyen :-).

Nyakamba szakadt a sok szabadidő...

2009-07-10T11:12:00.000+02:00

A terv az volt, hogy ma reggel vonatra pattanunk, és meg sem állunk Diósgyőrig, ahol aztán három nap alatt teleszívjuk magunkat zenével, tánccal, szeretettel. Tavaly nem voltunk, mert akkor született a napocskánk, de idén nem gondoltam volna, hogy kihagyom, már csak azért is, mert ez a harmincadik, ahogy én is ennyi éves lettem idén. Készültem rá lélekben már két hónapja, de talán régebben is...

Ehhez képest, most kicsit szomorkásan ülök itt, nem messze tőlem alszik egy tüszős mandulagyulladásban szenvedő kis kupac, akinek az első szülinapjának ünnepségsorozata is ott kezdődött volna.

Sz-t elvitte apukám tegnap reggel, P. elment utána délután, ma délelőtt már a gyerekműsoron ropják majd.

De jó is volt egy kicsit csendben, szinte egyedül lenni, A. két napja szinte folyamatosan alszik ugyanis.

Filmet néztem, olvastam, rendbeszedtem a rendbeszednivalókat, amikre máskor nem jut idő.

Persze azért már várom, hogy mehessünk mi is (a fesztiválról persze lemaradunk, de hát, van más örülnivaló is Miskolcon.)

A betegség múlni látszik, ma már, ha nem lesz lázas, lemerészkedünk egy kicsit sétálni, vásárolni.

No, de csinálok ide egy kis fesztiválhangulatot pár ezeréves felvétellel :-).

P. kedvence:

Ez meg az enyém, és láttam is élőben ilyen előadást még kamaszként :-).

Ehhez meg nem is fűzök semmit.

Palya Bea

Vujisics

Márta

Csík zenekar

Budapest Klezmer, csak linkelni lehet.

Esztenás, meg teszek még Zurgót, meg egy Csürrentő táncházat, bár ők nem lesznek, de tőlük több felvétel van.

Még muszáj büszkélkednem egyet...

2009-07-08T20:49:00.000+02:00

... nem mintha nekem okom lenne büszkeségre, mert nem én készítettem, viszont én fogom hordani, remélhetőleg napokon belül. (A bankokon és a postán múlik...)

Judittól rendeltem mei tai-t pár hete, és készen lett. Sokat módosítgattuk a színeket, mert igazából csak abban voltam biztos, hogy napot akarok rá, és ezért sok citromsárgát, a többit menet közben ötöltük ki sűrű levélváltásban...

Ha megérkezik, teszek majd fel képet a használatról is.

Nyári szünet

2009-07-08T11:31:00.000+02:00

Zajlik az életünk, nyaralunk, nyarazunk, egyszerűen nincs időm és kedvem sem gép előtt ülni, blogolni... Néha azért olvasgatok, de azt hiszem, majd ősszel folytatom egy nagy nyári beszámolóval. Voltunk két hetet Szegeden, mindjárt indulunk Miskolcra, és itthon is pörgünk, barátozunk, játszózunk, jövünk-megyünk. Bár most éppen megbetegedett a kisliba, második napja lázas, alvós, doki szerint a torka is piros... Kinőttek a rágófogai - egyszerre három tört át, most a negyedik. (Egy hét múlva lesz egy éves...)
Szeptemberben befekvéses autizmus-kivizsgálás a Vadaskert kórházban. Várom is, nem is.
Az ősz amúgy is olyan sok minden változik, kezdődik időszak lesz, amiket szoktam szeretni, meg nem is...

Szép nyarat mindenkinek!

Bicske

2009-06-13T00:23:00.000+02:00

Voltunk a héten megint torna-úton, most bombariadó sem volt, viszont Panni néni össze-vissza dicsérgette Sz-t, hogy milyen okos és ügyes. Bárcsak itthon is olyan lelkesen tornázna, mint Bicskén... A. is jól érezte magát, és mivel alig egy hónapja voltunk, sikerült fél óra alatt lezavarni mindent, így egy vonattal hamarabb tudtunk jönni. Csak az ebéd körülményeiben volt ciki, Sz. az állomáson burkolta be a szendvicsét, A.-nak a 173-as buszon való maratoni utunk alatt dugdostam a szájába a bébirépáit... (Máskor Panni néni visz ki nekünk székeket az udvarra, és bogarakat vizsgálunk, és napozunk egy órán át, vagy rossz időben a rendelő előszobájában eszünk és játszunk, de akkor sem ilyen szedett-vedetten, no, mindegy, így sikerült.)

Most nyári szünet, így két adagnyi gyakolatot kaptunk, a nyár közepétől váltani kell pár dolgot.

Klub rádiót hallgattam

2009-06-11T05:48:00.000+02:00

Az egyik reggeli beszélgetésben esett szó egy eredetileg londoni, de Európában egyre terjedő ateista kampányról, miszerint buszokon lehet találkozni az alábbi felirattal: Valószínűleg nincs Isten, ne aggódj tovább, élvezd az életet! Rögtön írtam is egy emailt a férjemnek erről, hogy elég apokaliptikus hangulatom támadt ettől, pedig nem vagyok egy drámai alkat, erre ő első körben még védte is kicsit őket, mondván, a kampány a vakbuzgóság ellen indult... Mire kifejtettem neki, hogy akkor rossz eszközzel, módszerrel. Köszi, de én nem szeretném, ha a mondjuk kiskamasz gyerekem ilyen feliratba futna a buszokon... Aztán P. a rá jellemező kíváncsisággal jobban is utánaolvasott a dolgoknak, és a végére úgy felhúzta magát rajta, hogy napokig ezen háborgott, hogy hogy találhat ki valaki ilyen marhaságot, mint ez a kampány.

tegnap viszont ezt a linket küldte. Kicsit mosolyogtam, mert a beszélgetésünkben többek között az is elhangzott, hogy a keresztények bezzeg nem írkálnak a buszokra "Térj meg!" feliratokat, vagy ilyesmit. Mindenesetre tetszetős ez az ellenkampány, bár sajnálom, hogy sor kellett, hogy kerüljön rá...

Vasárnap-hétfő

2009-06-08T15:27:00.000+02:00

Na, egyrészt elmentünk a kerületben istentiszteletre A-val. Ez úgy volt, hogy a baba-mama-klubot életrehívó lelkész-hallgató-lány már csábított egy ideje, mert szerinte az teljesen gáz, hogy tv-n nézem az it-t a kisteremben, és hogy ennek az egyházközségnek két temploma is van, és az egyikben kilenctől van it, és olyan családias, és nem néznek ki a gyerekkel, szóval hívogatott egy ideje, és most rászántam magam. Negatívum: A csak az éneklésnél volt nyugiban. Pozitívum: sokkal többet énekelnek, mint a mi gyülekeztünkben. Sajnos még ezzel együtt is, ki kellett jönnünk, bár a lány mondta, hogy nyugodtan sétáljak vele, de olyan hangosan rikkantgatott a kiscsaj, meg ilyesmi, hogy nem erőltettem, a prédikációt teljesen kihagytuk, a végére sikerült visszamenni imádkozni.
Másrészt nem voltam szavazni. Akartam! Aztán kiderült, hogy nincs meg a személyi igazolványom. Fogalmam sincs hol lehet, azt sem tudom, mikor láttam utoljára, hiszen fejből mondom a számát, ahová kell, szerintem úgy egy éve a kezemben sem volt. Egyszerűen nincs az irattárcámban, és semmi ötletem, hol lehet - de legalább kiderült, hogy nincs meg, és az, hogy nem mentem emiatt szavazni, talán kevésbé rossz, mintha mondjuk egy lakásszerződésnél, vagy ilyesminél derülne ki, és emiatt halasztódna, vagy meghiúsulna. Mindenesetre a dolog jól mutatja, mennyit számítanak nekem az iratok...
De ha már szavazás: hát, elég aggasztónak tartom ezt a szélsőjobb-dolgot, főleg M. Krisztinával az élen... A kampánytól amúgy teljesen kiakadtam, merthogy a baloldal és a liberálisok (akikkel kapcsolatban azért még korábban valahogy meg tudtam győzni magam, hogy rájuk szavazzak, most már, az elmúlt évek után nem) minden érve annyi volt, hogy azért kell rájuk szavazni, hogy ne a (szélső)jobboldalra szavazzunk... Jujjj, de ciki, hát ez komolyan olyan kampány volt, mintha direkt nem akarták volna, hogy rájuk szavazzunk... Én még mindig úgy vagyok, hogy olyan jó lenne, ha előkerülne valami olyan politikai erő, aki kicsit ötvözni tudná a jobb- és baloldali értékrendet - bár ez politológiailag biztosan valami oltári marhaság, de tényleg talán kicsit örülök is az eltűnt személyinek, mert nem nagyon volt kire szavazni... Remélem, a parlamenti és önkormányzati választásokig kiderül kicsit több az LMP-Humanista Mozgalom vonalról is, és valami biztató ráadásul...

Ma pedig visszatért az én elsőszülöttem a nagy utazásból. Volt egy elvetélt kísérlete, hogy itthon is azonnal nézhesse a Kacsameséket, amit még meg is írt a bátyám előzékenyen nekünk, de ezt letörtem, mondván, csak a rossz idő miatt nézhette Miskolcon, amikor nem tudott kimenni, most pihentetjük Dagobert bácsit, bármennyire csúcs is Pogány Judit a három unokaöccs magyarhangjaként...
Amúgy meg meg kell állapítanom, hogy az ötévesek egy hét alatt is sokat fejlődnek és okosdnak és nőnek... És összességében nagyon szeretem a fiam. Máskor is, de így visszakapva intenzív egy kicsit a dolog :-).
A. viszont kicsit nehezebb eset volt ma, akarat, hiszti, fájó rágófog az íny alatt még... Viszont a játszótéren találkoztunk azzal a kisfiúval, akivel majdnem egy napon születtek, bár rtikán futunk össze. (((Utálom, amikor P. azt mondja valakire, hogy "sötét", de ennek az anyukának az esetében kénytelen vagyok egyetérteni vele - mindezek ellenére a gyerekei tündériek))) Sz. éppen büntetésben volt, mert rácsúszott egy kislányra, így homokozott A.-val, amikor odatotyogott a kissrác hozzánk, és helyet foglalt köreinkben. Hamarosan nagy baba-dumaparti alakult ki, és megint olyan érzésem volt mint múlt héten, amikor egy barátnőm két gyerekére vigyáztunk A.-val, illetve én voltam hármukkal (két és fél éves lány, nyolc hónapos fiú, tíz és fél hónapos A.), hogy ezek értik egymást, és egymásnak válaszolnak... Jó fejek voltak, na.

Évforduló

2009-06-07T11:23:00.001+02:00

Három napja volt három éve, hogy megkeresztelkedtem és konfirmáltam. Ennek örömére befejeztem a lassan készülő megtérős posztot is :-).

Csodaidők

2009-06-06T08:32:00.000+02:00

Volt egyszer egy lány, nem is lány, asszony már, szóval egy valaki, egy ember, aki hivatását tekintve református lelkész, éldegélt a kis falujában, lelkészkedett, doktorálgatott, másik diplomázgatott, olvasgatott, hobbiból nyelvészkedett, csillagászkodott, meg informatikuskodott, amikor is kezébe akadt egy könyv, a Harry Potter. Elolvasta, megszerette, és mivel akkor még csak négy kötet jelent meg, sóvárogva várta a folytatást. Várta, várta, de elunta a várakozást, már csak azért is, mert közben rájött, hogy mások is elunták, és próbálkoznak maguk folytatni - írt hát saját folytatást. Teljesen más szemszögből, talán nem is a legjobbat, de ez indította el az írás felé. Mert amikor már nem érdekelte annyira a Harry Potter világa, saját történeten kezdett gondolkodni. Addig gondolkodott, míg meg nem írta. Négy hosszú kötetben egy család sorsát. Ez a család a távoli jövőben él több távoli bolygón, a miénktől nagyon különböző, közben meg nagyon is hasonló világban, mégis nagyon könnyű velük azonosulni, mert ugyanolyan emberek, mint mi.

A könyv első két kötete már jó ideje kapható, de a kiadó a válságra hivatkozva visszalépett a további kötetek kiadásától. Ezért hősünk úgy döntött, kiadja maga a maradékot. Így is tett, a harmadik kötet július 25-én jelenik meg. Lehet már előrendelni, információk itt.

Ajánlom mindenkinek, aki szereti a komolyabb szórakoztató irodalmat, nem riad meg némi burkolt egyházkritikától, és nem ijed meg a jövőben játszódó történetektől. Ebben a könyvben a sci-fi háttér csak hab a tortán, izgalmassá, különlegessé teszi az amúgy is remek történetet, de nem tolakodóan, érthetetlenül. A főszereplő karakterek és a mellékszereplők is nagyon jól kidolgozottak és emberiek.

De én nem tudok jó ajánlót írni, javaslom, hogy a könyv oldalán összegyűjtött recenziókat kukkantsátok meg. És főleg vegyétek meg gyorsan az első két kötetet :-).

Loituma

2009-06-05T20:45:00.000+02:00

Évek óta nagy kedvenceink, de mostanában nem igazán hallgattuk, mígnem tegnap P. betette A.-nak, míg én a fodrásznál voltam. Frenetikus hatás: táncolás, kézforgatás, öröm. Szeretnék egyszer elmenni Finnországba...

Erről lettek ismertek:

Ez a kedvencem:

Idő

2009-06-05T13:34:00.000+02:00

Mostanában amúgy is szoktam töprengeni az idő múlásán, de ez a családi találkozó végképp összezavart.

Az egyik unokatestvérem nyögte be, amikor azt emlegettük, hogy az első családi táborban két szoba volt összesen tele emeletesággyal, egyikben a gyerekek, másikban a felnőttek aludtak, hogy: Most már mi lennénk a felnőtt-szobában.

Ültünk egy sötét helyen, aminek minden fala és a teteje is üvegből van, valami télikert félének készült, de a virágok fázhattak, mert bevitték őket a folyosóra, szóval négy padot négyszögbe tettünk, és ettük a sütiket, ittuk a sört (én alkoholmenteset némi szívfájdalommal), a dohányosok dohányoztak... És olyan dolgokról beszélgettünk, amik tíz-tizenöt ével ezelőtt történtek, és mégis, mintha tegnap lett volna. És mellettem nem a gazdasági minisztérium egyik osztályvezetője ült, szemben velem, nem az egyik hipermarket vezetője, mellette nem egy sikeres mérnök egy menő németországi cégtől, és nem három szakvizsgázott jogász, és én sem voltam kétgyerekes anya, hanem egy csapat kamasz voltunk. Mert mindenki ugyanolyan volt. Talán kicsit érettebb arccal, esetleg őszülve, ráncosabban, meghízva, szakálltnövesztve, de ugyanaz a hanghordozás, ugyanaz a nevetés, ugyanolyan mosoly, ugyanaz az ember.

Furcsa, hogy felnőttünk, felnőtt életet élünk mind, és én mégsem érzem magam felnőttnek. Hiába a gyerekek, hiába a munka, én még mindig ugyanaz az ember vagyok, mint tizenhat-húszévesen. Ők is ugyanazok.

A szüleinknél valahogy más ez: rajtuk látom az öregedés jeleit, a feledékenységet, a gyengeséget, az ősz hajat, ráncokat, betegségek nyomait, de valahogy a korosztályomon nem.

Közben volt még az a furcsaság is, hogy az egyik nagybátyám gyerekei sokkal fiatalabbak, mint mi, kisgyerekek, babák voltak a táborok idején, most meg ők akkorák, mint mi akkor... És olyan kicsinek érzem őket - pedig én is olyan voltam, idétlen ruhákkal, furcsa hanggal, kamaszosan...

Gigantikus bejegyzés az elmúlt hetekről

2009-05-25T13:50:00.001+02:00

Pörögtek az események az elmúlt napokban. Először is megszületett a barátnőm kisfia. Az egyes női klinikán történt a dolog, és a felháborodástól, és aggodalomtól végigsírtam egy napot, annyira minősíthetetlenül bántak velük. Nem volt egyszerű szülés, és a végén császár is lett, de ez nem jogosít fel senkit a kismama semmibe vételére, és hülyének nézésére, ahogy az, hogy a babát napi háromszor fél órára láthatta, miközben senki nem mondott semmit, hogy mi van vele, elkeserítő. (Inkubátorba került kezdeti légzési nehézségek miatt, még a szoptatásnál is maszkot kellett viselni...)

Lassan túl lesznek rajta, de vajon ezt az első szétválasztott két-három napot, ki törli ki az életükből?

Itt volt anyukám, unokázott, jó volt. Elhozatta a bátyámmal a mikróját, a miénk elromlott, ő meg úgyis odaköltözött már hozzájuk, nem kell kettő.

A gyerekek rendületlenül fejlődnek, okosodnak, szépülnek. Sz. szinte minden nap meglep valami önállódosással (fenéktörlés, fogmosás, mosakodás, elpakolás), A. meg folyamatosan mozog és nevet. Miatta kicsit fő a fejem, mert úgy érzem van benne valami agresszív vonás. Sz. nem volt ilyen, de a kislánynak elég erős keze van, és odacsap, odamar, hajat húz erősen. Eddig úgy tűnt, csak nem tudja kontrollálni a mozdulatait, de mostanra a finommozgása rengeteget fejlődött, és mégis sokszor csapkod bennünket, a bátyját. Eleinte csak szeliden kértük, hogy ne így, hanem simogasson, megmutattuk hogyan kell, de semmi hatása. Szóval némi szigor is előkerült, bár egyelőre csak nevet rajta, nem érti, neki az is játék... Remélem, nem lesz így örökké.

Nagyon sűrű volt amúgy május utolsó két hete, úgy éreztem, folyton rohanok, mindig úton voltam, volt olyan, hogy a délelőtti programról (zenebölcsi, klub, vásárlás), amire az oviból egyenesen mentünk A.-val, már nem is tudtunk hazamenni ebédig, útközben padon ebédeltünk, csak a kendőben aludt napközben, aztán Sz.-csal együtt haza, délután kis pihenés, aztán játszótér, és már itt is volt az este... Közben A. alvása rapszodikus a köbön, napi négy.öt-hat órát alszom, azt is kétszerre, szóval amikor végre a szerdai évzáró után csütörtökön egész nap Állatkertben voltak, és én aludhattam délelőtt a kicsivel, azt hiszem, erőin végén jártam. De pénteken már nem vittem, a csoport nagyobb része sem ment már. Lázasan készültünk a pünkösdi utazásra, mostunk, teregettünk, hajtogattunk, könyvet válogattunk esti mesének.

Ugyanis idén Pünkösdkor volt a családi találkozónk. (Ez azt jelenti, hogy a dédszüleim öt gyerekének minden elérhető leszármazottja összegyűlik egy-két napra, nagyokat kajál, beszélget és nosztalgiázik, kifaggat, akit csak ér az elmúlt évéről, temetőt látogat. Jó buli, ez egy jó család. Mindig más család szervezi az öt ág valamelyike.)

A nagyszülők generációjából beleértve férjeket és feleségeket, már csak ketten élnek, ebből csak az egyik dédnagynéném volt ott. Nyolcvankét éves, de annyi és olyan finom süteményt sütött, hogy csak na. (((Nagyapám kilencvennyolc éves lenne idén, ő volt a legidősebb, és már tizennyolc éve meghalt.))))

Voltunk vagy hatvanan, a MÁV debreceni oktatási központjában volt a bázis, szállás, kaja, bulik.

Sok jó hír volt, nem régen született és pocakban lévő babáról, sikeres diplomázásról, sikeres gyógyulásról, új ház vásárlásról, ilyenekről. Persze az országban zajló mindenek ránk is hatnak, de ez nem nagyon érződött ezen a hétvégén.

A. volt a legfiatalabb résztvevő idén, kapott egy gyönyörű csokor rózsaszín rózsát pillangókkal. (Nála egy családtag fiatalabb, az egyik másodunokatestvérem kisfia négy hónapos, de ők értelemszerűen nem bumliztak le Budapestről Debrecenbe.)

Mókás volt, mert míg a szüleink az egyik teremben nosztalgiáztak a gyerekkorukról, mi a másodunokatesókkal a másikban a miénkről (nagyon jó táborokat csináltak nekünk az ősök gyerekkorunkban.)

Debrecenből apukámék vitték is magukkal Sz.-t egy kis nagyszülőzésre Miskolcra. Örült, mert autózhatott (nekünk nincs), meg eleve szeret odamenni, nagy kert, kutya-macska, egész napos szabadban levés és kényeztetés :-). Két napot a bátyáméknál is tölt. (Nekik nem lehet sajnos gyerekük.)

Most ketten vagyunk A.-val, míg P. dolgozik, punnyadunk. Tényleg elfáradtam, öröm, hogy egy kicsit kényelmesre vehetem a figurát, nem rohanunk sehova, itthon pakolgatok, mosok csak, nem kell sehová időre menni.

Továbbá levágattam a hajam. Újra és újra kísérletezem a hosszú hajjal, aztán rájövök, hogy nincs értelme. Mivel hullik, nagyon hullik, rettenetes volt már az utóbbi időben. A. fenekéből is többet húztam elő, de a lakást is borítja a kihullott szép hosszú hajam... Most rövid :-))). Kicsit pumuklis, de most kivételesen nem vagyok elégedetlen, pedig nem ilyet terveztem.

Sz. hétfőn érkezik, és mivel kezd visszatérni az energiám, még tervezek egy lakásátrendezést a hétvégére :-)))).

Képek később.

Ben X

2009-05-15T02:06:00.000+02:00

Megnéztem ezt a filmet, amit régóta terveztem, aztán mindig halogattam a ráhangolódás hiánya miatt. Meg azért is, mert teljesen fals információk szivárogtak ki róla, ez egy teljesen más film, mint amit az ajánlók írnak...

Különleges volt technikájában, a fényképezésben, a szerkezetében, és a témája is eléggé az. Egy autista, pontosabban asperger szindrómás fiúról szól, és akkor ennyi legyen is elég, meg kell nézni, és kész. Remek volt. Fantasztikus volt a hangulata, a látásmódja, nagyon jól sikerült darab szerintem.

Azért egy kicsit meg is ijedtem miatta, de aztán végiggondoltam, mi mindent megcsináltunk már Sz.-ért, bármi is következik, továbbra is megteszünk minden tőlünk telhetőt és még többet is ha kell, hogy megtalálja a helyét a világban minden másságával együtt.

Időnként persze elfáradok, például legyűr a nátha, és úgy érzem, gyenge vagyok ehhez a feladathoz, nem lesz kitartásom hozzá. Aztán persze mégis tudom, hogy dehogynem, lesz.

Bombariadó és egyéb kalandok

2009-05-13T17:52:00.000+02:00

Havonta-másfél havonta egyszer utazunk Bicskére Panni nénihez az újabb tornagyakorlatokért. Máskor se nagyon utazgatunk, nagyjából negyedévente a nagyszülőkhöz, szóval nem vagyunk mindennapos vonatozók, így első körben eléggé érzékenyen érintett, hogy a ritka utazós napjaink egyikén bombariadó van az állomásokon... Ráadásul nem hallgattam reggel híreket a készülődés közben, így a Kelenföldi Pályaudvarra érkezvén a jegypénztárban derült ki, hogy mi újság. (Ahol amúgy a kedves hölgy felhomályosított, hogy ha két gyerekkel utazom, harminchárom százalékos kedvezmény jár, amit eddig senki sem közölt, pedig utaztam már velük ketten, mióta megszületett A.)

Viszont mire mi odaértünk a peronra, éppen elindultak a vonatok, s ugyan a vonatunk késve indult, de éppen akkor értünk oda Bicskére, amikorra máskor.

Mit tehát megúsztuk, de többezer ember nem...

Amúgy elég necces volt ez a mai utazás ezen kívül is, mert mindhárman nagyon náthásak vagyunk, és A.-nak éjjel még láza is volt. Őrlődtem, mert már több, mint fél éve nem voltunk a durvább kórságok miatt, és látszik is Sz. lassabb haladásán, sőt van, amiben szerintem vissza is esett (pl. a koncentráció). Végül reggel belevágtam mégis az útba, lázcsillapítóval, lázmérővel súlyosbítva. (Hatalmas segítség, hogy Sz. rákapott a hátizsákra, így a könnyebb, de sok helyet foglaló holmikat ő viszi (ennivaló, csereruha, pelenka), nem úgy mentem, mint egy karácsonyfa, csak A. volt rámkötve (orrtörlési lehetőségek miatt most elöl vittem, de nem szeretem már így vinni, tíz kiló...), meg egy pelenkázó táska volt nálam az innivalóval, nehezebb vinnivalókkal. Végül megúsztuk láz nélkül, A. jókedvű volt, az ottlétünk gyümölcsöző, visszafelé ugyan a negyedórányi késését a vonatnak végigüvöltötte a kisasszony az állomáson, de ahogy elindult a vonat, el is aludt.

Sz. számára ezekben az utakban a legjobb az, hogy Talenttel lehet utazni. (Ami nem összekeverendő a Flirttel, vagy a Railjettel, ahogy ezt minden rendes Indóház olvasó ötéves tudja. Én nem tudom megkülönböztetni őket, csak onnan tudom, melyik, hogy a képek alá van írva...)

Egy egyszerű cigány ember mellé ült le Sz., aki a lányához utazott valahová Nyíregyháza közelébe, és eléggé meg volt illetődve, hogy a bombariadó miatt nem tudott olyan vonattal menni, ami a Keletibe megy, hanem el kellett jutnia a Déliből oda valahogy. Először egy pasast kérdezgetett, hogy hol is szálljon le, inkább Kelenföldön, vagy inkább a Keletiben, de az kapásból azt mondta, hogy menjen csak Kelenföldről a piros hetessel, vagy százhetvenháromessel, de én kijavítottam, hogy mégiscsak egyszerűbb átmetrózni, pár megálló az egész. Olyan hálás volt :-).

Amúgy ez nagyon jellemző, hogy a babaarcocskám miatt engem minden idős néni, szatír, magányos alkoholista, útbaigazítást kérő megszólít (meg az összes hittérítő, ügynök, és pénzgyűjtögető is). Régebben nagyon utáltam ezt, és máig előfordul kellemetlen találkozás, de az esetek nagy részében élvezem az ilyen beszélgetéseket. A múltkor Sz. jó érzékkel egy cigány zenész nagypapa ölébe ült (az én gyerekem retteg a buszon állni, ami elég kellemetlen hisztiket eredményez, ha nincs szabad hely), és elképesztő volt, hogy negyedóra busz út alatt mi minden érdekeset mesélt magáról, meg a családjáról (abból kiindulva, hogy őt minden gyerek kiszúrja magának, amikor a kisunokáját játszóterezteti, akkor is mindig a gyerekcsapat középpontja lesz pillanatok alatt.) Egy ideig írtam az ilyen sztorikat, de amikor elveszett egy költözésnél az egész, nem folytattam...

Elromlott a telefonom, visszatettem a kártyát egy régebbibe, amiben nyilván nem voltak friss fényképek, és - tudom, nevetséges -, de szerettem volna, ha ebben is a gyerekek valamelyik aktuális képe a háttérkép. Csakhogy nem találtam a kábelt, ezért csináltam a telefonnal pár képet. A minősége silány, de a hangulat remek :-). (A kupit meg nem kell nézni, sátraztunk a játszószivacson...)

hordozás és fáradtság

2009-05-12T09:28:00.001+02:00

Orsi írt a napokban egy negatív reakcióról a kendővel kapcsolatban, és éppen az azt megelőző nap én is kaptam egy beszólást a buszon egy fickótól. Volt már olyan, hogy megkérdezték, hogy nem szorítja-e el a lábát a batyunál a kendő alul, meg, hogy tartja-e eléggé a gerincét (amíg kisebb volt), de inkább érdeklődve, mint rosszindulatúan jöttek ezek, és érdekelte őket a válasz is, meg is engedtem, hogy odanyúljanak, hogy érezzék, nem szorítja, kényelmes. De ez az ürge húsz percen keresztül csak mondta, és mondta, hogy felelőtlen vagyok, mert össze fogom nyomni fékezésnél, és ha állunk, elesem vele, és milyen embertelen, ahogy a hátamon viszem, újra, és újra elismételte, hogy undorodik, rosszul van tőlem, meg ilyeneket. Még leszállni sem szállhattam, mert nem értünk volna oda az oviba Sz.-ért. Próbáltam normális hangon reagálni, más utasok is csitítgatták, nyilván részeg volt, vagy ilyesmi, de attól még borzasztó volt. Mert eddig, még akinek nem tetszett annyira ez a megoldás, az is normálisan vetetette fel az aggályait, nem ilyen ordenáré módon, és ezzel szemben tehetetlen voltam...

Aztán pár nap múlva találkoztam két nénivel a házunk előtti parkocskában, agyon dicsérgettek, meg A.-t is, és mondta az egyik, hogy ő már régóta szokott látni bennünket, és az unokájának is mondta, hogy a dédunokát így kellene vinnie, nem elöl kenguruban, mert milyen szép és praktikus, és szabad a kezem, tudom fogni a nagyot, stb. Megmelengették a szívemet :-).

A fáradtság a hordozástól független. A. most abban az időszakban van, amikor nappal elfelejt szopni, és éjjel pótolja kamatostul. Hiába alszunk együtt, akkor is fárasztó nyolcszor ébredni egy éjjel, még ha csak odaigazítom is magam mellé, és kész. De sajnos magát nem szolgálja ki, üvöltve ébred, és nekem kell betenni a cicit a szájába. Az is gond lehet, hogy hirtelen meleg lett, bár leredukáltam az éjszakai ruháját egy body+nagyon vékony hálózsákra, így is melege van, még nyitott erkélynél is, de ha nincs hálózsák, nincs meg a komfortérzete, akkor attól nyűgös... Aklimatizálódni kell a nyárhoz még...

Kaptunk a Vadaskert Alapítványhoz időpontot Sz.-csal vizsgálatra. Július 2-a... Szerencsére ovi ebből már csak két hét, azt már csak kibírják az óvónők valahogy. (Ezen a héten itthon van, mert kicsit náthás, szerdán megyünk Panni nénihez, pénteken pedig családi nap lesz az oviban, csak délután kettőre megyünk mindenestül bulizni.)

Mostanában

2009-05-05T20:28:00.000+02:00

Valahogy annyira pörögtünk a napokban, és olyan jó lenne mindent leírni, de a felét elfelejtem az apró, de fontos kis eseményeknek, mire idejutnék...

Majálisozni nem voltunk, P. nem akart emberek között lenni, így csak meglátogattuk egy barátnőmet, akinek a kislánya örökölte Sz. kinőtt biciklijét, amíg A. belenő. Kölcsönörökölte, vagy mi, szóval azt vittük el nekik A környékükön találtunk egy békebeli cukrászdát, ahol a sütik úgy néztek ki, mint gyerekkoromban, egyszerűen, de irtó finomak voltak, és a fagyi is éppen olyan poros, vizes imádnivalóság volt, és csak hat-, vagy hétféléből lehetett választani. Sajnos az ára már nem két forint, mint amikor én voltam öt éves...

Megnéztem a The Curious Case of Benjamin Button-t, és elvarázsolódtam, és egy fél éjjel azon szomorkodtam, hogy mi minden elmúlt már az én életemben ezalatt a harminc év alatt... Nem vagyok egy nagy nosztalgiázós az utóbbi években. Az egyetem éveit végig a gimnázium végetérte feletti kesergéssel töltöttem, de ahogy férjhez mentem, és gyerekem született, mindez már nem számított, csak a pillanatok és a jövő. De most valahogy rámtört ez a hangulat, és eszembe jutott annyi minden a gyerekkoromból, a kamaszkoromból, a nagyszüleimről, akik már nem élnek, a történeteik a saját számomra varázslatos, számukra mindennapi életükről, a szüleimről, akik fiatalok voltak, de már nem azok, és az is olyan furcsa volt, hogy én mennyit változtam...

Aztán megnéztem egy másik filmet is, ami a borokról szólt, Bottle Shock a címe, és nem is volt egy nagy szám, de Alan Rickman, az egyik szereplő, eszembe juttatta, hogy van egy régebbi filmje, amit nagyon szeretek, és milyen régen láttam, gondoltam belenézek egy kicsit, csak, hogy halljam a hangját, de úgy maradtam, és megnéztem századszorra a Snowcake-et... Ez a film mindig el tud varázsolni, és valahogy utána úgy megnyugszom, és olyan megtisztultnak érzem magam.

A. olyan gyorsan nő... Én szoktam mindig mondani másoknak, hogy az első év röpül el a leggyorsabban, de azért olyan furcsa látni, hogy még csak most született, és már mászik, áll (próbálgatja kapaszkodás nélkül is, aminek négy-öt másodperc boldogság után nagy huppanás a vége), bejárja a lakást, mindent megvizsgál, folyamatosan beszél a maga kis nyelvén (és egyre többször utánoz hangalakokat, miközben mi beszélünk), és állandóan kapcsolatot teremt mindenkivel, aki csak megfordul körülötte. Nyilván a hátibaba dolog miatt is, de még életemben ennyi emberrel nem beszélgettem, mint az elmúlt lassan tíz hónapban. A. a legmorcosabb embernek is mosolyt csal az arcára a reggeli álmos buszon, ahogy megállás nélkül löki a sódert a hátamon. (Amúgy az eddigi javarészt pozitív reakciók után bele-belefutok a kötekedőkbe is a kendővel kapcsolatban, sokat nem tudok tenni, mint mosolyogni, és megcáfolni, amit mondanak, bár a kritikák ritkán hangzanak el szemtől szemben, inkább a hátam mögött összesúgva, de persze úgy, hogy halljam. Nem vagyok egy visszaszólós típus sajnos, szóval, ha őket nem győzi meg a mosolygó gyerek a hátamon, akkor más sem...)

Járunk a baba-mama klubba, a lányok nagyon aranyosak, jó fejek. A héten egy nyugdíjas pszichológus néni volt a vendégünk, és beszélgettünk kicsit Sz.-ról. Ő javasolta, amire már volt egy kísérletem, hogy próbáljak keresni egy hasonló korú gyereket, akit időnként magunkhoz meg tudnánk hívni, hogy felügyelet mellett játszanak, és amikor Sz. elakad a kommunikációban, vagy nem ért valamit, vagy nem jól reagál, akkor besegíthetek. Sz.-t meg kell tanítani másokkal játszani, és bízni bennük, ahogy ezt már az óvónőknek is mondtam, de ott még a kiscsoportban sincs lehetőség, idő. Van egy kisfiú a csoportban, akiről a legtöbbet beszél, és aki felé a leggyakrabban vannak a furcsa kis kapcsolatteremtő próbálkozásai, mint fujkálás, meg ölelelgetés, meg játékelvevés, ha még nem ijesztette el végleg, megpróbálom az anyukáját bevonni a projektbe...

(A baba-mama klubbal kapcsolatban akartam még írni, ami adalék a "másik gyülekezet"-témához, hogy a gyülekezet nem engedte meg, hogy a templom alagsorában direkt a klub és a gyerekőrzés számára kialakított helyiségben legyenek az alkalmak, így egy-egy lány lakásán gyűlünk össze...)

Amúgy bevallom, elég fáradt vagyok. A. elég rapszodikusan alszik, és mindig sietünk valahová, oviba, onnan zenebölcsibe, klubba, haza, gyors ebéd, vissza az oviba... Onnan gyakran hazasétálunk, szép, kertvárosi részen lehet hazajönni a kertek alján, reggel nincs rá idő sajnos. Gondolkodom a biciklin is, de az enyémre nem lehet a babaülést rászerelni, és nem is merném vinni A.-t, a hátamon meg szintén veszélyes kissé, szóval lehet, hogy ezt elnapoljuk, pedig jó lenne a reggeli buszozást kihagyni...

Jó kis napok ezek, csak olyan rövidek!

Anyák napja

2009-05-02T15:54:00.000+02:00

A férjem a világ legtehetségtelenebb ajándékozója. Egyszerűen nincs energiája ilyesmivel foglalkozni, fölöslegesnek tartja. A gyerek az autisztikus vonásokat valószínűleg tőle örökölte, mert az én szerelmem bizony az elmúlt kilenc évben még csak nagyon-nagyon kevésszer birkózott meg sikeresen az ajándékozás, de főleg a meglepetéskészítés feladatával. Sajnos én imádom a meglepetéseket. Az első évek keserű csalódásai után elkezdtem megpróbálni humorosan állni a dologhoz, úgyhogy most már beletörődtem, meglepetésekre kizárólag a barátaimtól számíthatok.

A gyülekezetben a vasárnapi iskolát tartó néni készült egy kedves műsorral Anyák napjára, amiben idén Sz. is szerepelt. Idáig mindig valamiért kimaradt a közös műsorokból, betegség, utazás, akármi, ez volt az első, amiben sikerült részt venni. A néni nem akart nagyon kockáztatni, ezért az ovisokkal közösen mondatta a verseket, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy odaadta P.-nek, hogy titokban, tehát a tudtom nélkül tanítsa meg őket Sz.-nak. Hehe, ahogy ő azt elképzelte. P. még aznap odasomfordált hozzám, hogy hát, izémizé, de ő nem tud verset tanítani a gyereknek, és neharagudjakmár, kezembe nyomta a verseket, éneket.

Így betanítottam az anyák napi műsort. Sz. elölről, hátulról, jobbról, balról tudta az egészet - nagyon szeret verselni, mondókázni. Ugyan, amikor ki kellett állni a háromszáz ember elé, már sokkal bizonytalanabb volt, de azért mondta, mondta, egészen addig, amíg a kántor bácsi, az éppen Sz. háta mögött lévő orgonán el nem kezdett valamit állítgatni, na, akkor az én gyerekem félfordulatot vett, és elkezdte nézni az orgonát, meg a kántorbácsit nagy lelkesen háttal a gyülekezetnek :-). Hát, igen, a koncentráció nagyon gyenge lábakon áll mifelénk.

Azért így is meghatódtam, és büszke voltam, és azért még visszafordult a következő versre :-). És kaptam egy szépséges rózsát is egy öleléssel.

Arról nem is beszélve, hogy a nagymamáknak olyan szépen, hangosan, érthetően mondott verset a telefonba, hogy attól külön meghatódtam (az érintettek nemkülönben.)

A teremtett világ

2009-04-29T15:01:00.000+02:00

Van egy nagyszerű természetfotós, akinek az oldalát családilag szeretjük nézegetni. Persze mindez élőben az igazi, de a panelból igazán jó egy kicsit képeken keresztül is a természetbe repíteni magunkat.

Újra a gazdagságról

2009-04-28T21:15:00.000+02:00

Éppencsak tegnap szembesültem az emberi gonoszság egy formájával, amikor is ma a mi családunk is áldozata lett. Az történt, hogy a férjemet meglopta egy kollégája. Pontosabban úgy vett el pénzt a páncélszekrényből (a a férjem bankban dolgozik), hogy a férjem hiányának tűnjön fel. Okosan csinálta, nem lehet rábizonyítani, a kamera sem látja, mert aki a páncélszekrény előtt áll, kitakarja, amit csinál. Nem kevés pénzről van szó (bár szerencsére nem is valami irdatlan összegről), három bankjegy az egész: 1100 Euro.

Mivel a legkisebb hibáért elbocsátanak most náluk, ezért P. lezárta rendben lévőnek a napot, hogy majd valamit kitalálunk, akkor még amúgy is azt gondolta, hogy ő rontott el valamit, aztán ahogy átgondolta a dolgokat, jött rá, hogy mi történt. Persze kétségbeestünk, honnan is tudnánk ennyi pénzt keríteni hirtelen, hogy ne tűnjön fel a hiány.

Ez a nő, aki ellopta a pénzt egy harminckétéves szingli, még az anyjánál lakik. Ahogy a dolog kipattant, persze elkezdtük számbavenni, mit tehetünk, kihez fordulhatunk, és a számolás vége szép hosszú lista lett: ott a családunk, a barátaink, ott a gyülekezet, és ott van sok más ember is, kollégák, szomszédok, ismerősök, akik vannak nekünk, akikre számíthatunk, ha bármi van. És persze mindezek mögött és felett, ott van Isten és Jézus. A nő egyedül van. Lehet, hogy több a pénze, mégis mi vagyunk a gazdagabbak. Sokkal, de sokkal.

Végül amúgy a szüleim ideadták a pénzt a lekötésükből. (Amit az unokáknak gyűjtenek.)

Én, naív

2009-04-28T05:35:00.000+02:00

Írtam már a közelünkben élő református lányokról, akikkel megismerkedtem, meg arról is, hogy végül nem váltunk gyülekezetet. Most viszont már akkor sem váltanék, ha korábban szerettem volna, ugyanis a szimpatikus egyházközség szimpatikus lelkészét kiutálta a gyülekezet egy markáns magja, mint kiderült a baba-mama klubon. Ráadásul az ok a gyerekcentrikusság, a gyerekprogramokra, alkalmakra fektetett hangsúly... Eléggé bedurvult az ügy a végére, és borzasztóan sajnálom, ami ezzel a családdal történik.

Nem akarom alaposan kommentálni a dolgot, mert magáért beszél, de hirtelen megint eszembe jutott, hogy miért is tartózkodtam én a kereszténységtől sokáig. Köszönöm Istennek, hogy annak ellenére, hogy ilyen elrettentő emberek is kereszténynek vallják magukat, ráadásul dominánsak egy-egy közösségben, mutatott nekem utat magához és egy minden döcögőssége ellenére is jó közösséghez.

Hagyma-kaland

2009-04-27T20:36:00.000+02:00

Vacsoráztunk. A. a délről maradt kelbimbóit meg kölesgolyót, Sz. tőkehalmájas pirítóst zöldhagymával, én sajtosat (nem szeretem a vízi dolgokat megenni...). Még sült az utolsó két pirítós, amikor megsült, kimentem értük a konyhába. Amikor visszajöttem tíz másodperccel később a pirítósokkal, A. furcsa hangon panaszkodott, Sz. furcsán somolygott, de nem esett le, mi történt...

Sz. vallotta be végül magától, hogy A. "a hagymától sír, mert csíp neki". Először azt hittem, viccel, de végül elmondta, hogy adott neki egy darabot. "Először játszott vele, aztán megette". Nem is tudtam, nevessek-e, vagy sírjak, végül nevettem inkább. A. lenyelte a hagymát, evett rá még kelbimbót, a csípés elmúlt, Sz. pedig igazán megörvendeztetett azzal, hogy egyes szám első személyben, egész mondatokban, anélkül, hogy vissza kellett volna kérdezni a hiányos mondatok miatt, elmondta a sztorit.

(A. nem eszik pépeset, a kezdetektől öklendezett tőle, míg a darabos, vagy csak villával felületesen szétnyomkodott ételt szorgalmasan ette/eszi. Mostanában inkább darabosat, mert azt ő tudja a szájába tenni. Imígyen élvezve az evést, elképesztő mennyiségű ételt el tud tüntetni. Egyszerűen nem tudom, hova fér bele...)

A maci

2009-04-26T08:11:00.000+02:00

Csak azt sajnálom, hogy a sétához elfelejtettük a fényképezőgépet vinni, mert miután kitalálta, hogy ő is szeretné így hordozni a macit, még a sétához is elhozta. Így én vittem A.-t, ő a macit, P. meg a labdát, frizbit, homokozójátékokat és a táskámat...

Ez meg az

2009-04-24T15:15:00.000+02:00

Annyi minden történik, és egyszerűen nincs energiám, időm leírni. Persze nem nagy dolgok. Csak egy-egy kedves mondata Sz.-nak, vagy valami helyes játék kettejük között.

Nem váltunk gyülekezetet még egy darabig. Rájöttem, hogy túlságosan szeretem őket, de megismerkedtem pár lánnyal a hozzánk közeliek közül, akiknek kisbabájuk van - babamamaklubot szerveztek. Szóval most olyan kecske is jóllakik, káposzta is megmarad dolog van, az utazgatással járó macerát meg lenyeljük. (Borzalmasan nagyon utálom azt a buszt, amin bejutunk a belvárosba, még vasárnap délben is akadnak szipusok, részegek... És hosszú is az út, de sebaj.)

Járunk a zenebölcsibe is, amit a baptista barátnőm tart (nem baptistáknak, mert náluk csak ők (a lelkészék) vannak kisgyerekesek a gyülekezetben), ott is tudunk keresztény anyukákkal ismerkedni, meg nem keresztényekkel is.

Ovi is van, a különtorna és a hittan napján alszik csak bent Sz., amúgy délután együtt vagyunk. Nagyon jók együtt A.-val (még akkor is, ha mostanában egyre gyakoribb a szinkron-nyígás egy-egy játék felett...)

Már a nyarat tervezgetem - na, nem sok minden lesz, főleg nagyszülőzés, és remélem, még a Kaláka Fesztiválra eljutunk egy kis segítséggel... Tavaly éppen A. születésekor volt, így kimaradt, pedig azt hiszem, egy kezemen meg tudnám számolni, mennyin nem voltam a harmincból... Annak az évnek a februárjában születtem, aminek nyarán az elsőt rendezték. Szóval ezt nagyon szeretném. Jön haza a berlini barátnőm a családjával két hónapra, a velük együttlevéseket is nagyon várom. Nyaralni nem megyünk, de itt nem szeretnék az anyagiakról, meg a vérünk szívásával kapcsolatos dolgokról írni, mert csak puffognék, amikor úgysem tudok változtatni a helyzeten. Mindenesetre most ott tartunk, hogy muszáj visszamennem dolgozni A. két éves korában. (Ehhez képest két éve még úgy terveztük, hogy A. születése után új lakást veszünk, és minél hamarabb belevágunk a harmadik baba-projektbe...)

Ettől a dolgozni visszamenéstől félek, és nagyon szomorú vagyok miatta... Sz. csak három évesen ment közösségbe (bár még akkor is korai volt.) De majd csak lesz valahogy. Mindig megoldódnak a dolgok így, vagy úgy, és én bízom benne, hogy jó kezekben vagyunk.

"Keresztellek téged (...) az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében..."

2009-04-22T15:05:00.001+02:00

Először a szeptembert tűztük ki, de akkor volt a barátnőm, akit keresztanyának kértünk fel, esküvője, utána nászút. Jó, akkor legyen Karácsony, az milyen szép. Csakhogy mindkét gyerek folyamatosan beteg volt. Jó, maradtunk a márciusban - addigra már csak lemegy a sok nyavalya... Sz. éppen akkor kapott tüdőgyulladást, kórházban volt, lefújtuk. Végül múlt vasárnap sikerült megkeresztelni a lányomat.

Szép volt, A. egészen jól bírta a strapát, és az utána lévő vendégséget is, a kisterem kanapéján aludt egy jót, amikor elfáradt. A család és a gyülekezet is agyondicsérgette, hogy milyen szép, milyen okos, milyen ügyes... Sz. kicsit mellőzve érezte magát, de büszke volt a húgára, és jól érezte magát, jól is viselkedett, csak az ajándékok körül volt némi vita, de elrendeztük.

"Meg áldjon téged az Isten A Sionról kegyelmesen, Ki teremtette az eget, A földet és mindeneket!" (134. zsoltár)

Apa öröme

2009-04-15T22:30:00.000+02:00

Ezt jelenti a lányom neve mindenféle utónévszótárak szerint. Kicsit ironikusan választottam, mert P. másodjára is fiút szeretett volna, holott tudtam, hogy nagyszerű lányos apuka lesz, ahogy lett is.

De a kisasszony nem csak apja öröme, hanem mindenkié, aki csak a hatósugarába kerül, egy örök mosoly, örök elégedettség. (Persze az örök az túlzás, de tényleg csak akkor jelez, ha valami nagyon rossz, főleg az álmosság akasztja ki.) Szóval kaptunk egy saját kis napsugarat, aki még az ilyen álmos, borús napokon is beragyogja - és becsacsogja az életünket.

Sz. nem igazán gagyogott. Valamennyit igen, de nem volt jellemző. A húga viszont megállás nélkül löki a sódert reggeltől estig, kivéve, amikor alszik, bár egyik éjjel, mikor sokáig fent voltam, jót vigyorogtam, ahogy közölte, hogy gajagaja veveve, álmában, aztán hasrafordult és aludt tovább - szóval néha még álmában is.

Most, hogy már feláll, és egyre ügyesebben csinálja, abban a meglepő dologban is részünk van, hogy felnyúl az asztalra, és amit ér, azt húz... Asztallábba kapaszkodva feláll, egyik kezével kapaszkodik az asztal szélébe, másikkal próbál rámolni... Hm, ehhez még hozzá kell szokni, mert eddig a számára nem adható dolgokat gyakran az asztalra dobtuk fel, most arra is figyelni kell, hogy a szélétől tíz centivel beljebb legyenek ezek...

Mostanában annyira szeretek anya lenni... Nem, nem mindig szerettem igazán. Szeretem a fiam, és ez az első pillanattól így volt, de az első gyereknél sokkal jobban lefárasztott a változás, nem tudtam úgy élvezni a szoptatást, a kicsivel való játékot, a fejlődése figyelését, ráadásul egyedül is voltam. Most már hárman vagyunk akkor is, ha P. nincs itthon, és Sz. már társaság. Az egész annyira jó, és nagyon is el tudom képzelni, hogy két-három év múlva még eggyel többen legyünk. Szeretek velük lenni, és szeretem, azt is, ahogyan ők együtt vannak, szeretem látni, ahogy alakul a kapcsolatuk, hogy rétegei vannak: ott a ragaszkodás, az, hogy bármelyik rossz kedvű, a másik azonnal fel tudja vidítani, ott vannak a közös bohóckodások, de ott a versengés is, az osztozkodás nehézsége is. Jó látni, hogy ők most már együtt nőnek fel.

Elgondolkodom olykor, hogy talán máshogyan is szervezhetném az életünket, hogy több idő jusson a háztartásra, mert néha tényleg elúsznak a dolgok, hiába kicsi a lakás (bár a tárolási nehézségeink ebből adódnak), és hiába áll minden eszköz a rendelkezésünkre, hogy minél könnyebben elvégezhetőek legyenek a munkák; és hogy több idő jusson magamra, többet olvassak, tanuljak. De aztán legyintek: lesz majd idő, amikor rengeteg idő jut majd a háztartásra, saját kedvemért való olvasásra, fél órányi ázásra a kádban, kimenőkre és hasonlókra. Most másnak van itt az ideje, és én bizony annyira igyekszem élvezni, amennyire csak lehetséges.

Így ünnepeltünk

2009-04-14T15:40:00.001+02:00

Egy nagyon feltöltődős, pihentető és fárasztó Ünnepen vagyunk túl. Szombaton délután megérkezett az unokahúg-hozzánkszállító különítmény, úgy is, mint P. és Sz., így a harminchat négyzetméteren hirtelen öten lettünk, négy helyett, és bár alig voltunk itthon, mégis megállapítottam, hogy ennyi ember már sok ide.

Vasárnap hónapok (!) óta először végre istentiszteleten voltam. A terv az volt, hogy Sz. és unokahúg megy a gyerekistentiszteletre, P. pedig A.-t pesztrálja abban a szobában, ahol tv-n lehet nézni az imateremben történteket, miközben én fent vagyok.

Ehhez képest odafelé A. elaludt a kendőben a hátamon, unokahúg nem akart a gyerekit-re menni, hanem fel velem, Sz. pedig apával akart lentmaradni.

Így mi, csajok felmentünk, P. végül átment a földszinten a tv-s szobába, de ott már mások is voltak, akik nem tudnak lépcsőt mászni.

Amikor A. felébredt, egy darabig még elhallgatta, ahogy énekel a gyülekezet (voltunk vagy négyszázan szerintem, csordultig volt a terem), de a prédikáció kezdetén leszaladtam vele P.-hez, amikor mocorogni kezdett, (bár csendben volt, de nem akartam megvárni, hogy ne legyen...) Végül, hogy ne zavarják a többi tv-n nézőt, kiment vele az udvarra, ahol A. egy kilenc hónapos kíváncsiságával kezdte felfedezni a kavicsokat, füveket, faleveleket és macskákat, szóval szuper programja lett.

Én úrvacsora után leslisszoltam, hogy P. felmehessen, bár a fájós lábúaknak le is vitték utóbb az úrvacsorát. P. közölte, hogy ő nem tudott most ráhangolódni az úrvacsorára, mivel egészen addig faleveleket szedegetett ki A. szájából, nem megy. Mire Sz. kézen fogta az apját: Gyeje, apa, eltíszéjlet újvacojázni. (Elkísérlek úrvacsorázni.) - így P. nagy mosolygás közepette felment végül. (Sz. csak a lépcsőig kísérte.)

Kellemesen bonyolult volt, hatszor másztam lépcsőt, és mire sikerült váltanunk mindenkivel pár szót, akikkel már régen nem találkoztam, majdnem egy óra volt, és mindenki éhen halni készült a családban, és még akkor jött az egy óra hazautazás...

Ami jól esett: az énekek - el is felejtettem, milyen szépek a húsvéti énekeink, pedig nagyon! A simogató pillantások, a hátamon alvó A. felé. Az öröm, amikor megláttak régi ismerősök. A prédikáció (csak egy jó kis feltámadásos preka volt, minden átjött, aminek ilyenkor át kell.) Az, hogy Sz. jól érezte magát a gyerekistentiszteleten, (ahol amúgy Húsvét ide, vagy oda, összesen két óvodás, és öt iskolás volt...), jól viselkedett, énekelt, és imádkozott a többiekkel. Az egyik nagyon kedves ismerős felajánlotta, hogy szívesen vigyáz a gyerekekre olykor, ha gondoljuk. Mondjuk ezt annyira nem igénylem egyelőre, de annak örülnék, ha összejárhatnánk - ő pótunokázhatna, nekünk pedig lenne a közelben pótnagyink :-). Ráadásul ő Őrbottyánban dolgozik a fogyatékosok otthonában, ahová a távolság miatt ugyan nem tudnék dolgozni járni, de akkor is jó lenne beszélgetni valakivel, aki évek óta csinál olyat, amit én szeretnék.

Hát, ilyenek.

Hétfőn némi őrlődés után nem mentünk el meghallgatni a segédlelkészt, helyette Gödre mentünk a kedvenc Duna-part részünkre - bár a Duna ellepte a kavicsos részt, ahol akár bele is lehet sétálni, de így is jó volt, mindenki élvezte a szabadban levést, játszóteret, pléden ülést, a hajókat, kacsákat.

Persze volt tojásfestés, locsolkodás, csak kicsit olyan szétszórtan minden... A. egyszerűen folyamatos figyelmet igényel, még, ha magában játszik, akkor is nézni kell, mert nagyon kreatív, ami a nem neki való dolgok kiszúrását, és megszerzésére való kísérleteket illeti... És a folyamatos felállás a lehető leglabilisabb dolgokba kapaszkodva... Hiába pakolunk el x dolgot, ő megtalálja a következőt, amire senki nem gondolt... Mondanom sem kell, Sz. nem ilyen volt, soha semmi veszélyest nem csinált, nem nyúlt érte, holott nem is volt igazán rászabva a lakás... Mindenesetre minden tevékenységet ahhoz kell szabni, hogy közben A. szem előtt és kézközelben legyen, és persze Sz. se legyen elhanyagolt...

Ami nem volt: nagytakarítás, rend, tökéletsen terített asztal, sőt, nem is volt olyan étkezés, ahol egyszerre ültünk az asztalnál, mert A. állandóan elaludt előtte. Nem volt nagy délutáni alvás, amit pedig A. születése előtt kiválóan tudtunk hármasban művelni P. ritka itthon töltött napjain...

Összességében azt hiszem, éppen olyan volt, amilyennek lennie kell, és minden volt benne, amire szükségünk volt, bár örültem volna, ha kétszer ennyi ideig tart, és nem kell kompromisszumokat kötni a programokat illetően...

Nyugalom

2009-04-11T10:15:00.000+02:00

Annyi mindent terveztem mára: ablakmosást, piacot, cipővásárlást. A fiúk elmentek P. unokahúgáért a világ végére, mert nálunk tölti az ünnepet és a szünetet. Gondoltam, majd csak elbírok egy gyerekkel még a tennivalók mellett is. Ehhez képest a csinálás kellős közepén, A. elaludt. Most csak csöndes dolgokat tudok csinálni, mert pici a lakás, és minden egybenyílik. A ruhákat elpakoltam, kiteregettem, írtam listát a vásárláshoz, most várok.

De ha már csönd, legalább eszembe jutott, milyen nap is van ma.

Egy születésnap, ami alaposan kibővült azóta, hogy ez a fiatalember megszületett 1905-ben.

Hallgassatok, és olvassatok.

NYÁR VOLT

Nyár volt,

De mindnyájan fáztunk,

Hát begyújtottunk a mesekályhákba,

Ott melegedett belém,

Hogy valahol, ahová elérünk,

Vár ránk a lány, aki mi vagyunk,

Vár rátok a legény, aki meg ti vagytok,

Biztosan és észrevétlenűl,

Mint hóborított földekben a tavasz

És előjön és megigéz,

Ha napszivünk kisüt szép homlokunkon.

IMÁDSÁG MEGFÁRADTAKNAK

Alkotni vagyunk, nem dicsérni.

Gyerekeink sem azért vannak,

Hogy tiszteljenek bennünket

S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.

Hiszünk az erő jó szándokában.

Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,

Akár az égben laksz, akár a tejben,

A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.

Te is tudod, hogyha mi sírunk,

Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,

Akkor szivünkben zuhatagok vannak,

De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,

Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,

Csak a kardok, tornyok és ölő igék,

Most mégis, megfáradván

Dícséreteddel keresünk új erőt

S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:

Szabadíts meg a gonosztól.

Akarom

Pilinszkyvel

2009-04-10T14:35:00.000+02:00

Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

A nyúl és egyéb kalandjaink

2009-04-09T21:51:00.000+02:00

Én szeretem a Húsvétot. Tényleg. Szeretem megünnepelni a Feltámadást. Sőt még a népszokásos részt is szeretem: szeretek tojást festeni, és a locsolkodással sincs bajom, számomra a pogány gyökerek már homályba vesztek, ez csak egy jó játék (na, jó, kölnit ne! Víz, szép, tiszta, hideg...)

De a nyúl... na, azzal nem tudok, mit kezdeni. Meg is próbáltam kihagyni a mi Húsvétunkból, és úgy tűnik a gyerekről egészen eddig sikeresen lepergett a körülöttünk lévők minden ezzel ellentétes próbálkozása. Bár tavaly minden szomszéd néni, óvónéni és nagymama megkérdezte, hogy mit fog hozni/hozott a nyuszi, az egyik szomszéd bácsi pedig ajánlgatta, hogy az erkélyen jól elfér egy élő nyúl (panelban! nálunk!, akik mindig jó hangosan beszélünk állatkínzásról, amikor elmegyünk a lakótelepen németjuhászokat, vizslákat, sőt dogokat sétáltatók mellett - de tényleg, én imádom a kutyákat, nem véletlenül nem zárok be ebbe a csöpp lakásba egyet sem) - de valahogy nem jött át a "nyuszi hozza" dolog. Idén érdekes módon nem rémlik, hogy nyuszis párbeszédekbe futottunk volna, a fiam mégis közölte, hogy a nyuszi Kinder tojást fog hozni neki. (a srác gyakorlatilag semmilyen édességet nem eszik meg túró rudin és Kinder tojáson kívül.) Na, tessék, ennyit a mi törekvéseinkről.

Azért a nyuszis hajcihőn túl, persze szó esett a lelki részről is, és nagycsütörtök lévén, ha már apa a gyülekezeti passió-olvasás miatt jött haza később, mi is átbeszéltük a témát itthon vacsora után. Sajnos a történet tele van számára érthetetlen fogalmakkal, amiket jó alaposan meg kellett volna magyarázni, hát, nem tudom, mennyi ment át, egy idő után nyilvánvalóan unta, így később folytatjuk. Mindenesetre egészen megrendülten mutatta a gyerekbibliában a Golgotát ábrázoló képen elöl látszó keresztet, hogy: "Szegény Jézus meghalt..." És hiába beszéltünk aztán a feltámadásról, valahogy ottragadt ennél a meghalásnál.

Örülök, hogy talán elkezd valamit megérteni abból az áldozatból, amit Valaki mindnyájunkért hozott...

A Nagyhét amúgy némi lázzal telt a kisasszony részéről, amit én túl magasnak ítéltem, hogy az éppen kibújó felső középső fogai okozzák, és volt két rózsaszín beütésű pisije is mellé, hát, irány a doki. De az egy napnyi magas láz után némi hasmenéssel körítve, a rossz kedvet elfújták, lement a láz, az orvos szerint mégiscsak a fog miatt nyelhetett be valami kósza vírust, a véres vizelet pedig a magas láz miatt lehetett (39,5). Enni ugyan nem valami lelkesen eszik, de hát, biztosan nagyon fáj neki...

Mellesleg nálunk nincs végtelenbe nyló kajálás is ivás az ünnep ürügyén. Alkoholt nem iszunk, és bár én szeretek enni, ezzel egyedül vagyok a családban, így nincs különösebb kajaáradat, amúgy sincs idő napokig főzőcskézni. Szóval csak egyszerűen.

Elkezdtem írni egy a megtérésemről szóló bejegyzést, de csak lassan haladok vele...

Viszont készül egy új sorozat, Kings címen. Furcsa kísérlet: Dávid király történetét dolgozza fel 21. századi köntösbe bújtatva. Még nem tudom, hogy tetszik-e igazán (a pilotot néztem meg, jó hosszú, majdnem másfél órás), mindenesetre ötletes. (Góliát egy nagy tank :-))

Készülődünk.

"Ott megfeszítették őt, és vele másik kettőt, jobbról és balról, középen pedig Jézust. "(János 19,18)

Megtértem

2009-04-06T21:22:00.000+02:00

Ahogy ma olvastam ezt, sokadjára is elgondolkodtam, hogy mégis hogyan lettem keresztény. Engem vallás nélkül neveltek. Ugyan a nevelőanyám református, de nem valami nagy vallásgyakorló. Próbált ő eleinte vallásra, hitre nevelni, de apám részéről nemtetszésbe ütközött. Végül valami olyan "elv"-ben egyeztek ki, hogy rám bízzák, mit és hogyan hiszek majd. Ma már tudom, hogy milyen nehéz bármiben és bárhogyan hinni viszonyítási pont nélkül...

Értek még hatások felnőve. A bátyám, aki nálam tíz évvel idősebb, húsz éves kora körül Jehova Tanúja lett. Sokkolt ez mindenkit: anyai nagymamámat, nagypapámat, akikkel élt, apukámat, nevelőanyámat, nagynéniket, nagybácsikat. Cudar egy időszak volt, a bátyám persze elkezdte az úttörést a családban... Mindenki lepöckölte, maradt hugi... A szüleim háta mögött hordott Bibliatanulmányozásra, meg a gyülekezetükbe... Nekem az volt az első lázadásom a szüleim felé, ő meg örült, hogy legalább az egyik családtagját megmentheti... Azért az első lelkesedés után, feltűnt, hogy ezek a nagyon kedves emberek, hiába szólítják testvérnek egymást, azért ugyanaúgy kígyót-békát mondanak egymás háta mögött. És némely tanjukban lévő logikátlanság és butaság még egy kiskamasznak is gyanús lett. Végül a bátyám megnősült, az ország más felébe költözött, én pedig nem lettem Jehova Tanúja, helyette olyan vad lázadásba fogtam kamaszként, hogy csak na.

A szüleim eleinte viszonylag türelmesek voltak, később kevésbé, de túléltük. Mindenesetre a lázadás egyik része a nagy keresztényellenesség volt. Pedig mit tudtam én akkoriban róluk? Semmit. Volt ugyan egy katolikus barátnőm, aki aktív ifis életet is élt, de mellette meglehetősen vad kamasz is volt (és inkább nem részletezem, miket csináltak fiúk és a lányok egymással a lengyelországi zarándoklatokon, de elég durva dolgokat, a lány meg még büszkén is mesélte.)

Ezek után évekig nem sok minden történt, kivéve, hogy a kereszténység egyszerűen taszított - féltem tőle. A szektáktól a tapasztalataim miatt, a nagy egyházaktól a bátyám által belémsulykolt előítéletek miatt. Kicsit kacsintgattam a keleti vallások felé, főleg a budhizmus érdekelt. Volt egy kis betekintésem a humanista mozgalomba, és az egyveleg-világnézetükbe is.

És aztán megszületett a fiam. Kicsike, törékeny kis csomag, aztán lassan növögető, ügyesedő legényke. Egy idő után valami furcsa állapotba kerültem, valami depressziófélébe. Naponta több órát rágódtam azon, hogy mit is tudok én továbbadni ennek a gyereknek, akinek a mindene én vagyok? Mit tudok neki megtanítani a világról? Hogyan tanítom meg őt élni benne? Nehéz hónapok voltak, de természetesen utat mutatott Isten, méghozzá egy amolyan kifürkészhetetlen félét. Úgy közelített meg, ahogy hozzám a legkönnyebb férni: egy könyvön keresztül.

A Harry Potter-t pusztán szakmai kíváncsiságból kezdtem olvasni, mint pedagógusnak készülő valaki, huszonegy éves koromban. Azután hamar belefeledkeztem én is, mint annyian. Egy hétvége alatt olvastam el az akkor kapható négy kötetet. És maradt a rémes hiányérzet, nem tehettem mást, újraolvastam őket, és vártam...

Várandós voltam már a fiammal, közel volt a szülés is, amikor beszereltettük az internetet az albérletünkbe, három év telt el azóta, hogy kezembe vettem a HP és a bölcsek kövét. Már voltak hírek a nehezen készülő ötödik kötet megjelenéséről, sőt holmi kalózfordításokról is lehetett hallani, hát, belevetettem a világhálóba magam, hogy információhoz jussak. Nem telt bele sok idő, és eljutottam a rajongói továbbírásokig, a fanfiction-ökig... Akkoriban magyarul még kevés jó volt megtalálható, főleg angolul születtek ilyen írások, ahogyan az is, ami akkoriban a leginkább megérintett. Már készült a magyar fordítása, és azt kezdtem el olvasni.

Aztán egyszercsak azon kaptam magam, hogy miután vettem a bátorságot, és írtam egy levelet az írónak, nagy levelezésbe kerültem egy református lelkésszel (merthogy az volt a titkozatos szerző). Aki jól ráérzett az én bizonytalanságaimra, és természetesen mindenre tudott válaszolni a Biblia segítségével. Nem szájbarágósan, nem bugyután. Minden olyan logikus lett... És megnyugtató és teljes... A megtérésemben nem volt semmi regényes, az egész a puszta racionalitáson alapult (furcsa, mi?). Persze aztán hamarosan hozzájött az érzelmi töltet is, de az biztos, hogy belőlem sosem lesz se fundamentalista, se karizmatikus, sem semmilyen más szélsőséges keresztény. A megtérésem nem volt nagyon drámai, hiszen hittem én addig is Istenben, csak éppen a megfelelő formát nem találtam ennek megélésére. Ez a lány pedig megmutatta a lehetőséget, amivel éltem is.

A keresztelőt a lelkészlány falujában tartottuk egy kedves régi templomban, egyszerre Sz.-éval.

Felejthetetlen volt. Egyszerű és szép és bensőséges, hátam mögött a legjobb barátaim, a családom, akik bár addig nem értették, mi történik velem, aznap talán eljutott valami hozzájuk is az üzenetből.

Azóta sikerült az eleinte ugyancsak ódzkodó férjemet is ráébreszteni, hogy mi is az utunk :-), de őt már a budapesti gyülekezetünk lelkésze keresztelte tavaly februárban.

Kifejezhetetlenül boldog és hálás vagyok mindezekért, de néha elfog valami hiányérzet, ahogy látom az ifiseinket, konfirmandusainkat, látom a fiam, ahogy este a húgának énekli, hogy "Maradj velem, mert mindjárt este van, nő a sötét, ó, el ne hagyj, uram...", vagy amikor arról beszél, hogy hamarosan A. is fogja majd mondani este az imádságot, szóval ilyenkor elfog egy pici szomorúság, hogy nekem kimaradt valami a szüleim furcsa gondolkodása miatt, aminek nem kellett volna, de végeredményben már nem számít, legalábbis megpróbálom nem engedni, hogy számítson.

Az ínség nálam a vagyon...

2009-03-31T21:54:00.000+02:00

Ma kaptunk még egy sor rossz hírt a férjem fekete bárány öccséről - nem részlezetem, mindenesetre külön dühítő, hogy míg van aki bármit megtenne egy gyermekért, mások a saját, meglévő gyermekeikkel sakkozgatnak, válás után ide-oda lökdösik egymásnak, és egyáltalán nem veszik komolyan, hogy felelősséggel tartoznak értük. Persze felnő az a gyerek törődés nélkül is, de milyen ember lesz belőle szeretet, gondoskodás nélkül? A szóbanforgó unokahúg bizony már évek óta sírva megy haza tőlünk egy-egy nyaralás után, és kisebb korában sokáig mondogatta, hogy azt szeretné, ha mi lennénk az anyukája és apukája. Aztán egy időre jobb lett náluk a helyzet, míg végül hirtelen elváltak, azóta folyamatosan meglepnek bennünket a váratlanabbnál váratlanabb lépéseikkel, ami a gyerekeket illeti... Én szeretném, ha mi nevelhetnénk a kislányt (aki amúgy már egy kiskamasz), de akkor iskolát kellene váltania, elköltöznie az ország másik felébe távol a barátaitól, nagyszüleitől, mindenkijétől, ráadásul a lakásunk már négyünknek is csak visítva elég (36 nm). Szóval nagy átszervezést igényelne, - és nem utolsó sorban mindenkinek bele kell egyeznie.

Mindenesetre a rossz kedvem elűzendő elkezdtem számba venni, hogy amúgy milyen jó nekem másokhoz képest. Nem mintha nem tudnám enélkül, de azért jó leírni.

Először is ott van nekem Isten és Jézus. Persze mindenki másnak is ott van, csak éppen nem mindenki más van ott neki is... mi több, én sem voltam mindig ott neki (erről majd később posztolok).

Gyönyörű családom van. A férjemmel szeretjük és tiszteljük egymást. Gyönyörű gyerekeim vannak, és bár a fiam eltér a többi gyerektől, de számunkra ugyanúgy egy csoda marad, a lányom meg a mi külön bejáratú napsugarunk, aki télen-nyáron ontja magából a derűt.

Vannak barátaim, és jó ismerőseim, és vannak testvéreim a hitemben.

Van hol laknom, télen van fűtésem, és mindennap tudok enni és inni jó minőségben.

Mindannyiunknak működik minden érzéke, meg van minden szerve (jó, nekem az orrom nagyon sokszor van bedugulva, de az nem számít), többnyire egészségesek vagyunk, a férjem nyavalyája kontroll alatt van.

Minden szülőnk él még. (Jó messze tőlünk, és sajnos segíteni keveset tudnak gyakorlatban, de van hová hazahazamenni :-), van, aki megfőzi a kedvenc gyerekkori ételünket, és van hol nyaralni a gyerekeknek). (nem vagyok az a nagyszülőknek lepasszolós típus, de mindkét nagyszülőknél volt tavaly a fiam egy-egy hetet nyáron, , és év közben is pár hétvégét, ezt pedig rendszeresíteni kívánják az érintettek :-).

Sok könyvünk van.

Sok filmünk is.

Sok zenénk is :-).

Az időnket kevesellem, de próbáljuk jól kihasználni. Nekem kevés a 24 óra...

Nem vagyunk gazdagok (nagyon nem), de valahogy mindig kijövünk. A férjemnek ugyan elég sokat kell dolgoznia sajnos, de valahogy mindig kompenzáljuk ezt.

Amik hiányoznak az életünkből, reményeink szerint megvalósulnak majd.

Én nagyon szeretnék kertet. Nem szeretnék nagy házat, csak egy kicsit, de nagyon szeretnék kertecskét... A férjem szeretne kevesebbet dolgozni (én is nagyon vágyom erre). És amire szintén nagyon vágyom, hasonló korú, hasonló gondolkodású kisgyerekes családok közössége, akik a közelünkben élnek... Bizony ehhez gyülekezetet kell váltanunk, ami nem is olyan könnyű, mert szeretjük a mostanit is, nagyon kedvesek a nénik, de messze van, és nincsenek kisgyerekes alkalmak, így vasárnapon kívül csak külön-külön tudunk menni bármire, a másik meg itthon a csemetékkel. (És ez bizony főleg én vagyok, most meg az állandó betegségek miatt, bele sem merek gondolni, mikor voltam utoljára istentiszteleten. Hiányzik, hogy emberekkel is közösségben legyek...) Igazából már ki is néztük a gyülekezetet, és fel is vettük a kapcsolatot velük, de nehéz ez: első gyülekezetünk, ahol elfogadtak, befogadtak, ahol keresztények lettünk, ahol keresztény család lettünk...

Nagyon szeretnék még gyerekeket...

Mindenesetre azt hiszem, a "vagyonunk" nagy, ami hiányzik pótolható, vagy nélkülözhető, és azt hiszem, az is ajándék számunkra a Gondviseléstől, hogy nem vagyunk elégedetlen típusok, inkább olyan örök optimisták. (Na, jó, a férjemet időnként kicsit meg kell erősítenem hasonló listákkal :-)).

Viszont az ő egyik kedvenc dala a Porgy és bessből Porgy áriája: Az ínség nálam a vagyon :-).

Időnként olyan nehéz elfogadni Isten akaratát...

2009-03-30T23:30:00.000+02:00

Négyen vagyunk barátnők. A gimnázium eleje óta, ami idestova tizenhat év... Egyikünk, N., már gimiben is alig várta, hogy gyereke legyen. Jóval idősebb bátyjának, nővérének sorban érkező gyerekeit nevelgette, szeretgette, ő olyan csupaszív, és annyira rá tud hangolódni bármelyik gyerekre... Azt hittük, ő lesz először anya közülünk, pedig ő már kamaszkorunkban megmondta, hogy biztosan lesz valami gubanc, ő érzi.

Én szültem először, még mind egyetemre jártunk, huszonnégy évesen, de én mindig híres voltam a váratlan lépéseimről. Persze férjhez is mentem egyúttal.
N. is azóta van együtt a férjével, mint én az enyémmel, s ahogy végül mindketten befejezték a sulit, dolgozni kezdtek, el is kezdték a próbálkozást. De semmi. Egy idő után orvoshoz mentek. Súlyos bajok derültek ki, nem részletezem, semmi más nem jöhetett szóba, csak a lombik. Belevágtak. Nem sikerült.

Közben a harmadik barátnőnk is férjhez ment, sokáig nem akart babát, aztán egyszercsak mégis, első próbálkozásra összejött.

Negyedik barátnőnknek ugyanez. Egyiküknek már fél éves a kislánya, másikuk kisfia két hónapon belül születik.

N.-ék idén belevágtak a második lombikba. Annyira bizakodóak voltunk mind, most más orvoshoz járt, körültekintőbbek voltak vele, sok körülmény megváltozott pozitív irányba az első óta.

És mégsem sikerült. Egy hét után egyik este erősen vérezni kezdett...

Rettenetes ez az egész, és főleg a tehetetlenség... Nagyon szeretnék segíteni, ajánlottam, hogy ha van esély rá, hogy nálam jobban megmaradhat a babájuk, kihordom én... De azért az sem lenne túl könnyű döntés számukra.

Közben - még korábban - örökbefogadásra is jelentkeztek.

Annyira szeretném, ha sikerülne nekik bárhogy, és annyit imádkozom érte, meg azért, hogy megértsem, vagy tudomásul vegyem legalább, hogy miért van számukra így megnehezítve ez az út... Utólag, amikor már lesz egy-két-sok szép gyerekük, biztosan megértjük majd, de most olyan nehéz...

Afrika - nem teljesen szó szerinti idézet

2009-03-27T21:24:00.000+01:00

Amikor szárnyam lesz, elrepülök Afrikába. Olyan szárnyam lesz, mint a katicának, pöttyös, fekete pöttyös. És elrepülök vele Afrikába, mint a repülő. És Afrikában megnézem az állatokat. De vigyázni kell, nehogy megharapják az ujjamat.

A család működése

2009-03-26T10:21:00.000+01:00

Meglehetősen zűrös gyerekkorom volt, ha finoman fogalmazok, azt mondom, a szüleim nem álltak a helyzet magaslatán a párkapcsolati konfliktusok kezelése terén, válásuk után pedig valahogy elfelejtettek nevelni. Apukámmal éltem, és aztán az ő második feleségével, aki nagyon szeretett volna embert faragni belőlem, de apukám semmilyen határozottabb fellépést nem engedélyezett, ez biztosan valami kompenzálás-féle próbált lenni. Elrontották kicsit, de végül valahogy felnőttem. Cudar természetem van, és bár az évek alatt sokat csziszoltam magamon, még mindig nem vagyok egy simulékony típus.

P. egy súlyosabb gyerekkori betegség miatt mindig is szülei szeme fénye volt, akit a széltől is óvni kell, aki nem szaladhat, aki kamaszként nem ihat a gyógyszere miatt, és akinek mindig minden meg van bocsátva, amikor csakazértis szalad, és iszik... Néha elcsodálkozom, hogy ennek ellenére ilyen jó ember lett a férjem, bár időnként olyan, mintha ketten lenne: egy elkényeztetett kis hülye, és egy nagyon komoly, felelősségteljes, határozott, a végletekig családcentrikus, empatikus, érzékeny ember. Nyilván az utóbbi a zsánerem, de mit tegyek, az elsőt is bekaptam vele együtt, így nyelem, amit időnként kell, vagy éppen dühöngök miatta...

Szóval van két ember, nagyon öntörvényű mindkettő, de mindkettő harcol ez ellen nagyon. Sőt eleinte egymás ellen is időnként...

Most mit mondjak... idén volt kilenc éve, hogy "járni" kezdtünk, a házasságunk is már hat éves. Egy szanatórium parkjában kérte meg a kezem, egy komoly műtét utáni lábadozásakor.

Jól vagyunk, de ezért sokat kellett tennünk. Biztosan vannak olyan jótermészetű emberek, akik minden küzdelem nélkül is szépen tudnak élni egymással, a mi szenvedélyünk időnként átcsapott a fejünk felett, de már tudjuk kezelni. Mindketten toleránsabbak lettünk az idők során, és mindketten kompromisszumkészebbek is.

Volt olyan, hogy megkérdezték a barátaim, hogy mégis mi a fenéért vagyunk mi együtt... De van, miért ( a gyerekek előtt is volt), mert vele szeretek a legjobban beszélgetni a világon. Szeretem, amikor filmet választunk, amikor egymás után elolvassuk a könyveket, aztán átbeszéljük, szeretek tanulni tőle, szeretem ütköztetni a véleményünket, és szeretek egyetérteni is vele. Szeretem, ahogy a gyerekekkel bánik (nem csak a mieinkkel, ő valami peadgógus-őstehetség), szeretem a humorát (nem mindig, de az esetek nagy részében). Kitartottunk, hát, holott mindkettőnknek vannak a másik számára elviselhetetlennek tűnő tulajdonságai, meg olyanok is, amik mindkettőnkben megvannak. (Mennyivel jobban lehet utálni egy saját rossztulajdonságot, amikor a másiknak is megvan ugyanaz...) És bevallom az utóbbi években ezek a rossztulajdonságok már nem is elviselhetetlenek, egészen megszerettem őket :-). Mert ő ezekkel együtt mindenestől az én szuper klassz férjem!

"A szeretet hosszútűrő, kegyes, (...) Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy" 1Kor 13

Színes, szélesvásznú

2009-03-25T22:20:00.000+01:00

Hát, legyen már kép is... Az jutott eszembe, hogy az orvosunk azt mondta, amikor Sz. három éves korában segítséget kértem tőle a beszéddel kapcsolatban, hogy: Olyan szép gyerek, biztosan nincs semmi baja!

És igen, ránézésre Sz. szép és egészséges. Aztán kicsit zavarbaejtő, amikor megszólal a két és fél, három éves hangocskáján :-).

Beszélni nehéz!

2009-03-25T18:19:00.000+01:00

Úgy volt, hogy öt és fél évvel ezelőtt született császármetszéssel egy egészséges kisfiam. A fejlődése teljesen rendben volt, mindent jókor és jól csinált, bár az elég zavaró volt, hogy az első pillanatoktól kezdve nagyon félt, ha nem a szűk családja vette körül. Főleg a gyerekektől félt, de a felnőttek legtöbbjétől is. Nem törődtünk ezzel, az apja is zárkózott, van ilyen. Aztán bár a fejlődése töretlen volt, két éves kora után már aggódni kezdtünk, mert nem beszélt semmit. De akkor még mindenki türelemre intett, sőt három éves korában is, hogy majd egy év múlva... Így végül a beszédfogyatékos és súlyos beszédértési problémás gyerek fejlesztése csak három és fél évesen kezdődött meg. Mindenféle kalandjaink voltak ezzel kapcsolatban, jó helyeken jártunk, jó emberek jól segítettek. Átsuhant felettünk az autizmus lehetősége is.

Most van egy öt és fél éves nagyfiam, aki hibásan ugyan, de beszél, és aki rengeteg hibát kijavított már különböző szakemberek és a mi segítségünkkel. És a Jóistenével. (Nem olyan hibák voltak, hogy j-nek ejtette az r-t, mondjuk, hanem sokáig nem használt névelőket, nem mondott igent, nemet, fordítva használta az egyes szám első és második személyét, nem kérdezett, nem válaszolt, ilyesmik). Mostanra inkább fonetikai hibái maradtak, elég jól kommunikál. A társas viselkedésén még van mit segíteni, de nagyon bizakodóak vagyunk. Egy kis létszámú logopédiai csoportba jár, mindennap van logopédia, speciális torna (mi még itthon is tornázunk.)

Ha végiggondolom, hogy hogyan is kerültünk egyik-másik helyre, hogyan kaptunk tippeket, szinte hihetetlen, persze nekem nem az... Rengeteget tanultunk is közben.

Még nem tudom, milyen lesz a folytatás, kicsit aggódom az iskola miatt, Sz. most kezdi felfedezni a világot, a tudás örömét, a kérdezés hasznát, és szeretném, ha megőrizné a kíváncsiságát, érdeklődését. Gondolkodtam azon is, hogy magántanuló lenne, és nehéz dönteni, mi a jó, egy nehezen és rosszul szocializálódó gyereknek, ha csakazértis közösségbe tesszük, vagy, ha van rá lehetőség, még adunk neki időt. Még azt sem tudom, van-e rá lehetőség, hogy itthon legyek velük. Szerettünk volna harmadik gyereket is, de... hát, most kicsit elnapoltuk, aztán meglátjuk, mi lesz a világban.

Mindenesetre, bár még van több, mint két évünk, én már iskolát nézek... Tetszik a Waldorf, de az ideológiai háttere nagyon idegen számomra, tetszik a Rogers is, de nagyon drága... Pedig azt nagyon el tudnám képzelni, hogy A. a Rogers oviban kezdjen, amikor Sz. a Rogers iskolában. De sajnos nincs rá pénzünk, annak még nem néztem utána, lehet-e kedvezményeket kapni, vagy ilyesmi... Ennek a csoportnak, ahová most jár, van folytatása a kerületben, egy általános iskolában, nagyon javasolják, de nem tudom, akarok-e hagyományos iskolát, főleg szegregáltan... Még sok mindent nem tudok, de igyekszem jól utánanézni a lehetőségeknek, és alaposan átgondolni, mi lenne a legjobb.

"És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be. " Mt 18,5